Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

Szombat, 1986. június 7. 7 Színek és helyek i Hamlet a Virág teraszán DUGONICS TER Délutánonként cl szoktam üldögélni a Dugonics (éren, a Kárász utca torkolatához legközelebbi padon. A nap egy ideig szembetüz, majd lebukik a KisDugonics léri házak hátamegett. Jobbról villamosok, autók, csilingelés, fékcsikorgás. „Akár egy szélesvásznú film" jegyezte meg egyszer nyugdíjas barátom, aki előszeretettel tölti délutánjait itt. „S még jegyet se kell váltani hozzá". „Emlékszel még a vaskorlátokra?" pillantottam vissza rá. „A vaskorlátokra'?" „A vaskorlátokra" mondtam. „Neked föltétlenül emlékezned kell". „Hát persze" mondta később. „Persze, hogy emlékszem. Betonmellvéden futottak körbe. Ott ni" és a szökőkút irányába mutatott. „Meg a Széchenyi téren" tettem hozzá. „Minden parktükör körül". „De hová lettek a vaskorlátok?" kérdezett vissza. S én rátromfoltam: „Ugyan hova?" A Petőfi sugárúton laktunk, naponta kétszer legalább végigbaktattam a Dugonics téren. De akkor még nem lehetett átlósan átszelni. Körbekerültem mindig, hogy ráfordulhassak a Kárász utcára. A házak kulisszaként fogták körül a teret. Azóta sem sokat változott a kép. Ha csak le nem számítjuk a Korzó sarki fehér műkő-borítású épületet, amelynek alapjait a hatvanas években rakták le. Egy pillanat csupán: csak bekapcsolom a memória vetítőgépét, s már is pereg a kép. A felvételek kissé kopottak és hiányosak. De azt világosan látni, hogy a mostani patika, hirlapbolt, műcsarnoki üzlet (és a felettük húzódó lakások) helyén földszintes, bazár szerű épület derékszögelt. Egy darabka a régi Szegedből: kisvárosi bensőségességü enteriőr. Egy patika és egy órás kirakata villan meg az időgépben. Az órás kirakatában kislányfigura himbálódzik a hintán, minden egyes lendület másodperccel egyenlő. A hinta mindegyre kileng, a kislány fáradhatatlan, közben a játékos szerkezet tetején lusta nyugalommal köröznek a mutatók. A lányka kékben-rózsaszínben, az óraváz maga aranyfényűre szidolozott sárgaréz. Átellenben magasföldszintes, manzárdszobás épület. Egykor a hírneves Szegedi Napló székháza, gyermekkoromban a „Katolikus Ház" nevet viseli, s még olyasmi is fölrémlik bennem (bár erre annyi év távolából aligha merném már letenni a nagyesküt), mintha akkoriban itt készítették volna a Szegedi Új Nemzedéket, ezt a csípős szavú lokálorgánumot., mely annyiszor megkeseritette szurkálódásaival az aznapnál messzibbre látók életét. A fölszabadulás után a Független Kisgazdapárt birtokába kerül az épület. Itt készül újságjuk, a Délvidéki Hírlap. A szerkesztőség a szárazkapu-bejárattal szemközt, egy udvari épületben. Koncz Tóni jegyezte felelős szerkesztőként a lapot (utóbb az MTI vidéki turnusának főszerkesztője), s olyan munkatársak töltötték meg nap mint nap a hasábokat, mint (a mostani tévés) Kovalik Károly meg a költö-regényiró Takács Tibor, aki akkor még Takács István néven publikált. Mikor hetedik gimnazistaként — Írogató ambíciókkal — belátogattam ide, még aligha gondoltam, hogy néhány év múltán (1953-ra) az épület egyetemi diákklubbá avanzsál, s délutántól este tízig bömböltetjük itt a Supraphon-lemezjátszót. (Akkor Ravel Bolerója és Gershwin Kék rapszódiája volt a nagy szám. Hü, de rég volt!) A bölcsészek órákon át hadonásztak, ordibáltak (már akkor is) a cigarettafüstben. Leendő dokik lábszárcsontokat csempésztek ki az. anatómiai gyakorlatokról, azokkal riogatták a főiskolás lányokat, akik már akkoriban is kék szemet viseltek a szőke hajhoz (ez a divat elég maradandónak bizonyult) és műanyag katicabogarat tűztek fehér blúzaikra, (istenem, micsoda blúzok! Főképp elöl...), miközben Rózsika, a nálunknál alig idősebb klubgondnok malomkeréknyi zsiroskenyerekkel traktált bennünket... Egy ízben társadalmi munkára toboroztak. Már nem emlékszem pontosan: a központi egyetem épületéből kellett-e a zongorát a közeli diákklubba átcipelni, vagy megfordítva? Arra viszont igen, hogy az akció egészen tiszta műfajúnak ígérkezett, lévén, hogy a munkálkodás fejében (per kopoltyú) egy-egy lityi bort is felajánlottak. Négyen jelentkeztünk. A kiegészitó javadalmazás felét előlegként kértük (kaptuk), s mielőtt nekiveselkedtünk volna, el is fogyasztottuk. Bennem vagy másvalakiben ébredt az ördögi gyanú: előfordulhat esetleg, hogy a másik két lityit mégsem fogjuk kézhezkapni? Ki tudja már? Javaslatomra a három zongoraláb közül egyet mindenesetre elrejtettünk a ráccsal elkerített térség szúrós levelű, időnként zöldeslila bogyózatot nevelő dzsungelében — azzal a felkiáltással: ha jön a plusz vinkó, lesz harmadik láb is... Nem cifrázom: a zongoralábnak örökre nyoma veszett. Pedig (istenbizony) napestig kerestük, négykézláb araszolva a kusza vegetációban. Néha, mikor arra járok, még most is magamon érzem a jó öreg Dugonics András érctekintetét. Mintha azt kérdezné feddőn: hova tettétek a zongoralábat? PAPP ZOLTÁN (Ülünk a Virág teraszán, élvezzük a koranyári napsütést, a város színes ébredését, a találkozás oromét. Penczi András ügyvéd a házigazda, vendége pedig a régi barát, Székely Péter Párizsban élő magyar szobrászművész, felesége. Dominique Lassal festőművész, Szelényi Anna író és jómagam. Hamletről beszélgetünk. Egy Hamlet-előadásról. Árról az 1941. április l-jei szegedi bemulatóról, melyet a Szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság — a Shakespearemű szegedi premierjének századik évfordulójára — állított színre. Az előadás fölött Szent-Györgyi Albert bábáskodott, rendezője az akkor 19 éves fiatalember, ifj. Horváth István volt, Gertrudis szerepében a vegyészhallgató Tóth Katát láthatta a közönség. Alig telt el néhány hónap, október 17-ről 18-ra virradó éjszaka a budapesti Carlton Szállóban kettős öngyilkosságot követiek el. A fiatalembert a harmadik zsidótörvény bélyegezte meg, a lány szülei jobboldali eszmékkel szimpatizáltak, kilátástalan helyzetüket a háború árnyéka méginkább súlyosbította. Ez a negyvenöt évvel ezelőtti tragikus esemény mai alkotásokat indulál a kortársakban...) Penzi András: A negyvenes évek elején a francia ellenállási mozgalommal szimpatizáló szegedi csoport tagja lehettem olyan barátaim társaságában, mint Dávid Katalin, Koczkás Sándor. Később, Budapestre kerülve Veritas néven könyvkiadót szerveztünk. Az én feladatom egy szignett terveztetése lett. így kerültem Dallos Hanna grafikus és fametsző művész műtermébe, ahol éppen egy fiatalember őzike-rajzát korrigálta. Amikor bemutatott bennünket egymásnak, azt mondta: Legyek jó barátok, szeressétek egymást! Székely Péter volt. i Székelv Péter: Dallos Hanna igazi, keleti értelemben vett mester volt, aki képessé tette tanítványait, hogy mesterekké váljanak. Kezembe adta ifj. Horváth István posztumusz könyvét, melyet barátai jelentettek meg írásaiból, feljegyzéseiből, a Hamlet rendezőpéldányából, egyéb dokumentumokból. Nagy hatással volt rá a fiatalok tragédiája, megrázott, később is gyakran eszembe jutottak. Aztán nemrégiben olvastam Szelényi Anna drámáját. Elemi erővel éltem újra sorsukat és saját életemet. Szelényi Anna: Tizennyolc éves koromban megmutattam dráma-kisérleteimet Örkény Istvánnak. Azt tanácsolta, valami valós témán, megtörtént esemény feldolgozásán mérjem meg képességeimet. S kezembe adta azt a bizonyos kötetet. Megragadott ifj. Horváth István és Tóth Kata drámája, melyet nagyon aktuálisnak, tanulságosnak érzek. A szabadság problematikáját, a szabadság lehetőségeit és korlátait, a szabadság szabadság-élményét véltem felfedezni sorsukban. így született meg a darab. Székelv Péter: A két fiatal tragédiája értette meg velem igazán, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem velejáró ellenpólusa, szerves része. S itt találkozik ez a történet bennem Shakespeare drámáival és Szelényi Anna darabjával. Ennek szellemében szeretnék szobrot készíteni Szegednek. Penzi András: Talán nem tűnik szerénytelenségnek, hogy általam Székely Péter a Szegedi Városszépítő Egyesület vendége is. Találkoztunk a város tanácselnökével, a baráti beszélgetésen megállapodás született, hogy a városszépitők lebonyolításában, a városi tanács támogatásával Székely Péter szobrot készít a szegedi Hamlet emlékére. Székely Péter: Olyan szobor-jelet szeretnék készíteni, mely nem a Hamletet, de nem is ifj. Horváth Istvánt és Tóth Katát ábrázolja. A szerelem, az összetartozás, az élet és halál elválaszthatatlansága, az „anyag és a tér násza" kíván lenni ez a mű. És azt sem titkolom, szeretném, ha egykor a szerelmesek találkozóhelyévé válna. Lépcsőzetes oszlopon fekete márványkocka. Ezen áll majd az embcrjel, egy márvány tojásdad forma. Jelezni kívánom — a legegyszerűbb módon (s már rajzolja is!) — az arcokat, melyek rózsaszín erezésű ruskiczai fehér márvány anyaga az agyat is felidézheti. Az arcokat aranyfüsttel színezem, ezzel is erősíteni igyekszem a „szent jel" funkcióját, azt, hogy gondolatokat ábrázolok. Szobraim általában monumentálisra nőnek a térben, a levegő remegősében, nagyobbnak látszanak, mint a kő, melyből kibontottam őket. Szeretem ezt a várost, boldog lennék, ha ezzel a szoborral gazdagíthatnám, ha hozzájárulhatnék, hogy Szeged szebb legyen, mint volt. („Aki megdob kenyérrel, dobdd vissza köszoborral" — dedikálta egyik róla szóló könyvét barátjának. Szegedtől — mint mondta — élményt és lehetőséget kapott, szoborral szeretné megköszönni. Egy köztéri munkája áll már hazánkban, a Béke című hatalmas kőszobrát Mitterand és Kádár János kézjegye hitelesíti. Amikor húrom éve a Nagyvárad téren felavatták, s kiállítások is bemutatták életmüvének keresztmetszetét, azt írta: „Anyaföldem Magyarország: itt él anyám. Apám földje Franciaország: ott temették el. ...Munkahelyem a Föld három világrésze: oll állnak szobraim... Kulturális küldetéseim, és úgy az első, mini a második állampolgárságom az országok közösségének tudatát erősítették bennem... Unokám, Imre, hatéves. Kívánom, ő is megnyilatkozhasson majd a BÉKE gondolatáról, hatvanéves korában, a maga során, nyugodt lélekkel... " Székely Péter a felszabadulás után megnyerte a Magyar Kommunista Párt jelvénypályázatát, 1983-ban Pierre Székely Bélaszobrát avatták Budapesten. Egy felfedező, új harmóniát kereső, magát magyarnak valló művész tanulságos pályaíve. Szobor-jelei a még fel nem tárt igazságok közvetítői. Sajátos technikája, a „lángfaragás" négy ősi elemet egyesít — a földel (gránit), a levegőt (oxigén), a lángszóró kerozm-tílzét és hűtésre szolgáló vizet. Ezzel tudja utánozni az Idő utánozhatatlan formáló munkáját...) T. L. SZEMENDREY ISTVÁN Mezők vadvirága Mezők vadvirága! Szemeden kék szilvák hamvas szomorúsága. Mezők vadvirága! Álmodon est-árnyak ellengő busongása. Mezők vadvirága! Sziveden . vadgerlék kék csőrű jajongása. Mezők vadvirága! Hangodon nyiresek kicsorbult zokogása. Mezők vadvirága! Jobbítsál mint harang ha rákondul a tájra. Lelkem árvasága. Mezők vadvirága. OPHELIA