Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

61 Szombat, 1986. június 28. M 0 < JÓZSA GÁBOR: ÖREG FÚZ POLNER ZOLTÁN Mártély Kévébe kötött tanyák között, lovak, madarak, erdei vadak nyomában. Át a tulipán-vörös vidéken, kötésig porban, szélben, mezők, akácok árnyékában a horizont alatt. Jegenyék: tengerzöld kardhalak! Milyen hatalmas nyarat ringat ez a táj, milyen teremtés előtti csöndet őriz, hogy elmenni nem enged? Fekszem a töltésen. Átlátni indázó virágon, fűrésen. Szikrázó folyó, erdő alattam. Nyárszagú füzek a Napban, s az egek mélyéről idemerészkednek a végtelen kék madarai. Bukdosó nyomuk a parton. Ámulva tapogatom az arcom: harmattól megeredt gyökér. HELL ISTVÁN Ma is. Ma is egyedül alszom el, szememben hű-parázs tüzel, nehéz az éjszaka. A képek néznek a falon, szemükben dög-unalom, nehéz az éjszaka. A sötétben zsibbad fejem, gyűrött-homályban az álmot keresem, nehéz az éjszaka. Érzem most alszom el, tudom álmodnom kell, minek jöttem ma is haza? TARJANI IMRE Ha nem leszek Ha nem teszek megsiratja egy csillag sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul Az álmokról hallottak-e...? Ahogy visszaemlékszem a mindig borostás, beesett arcra, már nem merem kimondani, hogy csúnya volt az öregember. Pedig akkor, Simon Templart irigylő serdülésünkkor eldöntöttük — ő a világ legcsúnyább embere. Cigány Misi szerint épp százéves lehetett már a születésekor. Varga Feri pedig az iskola előtt percekig utánozta rokkant-nyomorult járását, hol kidülledt, hol beesett nézését, görnyedt vonaglását, s mikor nyálazott WC-papírból bibircsókokat is ragasztott az arcára, már a földön fetrengve röhögtünk. Hogy akkor miért kerestük meg minden este az építkezésen? És miért tudtuk akár órákig is hallgatni szaggatott beszédét? Mert mesélt. Az indiánokról, a gengszterekről, a kalózokról, s más, suttyókorban fontos személyiségekről, akkor már minden fellelhetőt elolvastunk, de az öreg meséi... Azt mondta, hogy 14 éves korában beállt vöröskatonának Kun Béla seregébe, aztán hónapokig bujdosott a nádasban, és farkasokkal hadakozott, majd börtönbe csukták, megkínozták, de mégis, újra harcra indult a spanyolok szabadságáért. Aztán beállt a partizánok közé, és gyilkolta a fasisztákat. Az öreg minden hosszabbra sikerült mondatát egyegy álldör'zsöléssel zárta le, cigarettáért nyúlt. Mi már tudtuk — a hegyekről fog beszélni. A hegyekről, ahol a gondolat a testtel kapaszkodik fel az égig, ahol a völgyekben mindig meleget pöfékelnek a kályhák, s a hosszú téli estéken két méter magas favágók borozgatnak kártyázás, nótázás közben. „És ők voltak az én barátaim!" Mikor a vaksi lámpák alatt hazafelé ballagtunk az öregtől, Cigány Misi soha nem felejtette el kifejteni nézetét, miszerint az öreg egy közönséges hazudozó, akinek a lábát nem a fasiszták kínozták nyomorékra, hanem egyszerűen kacska, s különben is, aki ilyen nagy hős volt, az nem itt az Alvégen lesz éjjeliőr egy építkezésen. Ez az érv, mi tagadás, néha megrendítette fene nagy hitünket, de azért szép csendben lehülyéztük Cigány Misit —, s közben féltünk, hogy felépül a „nagyház", elköltöznek a munkások, s velük együtt eltűnik az öregember, elszállnak történetei. No, ez a félelmünk azért nem volt valami nagyon megalapozott. A „nagyház", ami egyébként a környék első négyemeletes építményének indult, nem épült valami viharos gyorsasággal. Jöttek munkások, mentek munkások, de amit az egyik felépített, a másik már nem folytatta. De egyszer csak történt valami. Sok új munkás jött, és nagy hévvel. Nem a Vájling-ba mentek pálinkáért reggel, hanem betont, meg maltert kevertek. És a délelőttből is legfeljebb egy órát loptak el a bolt előtt sörözve. Csoda hát, hogy a nyár utolsó pénteként fölkerült a díszes gally a tetőre? Kövér, izzadt testek másztak elő a fabódé zuhanyozóból, egyforma kockás ingbe bújtak, és a sűrűn pislogó szemek nem titkolt büszkeséggel bámulták a beton várat. — Látod öreg, így kell ezt csinálni! — csapott valamelyik a hátamra a sarkon, aztán mind eltűntek a Vájling kerítése mögött. — Ünnepelni kell fiúk. Mert ünnep nélkül semmit se ér a világ — bukott át a vállunkon az öreg hangja. Az öregé? Nem akartunk ráismerni. Koszos, kék zubbonya helyén zakó borult keszeg vállaira, s a nadrág is élt kapott valahol. Az arcáról borotva rántotta le a szőrt, a keze pedig. Szóval, a körme alól eltűnt a piszok. — Engem is meghívtak a szaktársak. Mint kollégát, ugyebár, — fejtegette fojtott, akadozó hangon az öreg, s mindannyian tudtuk — majd felrobban lapos melle a büszkeségtől. — Én pedig ti'eket hívlak meg. Rendben? — A Vajlingba? — kérdezte valaki nagy zavarában. — Úgy bizony, a Fehér Szegfűbe. Ültünk már nem egyszer a Vajling teraszán, de akkor mégis olyan buta képpel gubbasztottunk a székeken, mintha soha nem is láttunk volna habos sört. Csak Cigány Misi rugdosta ütemesen az asztal lábát, s konok hangon alázta az öreget. — Látod, ezt eddig még a lyitya se hívta sehova. Azért vágott ilyen ünnepélyes pofát. Mondtam én... Egy jól irányzott hátbavágástól elhallgatott, majd ünnepélyesen kijelentettem: ő mindig igazat mond, de ha most nem hagyja abba, lerúgom a székről. E kérdésben többen is egyetértettek velem, hiszen a málnát az öreg rendelte, a munkások meg nem szóltak azért, ha loptunk a sörükből. A sör mellett pálinkás poharak lapultak, valaki pezsgőt rendelt. A szörnyű zajban elveszett az ünnepélyesnek szánt durranás. Aztán hirtelen összecsuklott a röhögés, az asztal alá csúszott minden hang, s még a poharak is összehúzták magukat a bádogasztalon. Az öreg beszélt. Előbb csak akadozva másztak ki koszos fogai közül a szavak, majd egyre gyorsabban fűzte a mondatokat. A szeme pedig... — Azt hittem,' hogy ott azonnal valamennyien elpusztulunk. A tankok csak jöttek, majd beszakadt alattuk a föld, mögülük pedig géppuskák okádták ránk a golyót. De kitartottunk. Mi, öten. Négy spanyol, meg én. Az volt ám akkor a jelszó: hogy nem törnek át. És nem is törtek, mert mi... Az öreg felemelkedett a székről, és úgy csapott a levegőbe, mint aki épp a legvadabb ellenségével számol le. Aztán újra visszasüllyedt a félig telt korsók mögé, s már csak arcát láttuk, a ragyás orron végigcsorgó verejtékcseppeket. — A kitüntetést maga Zalka Máté tűzte a mellemre. Tudják, az a híres tábornok, az a nagy hős. És beszéjt tovább. Mi pedig ott álltunk vele, Madrid határán, s egy barrikád mögül néztük a Vajling mögé húzódó Napot. Már nem tudom pontosan, de úgy emlékszem, hogy Lacika, a pincér kezdett el először nevetni. Lapátfogű szája a füléig szaladt, majd egyre vastagabb röhögés rázta a testét. — Zalka Máté... Magának? És az angol kiránynő hol maradt? Az angol királynő? Ez aztán már mindenkinek nagyon tetszett. A nevetést alaktalan hörgés váltotta föl, majd a hatalmas tenyerek szörnyű erővel csapkodták az asztalokat. — Az angol királynő... Ez jó... — Aztán, mi volt még öreg? Megnyerte ugye a világháborút? Úgy kergette a németeket, hogy belesántult. Gúnyos félmondatok úszkáltak a levegőben, felkapaszkodtak, a kerítésre, onnan buktak vissza az asztalokra. Az öreg meg csak beszélt, beszélt —, de hangját már rég elnyelte tíz harsogó torok, autók robaja, az állomás felé csattogó villamos. — Nézd, a vén hülyét! Hogy miket össze nem tud hazudni? — Nem szégyelli magát, bicebóca? Nem szégyellte. Merev tekintettel bámult maga elé, csontos ujjai keményen kapaszkodtak nyomorék lábába. Nem védekezett. Nem akart bizonyítani semmit, és egyáltalán... Borotvált arcát csontig hasították a gúnyos mondatok. — Aztán nem mondta a Zalka Máté magának, hogy még a disznót se bízná ilyen emberre, nemhogy egy géppuskát? Nem mondta?... Majd egymázsás testből buggyant ki ez a kérdés. Hatalmas, vörös fej nyomult át a korsók fölött, vérbe forgó szemek tapadtak az öreg arcára, s a hatalmas szájból fröcskölt a sörhab. — Nem mondta? — Nenf mondta, ha tudni akarja. De a kitüntetést igenis, rátűzte a mellére. Én láttam is azt a kitüntetést. Igenis, én láttam. A vörös fej bambán fordult a hang felé, a röhögés megakadt a torkokban, mi pedig ráfagytunk a székre. Éreztem, hogy a hátamon hatalmas izzadságcsepp gurul végig. Cigány Misi beszélt. Vékony, gyerekhangon csapkodott a munkások felé, de ez a hang keményen kapaszkodott a kockás ingekbe. Úgy rázta a széles vállakat, hogy még Lacika, a pincér is ijedten fordult a söntés felé. — De mit értenek maguk ehhez? Maguk csak zabálni meg inni tudnak. Reggel felkelnek, este lefekszenek, nappal meg rakják a falat. De tudják egyáltalán, hol van az a Spanyolország? Nem tudják. És azt tudják, milyen a hajnal a hegyek között? Mert az öreg tudja ám! A kérdések átmásztak az asztalon, felborították a söröket, felültek a kockás ingekre és nagy terhükkel a székhez nyomtak minden testet. — És az álmokról hallottak-e? Igen, az álmokról... Hogy ez miket beszél? Valaki halkan próbálkozott: „Misi, ne...", de hiába. Mi meg csak ültünk, és megszámoltunk a bádog asztalon minden repedést. — Jöjjön, tata, most már elmegyünk. Csak kapaszkodjon nyugodtan belém. Csak kapaszkodjon. Aztán fújja ki magából á gőzt, mert ha az asszony észreveszi, hogy bepiált... És elindultak. Az öreg átölelte Cigány Misit, ép lábával keményen koppantott az aszfalton, s csak akkor rándult meg a válla, amikor sírni kezdett. Mikor Kelemen Laci feltörte a csendet —, „de hát nincs is felesége" — csak annyit mondott valaki: „Te meg egy nagy marha vagy." És a tető gerincén kapaszkodó Nap helyeslően bólintott sárga fejével. BÁTYI ZOLTÁN ANDRUSKO KÁROLY METSZETE