Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

8 WC DM MAG Szombat, 1986. június 28. LŐDI FERENC Tűzvirág Ha bemegyek a sajtóházba, érdekes, nem hoz semmi lázba. Azelőtt bár a szenvedélyek vertek kupán, a nyelvem égett. Nem izgat hír, sem riport, tárca. A merészségem ködbe ásta a tespedés, csak látok alig. szívemben is a csönd lakik. Hogy elhagytak a dolgaim, hát, fejek kecskéket, libát inkább. /I; utcasarkon összenézve sebem valaki kösse még be. Aztán, ha van még munkám itten, az ajtóm tárva, nincs kilincsem. Tudom, betép majd, jön a révész, lapátol, visz, s megáll az ép ész. Az evezőkkel hátba verhet kelteni bennem gerjedelmet. Hát visszavágjak, pofán csapjam ? Se csónak, se víz nincs alattam. Valaki mégis fogna ölbe. Járok egyedül körbe, körbe, bár elszegődtem hitvallással, Örökre már az elhalással. Jöjjenek hát az ivadékok, az lesz a végső, legszebb légyott. Adjanak ők már menedéket, így lesz-e, nem? Hát ettől félek. Rajtuk múlik itt minden mondat. Jó, hogy ezt végül ki is mondtad. Gyertek utánam, folyó voltam. Láttatok vizet már csokorban ? Ha eleveztem tüzvirágon, nem találtak a másvilágon. Csak itt, ahol én jártam végig. Bizony nehéz volt, mégis szép itt. Színek és helyek ADY TER Vagy inkább Szukováthy teret kellett volna írnom? De hát ki emlékszik ma már a tér egykori névadójára? Jobbára talán már csak azok, akik a húszas, harmincas években télidőben keringőritmusra suhantak (választottjukkal) a jégen, miközben egy világra érzékeny kisfiú függöny mögé húzódva figyelte a korcsolyakavalkádot. Időnként ködbe vesztek a keringőző párok, másszor a zeneszót sodorta el a Tisza felé egy hirtelen jött szélroham. Kopasz ágú nyárfák hajladoztak, árnyuk megannyi óriásként vetült a ¿égre. A kisfiút Sőtér Istvánnak hívták. Évtizedek múlva novellák, regények lapjain kelt új életre az egykori látvány. Fantomléptek az időben... A negyvenes évek első fele. Focimeccsek a fekete salakon. Illatos bőrű hölgyek a kosárlabdapályán. Lágyan hullámzó mellek a bő vászonblúzok alatt; fehér combok, néha mint a rák (a vágy?) ollói. Egy serdülőkor mitológiája. (A la Freud.) Aztán egy véletlen találkozás a homályba vont öltözőfolyosón. Mezítlábasán lépkedve megtorpanok. „Ne" mondja a hölgy. „Ne, ne, édes". Szerelés- és mészszag. „Ne... Ne... Édes".,. Próbálok visszahúzódni. Nem engedelmeskedik a lábam. A falhoz lapulva állok. Szemem időközben már hozzászokott a félhomályhoz. A férfi háttal nekem. Szöges futócipőben. Vékony, meztelen lábszárak, enyhén befelé görbülök. Két fehér kar a férfiháton. Lassan felfelé csúsznak. Majd a nyak köré fonódnak. Késő alkonyatkor miénk egészen a pálya. Fáradhatatlanul kergetjük a „kisötöst". Inkább sejtve-megérezve, mintsem látva követjük a labda útját. Egykapuzunk. A kapufélfák időnként megcsillannak a holdfényben, és a labda lágy ívben száll a bal felső sarok — a „vinkli" — felé. „Gól! Gól! Góóól!" Kiáltás a sötétség mélyéről. Aztán négykézlábra ereszkedve hosszasan keressük a labdát a szeptemberi avarban. Középütt hengerívben kihasasodik az épület. A földszintről csöppnyi fény szivárog. Odalopakodunk. Körös-körül minden korom fekete. Légoltalmi elsötétítés. Csak fönt a hold és körös-körül a csillagok... Ujjnyi rés az ajtófélfa és a füg gönyszél között. Bent különös ala kok. Korona, palást, jogar. Trónus Lila ornátus, fehér köntös. Sasor rok, aranyhajak. Reflektorfény Kék, zöld, bíbor lámpavillogás „Eressz! Eressz!" lihegik mögöttem Leheletük szinte perzseli a tarkóm „Én is! Én is!"... „Lenni, vagy nem lenni" mondja ott bent egy szikár, fekete ruhás férfi. Előrébblép, mintha egyenest a függöny, az ablaknyílás, figyelő pillantásunk felé tartana. „Lenni, vagy nem lenni"... ismétli, Vagy inkább kérdi? Nekik mondja? A többieknek? Vagy észrevett volna bennünket, épp ezért pont nekünk? Dékány Laci hozza a labdát. „A fal mellé gurult. Alig találtam meg a fűben." Borsos Jancsi krumplicukrot húz elő farzsebéből. Peregi Zoli gyufát sercent, s már fújja is a füstöt, „Kék darling" mondja diadalmasan és magasba emeli a cigarettavéget . Mi újra a függőnyrésnél. Ott bent' már kialudt a reflektor. Kék, bíbor, zöld fények parázslanak, összekapaszkodott párok. „Csak egy nap a világ" énekli egy búgó, kissé rekedtes hang. „Csak egyetlen egy csók az életünk." Körbejár a csikk. A kék Darlingnak bódító az illata, szinte simogat a füstje. „Ki tudja, mi vár ránk? Ki tudja, holnap mire ébredünk?" Újabb — hatalmas — ugrás. Az ötvenes évek legeleje. Emhákával a békéért! Az ötven méteres síkfutásban indulok. A futás emberemlékezet óta kétértelmű. (V. ö.: el, hátra, et cetera, et cetera.) Akkor erről természetesen szó sem lehetett. Azért küzdöttünk — többek között ötven méteren is —, hogy mentől jobb eredményünkkel minél nagyobb pofont adjunk az imperialistáknak. (Micsoda pofonok!) Majd a kötelező penzumot sikerrel letudva következett az elmaradhatatlan foci, a nap fénypontja. Ezúttal: mérkőzés tanárok és diákok között. Az eredmény már a múlt ködébe vész. Fogalmam sincs, ki diadalmaskodott. Csak sejtem, hogy a kor normatívái szerint, már csak pedagógiai szempontból sem lehetett volna indokolt („politikus") a tanárok felett aratott győzelem. Egy összecsapás után mindenesetre úgy tűnt, hogy soha nem születik meg a Halász féle nagyszótár. Előd barátunkat ugyanis rettenetesen felvágták a salakos tizenhatoson; csak úgy nyekkent. Ám kisvártatva hősiesen feltápászkodott (igaz, több sebből vérezve), és... folytatta. (Szerencsére a nagyszótárt is.) Egy őszi késő estén — tán két esztendeje — mintha mágnes vonzott volna oda. Képtelen voltam ellenállni a vágynak. Körülpillantottam: a környék néptelen. Átvetettem magam a kőfalon. Macskaléptekkel körbejárva az éj leple alatt, kerestet^ a kapufákat, a bal vinklit, és...'A kapufák sehol. Mintha a föld nyelte volna el őket. Vagy... Egy darabig bóklásztam még a hálók, villanyoszlopok, felfestések közt. Kissé csalódva, céltalanul. ...Hova tűntek a régi gólok, herceg?... Spanyolországi képeslapok SCHMIDT ANDREA FOTÓI •VVfiS tV iW'^'Ä. Ipt 2&J»; SflNSK | i 2 1 ••• — H /