Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

Szombat, 1986, május 17. KÉPES GÉZA Qyertyafénynél Berzsenyi Dániel emlékének Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt még. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette a verseket igy, mig az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: sercen a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. Én vendég vagyok itt a szelíd dunántúli tájon, ő meg ? táj fia volt. Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt: Nézte: a hold ledobálja a fátylait és a víz és hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő, belefúlnak a fények, az ég darabokra szakad. Mordul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a villám, lobban, elalszik a mécs. Csukva az ablak. A víz zuborog Ip a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél, lehajolnak a fák, le a földig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld s a szelek vijjogva iivöltik szét a világ panaszát. Dániel áll, a villámfény belegyúlt a szivébe — Arad a felleg, a köd. Az ég markából az égö szót a poéta kitépte! zendül a szó, dübörög. Szárnyal az óda, felriad álmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéklik a Kemenes-alja, lángol a hajnali ég! A szegedi tanítóképzőben tanított. Növendékei között volt 1933 —1934 között nagybátyám Lele József és még két tápai ifjú, Ördög Antal és Török Antal. Bálint Sándor az önképzőkörben is részt vevő tápai diákoknak feladatául adta, írjanak falujuk népszokásairól dolgozatokat. Nagybátyám a tápai lagzit irta meg a rákészüléstől a másnapi sátorbontásig. A dolgozat elolvasása után kezdett élénken érdeklődni Bálint Sándor a tápai népélet felől. Nagybátyámat arra kérte, szeretne egy tápai lagziban részt venni. Kapóra jött, hogy szüleim esküvőjére készült a nagy kiterjedésű Lele família, régies nevünkön: a Lele had. Az esküvő 1934 májusában volt. Édesanyám a menyasszony, nagyszüleim és Józsi bátyám társaságában ment el Bálint Sándorékhoz, hogy meghívják a tanár urat és édesanyját Szaka Panna nénit a lakodalomba. Szíves örömest jöttek. Bálint Sándor akkor járt Tápén legelőször. Panna néni amolyan másod-gazdaasszony volt öromanya-nagyanyám mellett, Sándor bácsi pedig hol az egyik, hol a másik tápai öreggel beszélgetett. Minden apró mozzanatot följegyzett, sorra véve a levestészta gyúrást, az ajándékozást, egyszóval mindazokat, amiket kérdéseire elmondtak atyámfiai. Jegyzeteléseit csak addig szakította félbe, amíg kikérésre eljárta a sortáncot. Anyám nővére Manci néném kértette ki, mely kikérésnek Bálint Sándor örömmel tett eleget. Mivel táncolni nem tudott, alaposan letaposta nagynéném hímzett fejű papucsát. Néhány lépés után megköszönte, hogy kikérték és ismét az öregek közé húzódott: kérdezett, írt, amíg a noteszlapok meg nem teltek. Zene és tánc szünetében kiment a sátor mellé, ahol nagy üstökben főtt a baromfileves, több bográcsban pedig a bürgepaprikás. Nagybátyám állandóan mellette volt, s fölhívta Bálint Sándor figyelmét a sok tápai lagzihagyományra, amelyeket másutt nem ismertek. Mire a lagzinak vége lett, egyetlen noteszlap se maradt üresen. Reggel lovaskocsin vitte haza egyik sógorom a kedves vendégeket Szegedre a Pálfy utcai házukhoz. Attól fogva szinte hetente járt ki Bálint Sándor Tápéra és nagybátyám társaságában kereste föl a jókibeszélésű öreg tápaiakat. A Mihály napi búcsút — amíg Panna néni és nagyszüleim éltek — mindig együtt ülte meg a két család. Ez alkalomra is birka (Sándor bácsi szavával bürpepaprikás) főtt. Egyszer nem sikerült birkahúst szerezni, hát kecskét vettek. A korábbi búcsús ebédeknél Sándor bácsi mindig megjegyezte: „Jóskám, de jó ez a bürge!". Most mindenki leste, vajon ml lesz, vajon nem esik e maid rosszul a Sanyikának (így szólította az édesanyja), hogy kecskehúst tálalnak eléje búcsú napján. A dicséret most sem maradt el Csak később, evek múlva mondták meg neki, hogy az a bürge kecske volt. Tápé abban az időben szent és sérthetetlen, tiszta archaizmusában élt. Olyan kiváló öreg adatközlőkkel beszélhetett még Bálint Sándor, mint Nagyembör Kata néne, Kószó Palika örzse néni és mások, akiknek adatait csillogó gyöngyszemekként jegyezte föl. Gyűjtött anyagát minden alkalommal fölolvasta nagyanyámnak, olykor a népes famíliának, hogy megbizonyosodjon, jó adatokat szedett e össze egyegy adott témához. Gyermetegen tudott örülni egy-egy szép népdalnak, mesének, egy-egy régi stílusú népi imának, egyáltalán az egységes tápai néphagyományoknak, vagy akár egy régi szónak is. Hogy mennyire ráérzett Tápé hagyományainak kivételes gazdagságára, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a népiparaszti népélet felől érdeklődő fővárosi és vidéki kutatókat mindenekelőtt Tápéra hoz.La ki. Móricz Zsigmonddal a Iiózsa Sándorhoz gyűjtött adatokat. Később annyian kérték, hogy Tápéra is juthassanak ki, hogy itt fölsorolásukra terjedelem kötöttség miatt szó sem lehet. A szegedi fiatalokat is segítette a Tápé-kutatásban. Szimpatizált velük, de a szemináriumnak nem volt tagja. Bálint Sándor gyűjtéseiből, megjelent müveiből egyértelműen kitetszik, hogy a szögedi nagytáj után Tápén gyűjtött legtöbbet. Nem túlzás azt állítani, hogy szerette Tápé hagyománytisztelő népét, az öreg falut szinte második hazájának tekintette. A tápaiak „kis tanár úrnak" tisztelték. Tápai gyűjtését minden művében megtaláljuk. Anyagának öszszegzését a tápéi tanács 1967-ben kismonográfiában kiadta. Ez a kis könyv lett az elődje (és az 1938-ban megjelent Walter Zoltán hasonló című munkája) az 1971-ben megjelent Tápé története és néprajza című falumonográfiának. A könyvet harminc szerző készítette. A Hitvilág alfejezetben irja Bálint Sándor Tápéról, az öreg Szöged melletti faluról: „Tápé a szögedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete." E kincsesszigeten gyűjtött anyagait könyvek, magnószalagok és temérdek jegyzetanyag őrzi. Szerény gyűjteményemben számtalan előadást tartott. Sohasem felejtette el megjegyezni a magával hozott vendégek előtt, hogy a tápai Lele famíliában ő a kilencedik gyerök. Ez azt jelentette, hogy édesanyámék kilencen voltak testvérek, de Mihályka kisgyermek korában meghalt. Amikor Bálint Sándor édesanyja elhalt, akkor Sándor bácsi kijött a családhoz és kérte, fogadják őt be édöstestvérnek. s Mihályka helyett lehessen ő a családban a kilencedik testvér. A család természetesen „befogadta". A mély szeretetben gyökerező testvérséget fejezi ki az egyik, anyámnak dedikált L ve, amelybe ezt írta: „Lele Ilonka kedves testvérhúgomnak és nemzetségének, őszinte, ragaszkodó szeretettel: Bálint Sándor." (Képünkön: Bálint Sándor tápaiak körében (balról a második). IFJ, LELE JÓZSEF v Az egyetlen árubódé A városgondnokságnak, két dolgozójának, Serege Jánosnak és Bálóné Serfőző Erikának köszönhetjük, hogy az egyetlen árubódé, az újszegedi ligetben lévő kisépület május elsejére új köntöst és némi védelmet kapott, mintegy nyolcvanéves korára. De honnan ez az egyetlen árubódé, amelyet valaha plakátok kiragasztására is használtak? A jó bornak is mindig kellett cégér, az árunak a hirdetés. Az 1883-ban újjáépült Szegeden is mind többen rájöttek erre, és 1891-től Reisz Simon vállalkozó végezte a hirdetési munkálatokat. Nem sokáig, mert 1893-ban átvette tőle Bába Sándor nyomdász. Neki sem járt haszonnal, és a város házi kezelésbe vette a plakátok ki ragasztását, amit tevőlegesen rendőrök végeztek, majd egy tanácsi bizottságot hoztak létre, hogy dolgozzon ki javaslatot a hirdetési kérdések megoldására. Időközben Engel Lajos nyomdász is vállalkozott e feladatra, de neki is csak veszteséget hozott. A városi közgyűlés 1906. nov. 25-én úgy döntött, hogy az addigi magánkézben lévő hirdetőoszlopok és -táblák nem felelnek meg a kívánalmaknak, hanem új hirdetőoszlopokat kell építeni, amelyeket árubódéként, kisebb elárusító helyekként is fel lehet használni. A város területén 36 kisépületet emeltek, 30 hirdetési tábla mellett. Mindkét hirdetési alkalmatosság megépítése a város költségén történt. A Pester Lloyd kölcsönnel támogatta a vállalkozást amit 20 évre adott, és 1907-től fizették vissza a bérlők. Ezeket a kisépületeket a Szilágyi és Kovács társvállalkozók vitelezték ki, darabját 858 koronáért. (1 K 0.3Q4 gramm aranynak felelt meg.) Az árubódékkal 1907. júliusára készültek el, és Kószó István vezette bizottság meghirdette a bérbeadás feltételeit. A Klauzál térre, a Kossuth-szobor elé is szándékoztak egy nagy bódét felállítani, de a lakosság nem tetszésére és tiltakozására ezt áttették a Stefánia-sétányra, az Arany János utca felőli részre. Amit ide terveztek, az került át a Bánomkert sorra. Az árubódék bérbeadására 1907. okt. 25-én került sor. A bérleti dijak tág határok között, 50—1104 korona között mozogtak. A következő helyeken állóknak akadt bérlője: SzegedNagyállomás előtt, a Bécsi krt. sarok, Mátyás tér, Petőfi S. sgt. és Bécsi krt. sarok, Gizella (ma Aradi vértanúk) tér, Honvéd tér, Dugonics tér. Árpád tér, Rudolf (ma Roosevelt) tér, Széchenyi tér (a Posta előtt), Széchenyi tér (a Törvényszék előtt), a Jerneyház előtt, Széchenyi tér (a Kiss Dávid-ház előtt), a Belvárosi leányiskola (ma Jogi Kar), a Tisza Lajos (ma Lenin krt.) .és a Laudon (ma Mikszáth Kálmán) u. sarkán, a MÁV Igazgatóság előtt, a Csendőrlaktanya (ma a megyei rendőr-főkapitányságé) előtt, a Mars (ma Marx) tér, a Dohánygyár (ma Ruhagyár), a Rókusi állomás, a később épült Gróf-palota előtt, a Kass Vigadó mögött, a Kis-kaszinó előtt, a Szt. György téren, a Brüsszeli krt. sarkán, a Csongrádi sgt. sarkán, az Új (ma Klapka) tér, Valéria (ma Bartók Béla) tér, itt kettő is, a Zsidó menhely előtt, a Bánomkert soron (Tisza-pályaudvar előtt), a Wagner-fürdő előtt (Révai u.) — írja a Szegedi Híradó 1907. okt. 26-i száma. Az újszegedieknek ekkor nem, csak később akadt bérlője. Ezeknek a kedves hangulatú kisépületeknek külső falára városi, színházi és magánhirdetéseket ragasztottak ki, és belül dohány-, bizsu-, emléktárgy árudákat alakítottak ki. A bódébérlők mindjárt az első évben szembekerültek a kofákkal és a sátoros árusokkal, s kérték a város gazdasági hivatalát, hogy környékükön tiltsa meg a konkurenciát, mert ha nem, lemondanak bérleti jogukról. Ennyi a város kereskedelemtörténete e momentumának, a 36 árubódénak múltja dióhéjban. Egy még áll közülük, az újszegedi, amelynek különös értéke ónlemezböl készült zsindelye, formatervezett megjelenése. Ezt, az egyetlent érdemes lenne megőrizni a következő századnak is. (1. A Széchenyi tér a 10-es években. 2. Az újszegedi főfasor árubódéja, 1913-ban. 3. Az újszegedi árubódé, jelenleg. BÁTYAI JENŐ A