Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

33 Péntek, 1986. április 4. Nyomdanyitogató Gyalupad és direktori szék — Negyennégyben? Vidám, a gyalul fütyölve huzigáló asztaloslegény voltam, nem törődtem én a világgal. Augusztus 19-én, mint besorozott katonának be köllött volna hagy vonuljak a szegedi egyik lakianyába. Féltem a háborútól — ilyen szempontból nem bátori születésű vagyok, hanem futaki. Attól is félt a szögényembör, hogy ha katonaszökevény lösz, két órán belül elfogják és viszik a bíróság elé. Reményöm nem volt, hogy mögmenekülök, az a sors várt rám, mint akkor 100—150 ezör hasonló korú magyar fiatalra. Volt egy nevelőapám. Cseh Imrének hívtak, a Pacsirta utcai szociális otthonnak volt a gondnoka. Náluk laktam. Ő egy észnél lévő embör volt, amikor a postás kivitte a lakásra a behivót, az öreg kijött hozzám a Tisza malomhoz — ott dolgozgattam, mint asztalos, állítottuk át hadimalomnak —, hogy ne mönjek haza, ők nem vöhetik át a behivót. Egyébként a háború ügy állt, hogy nem tudom hanyadszorra bombázták a gyerökklinikát, a vasúti hidat szétcsapkodták. Szeged iskolái csupa hadikórházak voltak már, összezsúfolva a sérült embörök. Szóval jött a Cseh bácsi, hogy fiam akarsz-é bevonulni? A frászkarika se akar, mit csináljunk Cseh bácsi, statárium van, két órán belül sörétös puskával farkcsóván lűnek. Azt mondja, tud egy jó búvóhelyet. KÖszó Jenő, Honvéderdő, őneki egy távoli rokona, balogfülű erdész. Egy Dombiratosról idevetődött velem egykorú cimborámmal egyszörre kaptuk a behívót. Fölpakoltuk a biciklire a szerszámainkat és még azon a napon mögindultunk kifelé. Minket a kutya mög nem ugatott. Őrülefösen menekültek a Bánátból, Bácskából, ahogy a front közelödött, mi csak az árok partján tudtunk közleködni. Amikor kiértünk, mögcsináltuk a házon a tetőt, az ablakokat és az istálló padlásán aludtunk. Nagy kalamajkák voltak akkor, mert katonaruhába jártak fosztogatni a tanyákra mindönféle népek. Partizánnak is kimaszkírozták magukat, nem voltak pedig még a tájékon se. Ettől féltünk, nem tudtuk, ki kire lövöldözik. Október 8-a körül láttuk az első fölszabadító katonát. Aztán egész nap nem történt sémmi. Azt mondta a komám, nyugodtan hazamöhetünk Szegedre, mert hazaérünk. A zákányszéki iskolánál hallottam először orosz szót. Ahogy jöttünk, az országúton mindenütt halottak, fölborult tankok. Ahogy hazaértem a Hétvezér utca 32-be, Cseh bácsiékat bezárkózva találtam, egyébként is mindig zárták a kaput, mert az öreg refös embör volt. Nagyon mög voltak ijedve. Kérdözik, hogy gyüttetök, mög miért. Hát gyüttünk a Rúzsa járásból, ahol dolgoztunk. Mondják, dehát nincs vége a háborúnak. A németök nincsennek, a magyarok is elmöntfek. Eleszöltünk ezön úgy éjfél körűiig. Aztán csak le kölltött feküdni. Vezetékös vizünk nem volt, möntem az Orgona utca sarkára vizért. Az útkereszteződésben egy hosszú szuronyos katona állt. Visszaérök, mondom a Cseh bácsinak, itt vannak az oroszok. Az öreg mög volt győződve, hogy az oroszok szeretik a mákos csíkot. Bedurrantottak, készültek rá, hogy három üstre való mákos csíkot csinálnak. Nagy volt az örömük, mert ugye ők már tizenkilencben is várták őket. Möntek ők is a városházára, valamilyen riadólánccal értesítették egymást, összegyüleköztek, hogy a röndöt fönntartsák. Gumibotokat osztogattak széjjel, az öreg is nagy büszkén mutatta. Mi mög csak mászkáltunk, kölykök voltunk nekik, nem segíthettünk. Másnap aztán nagy vörös plakátok jelentek mög az utcákon, hogy induljanak a gyárak, nyíljanak mög a , templomok, nyissanak ki az üzletök. Az embörök jelöntközzenek munkára. Én elkerültem a vasúti hidhoz, fából csináltuk. Cudar tél volt, mi mög meleg műhelyhöz voltunk szokva. Fáztunk nagyon. Egyször azt hirdették, hogy asztalosokat keresnek a 46-os laktanyába, hadikórház volt ez is. Vagy nyolcan jelentköztünk, egy Alimov nevű szibériai ács mögmondta, hogy emeletös ágyakat mög koporsókat köll csinálni. Szomorú munka volt ez. Katonagúnyát kaptunk, a legújabbat, úgy néztünk ki mint ők. Tisztöltek is bennünket a városban. Valahol Cegléd és Pest közt volt a front, amikor ez a hadikórház mögszünt. Fölpakolták egy teherautóra, mi mög kaptunk a Vörös Hadsereg pénzéből vagy 1500 pengőt. Annyi pengőm énneköm még életömben nem volt, nem tudtam mennyit ér, mennyit nem ér. Aztán hazamöntem, pár napig civileknél dolgoztam, aztán mondta a nevelőanyám, eridjek el a Tüske szabóúrhoz, öltözzek föl a pénzből. A szabótól vittek el a polgárőrök, félt ugyanis a Vörös Hadsereg pénzétől, s kihívta őket. Csak az mentött mög, hogy még a fatelepről ismertem Sztanykovszki Pált, az akkori rendőrkapitányt. Aztán később bejutottam a Wirth és Rengeihez, előkelő cég volt, bútorokat csináltunk. Negyvenhatban szólt a népi kollégiumok trombitája, a dolgozók esti gimnáziumába kerültem. Aki meg tudott birkózni az egyetemi szűrővizsgákkal, az onnan egyetemre möhetött. Ötvenháromban végeztem. Ötvennyolcban kerültem a Somogyi Könyvtárba. (Tóth Béla most a város egyik legjelentősebb kulturális intézményének az igazgatója, felelős vezető, jelentős író.) — Ezt a rangsorolást mi nem tudjuk. Hiszen a madár se tudja, szép-e az éneke, de azért csak dalol. Elég bolond embör az, aki jobban táncol, mint ahogy tud'. Hogy alkotó tevékenység-e könyvtárat igazgatni? Bizonyos értelemben az, a nemlétezőt mögcsinálni. Kicsit közöm van hozzá, hogy az új szellemi malom mög is újúl. És szerencsés vagyok abban á tekintetben, hogy • ez az idő mögérlelte az új könyvtár fölépítését. Egyszörre nem szólal mög persze ez sem. Remélőm, úgy hagyom el, hogy már számítógépekkel fogjuk keresni a könyveket. A század végére talán már más könyvtárakba is átkalapálhatunk. Ezt tartom még a hátralévő ötven évem feladatának és azt, hogy kivögyem a fizetési koldustarisznyát a munkatársaim kezéből. REGÖS ÉVA Grünn Orbán könyvnyomtató vajon gondolt-e arra, amikor 1801 novemberében az első Szegedi Nyomda fundamentumát a város „nevezetesítésére" lerakatta, mekkorát fordul majd egykor a világ és benne a nyomdászok mestersége? Aligha láthatta előre. A szegedi nyomdászat eddig lepergett majd két évszázadának históriáját hétmérföldes léptekke1 sem lehetne egyetlen újságoldalba szorítani, hát még néhány tenyérnyi helyen elmondani. Korszakos fordulópontjaiból azonban mégis idefér most valami. Miként a magyar nép történetében, úgy a szegedi nyomdászatban is az 1944-es esztendő mérföldkő. A felszabadulás és a nyomában bekövetkezett politikai, gazdasági, kulturális változások élesztették fel háborús „csipkerózsika-álmából" a szegedi betűcsinálást. Kókai Gyula, a mai nyomda osztályvezetője, inasként a gépmesterséget tanulta abban az időben itt. — Harmincan-negyvenen dolgoztunk a felszabadulás idején a Szegedi Városi Nyomdában. Ügyviteli nyomtatványok és az egyetemi „acták" kerültek le a gépekről. 1944 végén mi adtuk ki az első magyar—orosz szótárt, de a szovjet városparancsnokság felhívásai, röplapjai is itt készültek. Könyvek akkoriban nemigen hagyták el a nyomdát, azokban a napokban nem is keresték még az emberek. Az élelmiszer, a ruha, a cipő beszerzése volt a legnagyobb gondjuk akkor. Azt is megőrizte az emlékezet, hogy a forint bevezetése előtti hónapokban nem pénzzel fizették a nyomdászokat. Lisztet, paprikát, cukrot kértek a munkájukért, azt osztották szét maguk között. Kiss Istvánnak hívták, aki ezt kifundálta, üzemvezetője volt a felszabadulás utáni évek nyomdájának. Tizenhét nyomda működött a városban 1949-ig, de közülük kilenc pincehelyiségekben dolgozó aprócska üzem volt, ahol puszta emberi erővel hajtották a masinákat. A felszabadulást követően 1950-től számíthatjuk a Szegedi Nyomda újkorát. Ettől kezdve, az államosítás után Délmagyarországi Nyomda NV néven futott tovább 130 fővel és 3 vidéki telephellyel. A mai üzem a nemzeti vállalattá szervezett szegedi nyomdákat -a Szegedi Városi Nyomda- és Könyvkiadó Rt-t, a Hírlapkiadó Kft. nyomdáját és a Kultúra Nyomdát vallhatja elődjének. Ez az egyesülés két évig állott fenn. Utána nyerte el mai nevét a Szegedi Nyomda. A felszabadulás előtti nyomdák más-más betűtípusokat, nyomtatóelemeket és díszítőket használtak. Ezzel is próbáltak a konkurencia ellen védekezni. A frissen alakult Szegedi Nyomda ezeket a sokfajta berendezéseket örökölte. Az elavult kézi berakásos nyomgépek, papírvágók kemény fizikai munkát követeltek az akkor nyomdászoktól. 1950-ben került ide Budapestről az a „rotációs" masina is, amivel ma lapunkat készítik. Előtte a Világosságot nyomták az 1923-ban „épült" gépen. Több mint fél évszázada naponta használják a kétszer 16 oldalas. ikergépet. Néhány éve azonban korszerűsítették, új technológiával szerelték fel. Az ólomlemezek helyett műanyag nyomóformát használnak ma már. Szebb lapot tudnak így előállítani. Nagyot kell lépnünk képzeletbeli ^hétmérföldes csizmánkkal, ha a mai nyomdát is be akarjuk mutatni, még nagyobbat, ha a jövő „fénnyel író", fehérköpenyes nyomdászait is szóba szeretnénk hozni. Fordulópont a mostani április is a nyomda életében. Néhány napja, amikor ez a riport még csak készült, Dobó József igazgatót kerestem meg. Mire. megjelenik az írás, már csak múlt időben írhatnám a neve mellé, hogy ő vezette a Szegedi Nyomdát. Négy évtizedes nyomdász múltat hagyott közben maga mögött, amikor március 31-én nyugdíjba ment. Ebből harminc évet a Szegedi Nyomdában töltött: — A mai üzem fő feladata a műszaki és matematikai szakkönyvek előállítása, és a két napilap, valamint az üzemi újságok nyomtatása. Tavaly 2000 tonna papirt használtunk el, felét a hírlapokra. A jövő újságoldalait is bemutattuk már a szegedi olvasóknak. Néhány hónapja a szombati Magazin oldaláit fényszedéssel készítjük. Úttörők vagyunk ezzel az országban a napilapok között. De hogy minden számot így készíthessünk, ahhoz korszerűbb, nagyobb teljesítményű „fényíró" és nyomtató gépek kellenének. A rekonstrukció alapjait már lerakták. Lassan a jövő század nyomdájának tervei is körvonalazódnak. 1980-ban tették le a leendő nyomda alapkövét, de a beruházást a gazdasági nehézségek miatt, bizonytalan ideig le kellett állítani. A nyomda saját ereje 1986-ban is csak töredéke annak, amivel életre kelthetné az új üzemet. A fokozatos áttelepülés azonban az év elején már megkezdődött. Januárban a leendő nyomdaépület szomszédságában korszerű, új tanműhelyt avattak fel. A jövő nyomdájából még csak Ízelítőt láthatunk. A mai nyomdász tanulók azonban már a legkorszerűbb fényszedő gépeken tanulják a mesterséget. Elnézem ahogyan dolgoznak... arra gondolok, vajon Grünn Orbán egykori könyvnyomtató mit szólna, ha látná késői unokáit tévéképernyőre szerkeszteni az újságot. Lehet, hogy ijedtében világ(Emlékképp a régi es a mai, könyvkötészeti gá szaladna? időkből" gépsor) RAFAI GABOR