Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

10 Pcntck, 1986. április 4. Lelkesedés és nyugtalanság helyett Kérem, szíveskedjék... Nem tudhatom, érdekel-e valakit, de tény: mélypontra zuhant forradalmi lelkesedésem árfolyama. Kabarétréfa lett belőle. Azzal, úgymond, nem lehet szocializmust építeni. Majd' elsüllyedtem szégyenemben. Nyugtalan természetemmel is ráfáztam. Csúnya dolog — jegyezte meg sertéshizlalással is foglalkozó, a nap 18 óráját munkával töltő ismerősöm —, ha egy kommunista nyugtalankodik ahelyett, hogy tapsolna. Mit tehettem mást, próbáltam magamba mélyedni. Vizsgálgattam az arcom, látszik-e rajta valamiféle ütődöttség. Semmi. Odáig jutottam, hogy a lelkesedésre vonatkozó szentenciát, rövid kicgészitéssel, valósnak érzem: amellé csakugyan nélkülözhetetlen a tudás, a hozzáértés. Ha nyulakat akarunk eladni dolláros piacon, ott nyilván többre megyünk egy ügyes kereskedővel, mint három megbecsült veteránnal. Ami pedig a nyugtalanságot illeti, az nálam nem szerepjátszás, hanem születési hiba. Rég megszabadultam volna tőle, ha puszta számítás ösztökélné. Ez a nyavalya azonban függetlenítette magát tőlem, s a legváratlanabb időpontokban támad. Most például fölszabadulási ünnepünket sem vette figyelembe, és folyton kinoz. S az a bosszantó, hogy tulajdonképpen az okát sem tudom pontosan. Hacsak... Mind több olyan embert látok köreinkben mozogni, akik túl hangosak a ma már időszerűtlen jelszavak ismételgetésével. Foglalkoztat, miért akarnak pápábbak lenni a pápánál? Tudom, honnan jöttek, de hogy hova tartanak és mi a szándékuk, arról egyelőre fogalmam sincs. Tőlem születhettek akár grófnak, csak legyenek tiszták és elkötelezettek — a szocializmus szemszögéből nézve. Számomra most már nem a származás meg a deklaráció a fontos, hanem az odaadó munka azért, hogy jobban boldoguljon már ez a mi magyar népünk. Remélem, ezzel a fölfogással nem bántok meg senkit, s nem ártok a közmegegyezésnek sem. Eleinte azt hittem, mindenki az, akinek mutatja magát. Úgy képzeltem, ha a pártunkba önként, senki által nem kényszerítve belép valaki, az másoknál többet akar produkálni a szocialista Magyarországért. A csalódások csak érlelték bennem a meggyőződést: érdemes többet törődnünk a pártépitéssel, soraink tisztaságával, hogy a maguk pecsenyéjét sütögetők miatt ne kerüljön el bennünket a jó szakmunkás és a tehetséges, közénk való értelmiségi. Az első április 4-e csodálatos volt. Akkor nem gondoltam, mily töméntelen munka szakadt nyákunkba a szabadsággal. Bajusz László, tizenkilences földeáki kommunista, saját örömét velem megosztandó, így kiáltott föl: „Lejárt, gyerököm, az ellenforradalmak és a görnyedözésök ideje". Azt hittem, ettől elrepülök örömömben, mint a madár. Ővele, a csupa szív, csupa türelem, csupa ész, csupa emberség kubikossal mentünk Makóra, az első nekünk való nagygyűlésre. Akkor már megvolt piros tagkönyvecském, tudtam is egyet s mást az életről, ott mégis oly gyújtó hatású igazságokat hallottam, hogy csakugyan úgy képzeltem, „minden miénk, csak tűrés nem". Azon a tízezreket megmozgató demonstráción táplálták belém ki nem mondottan is a szónokok (Révai József és Marosán György), hogy aki húszévesen nem forradalmár, az vagy súlyos beteg, vagy komplett hülye. Nem akartam hülyének mutatkozni. A tanulóévek során nekihajtottam hát mindennek, ami nem passzolt a gyűléseinken elhangzottakhoz. A mindent szó szerint vevés egyébként sok bajt hozott rám. Szavaltam a fölszabadulás dicsőségét zengő verseket, soha nem fogytam ki a mozgalmi dalokból, mentem plakátot ragasztani, a MADISZ-ba ifjakat toborozni, egymást csiszolgató ünnepségeket szervezni. Nem a brosúrák szövegével mentem véreim közé, hanem a magam nyelvén mondtam a lényeget, ám ezért soha, még az ötvenes évek elején sem ütöttek a fejemre. Igaz, megrágalmaztak, följelentettek, volt aki ellenforradalmárnak titulált, ám a párt mindannyiszor védelmébe vett, hogy hátrább az agarakkal. Ezért is tartom kezdettől foRva mindig az ünnepek ünnepének április 4-ét, s ha meghívnak, ennek okán szoktam elmenni oda, ahol fölszabadulásunk évfordulójára emlékeznek. Tavaly olyan üzemi ünnepségen vettem részt, ahol fiatalok adták a műsort. Szépen, színvonalasan csinálták. Beszéltek az emberi méltóság tiszteletéről, a munka becsületének helyreállításáról, a lehetőségek kiaknázásáról, a produktív szellemi tevékenység fölértékelésének sürgős szükségéről — engem mégsem tudtak ott, akkor fölmelegíteni. Talán a nagyon okos, maximálisan racionális, de helytől és időtől független, körülményeink és népgazdaságunk állapotától elvonatkoztatott érveléseik zavartak. Föltűnt, hogy a kerek évforduló ellenére sem ejtettek egyetlen szót sem a Szovjetunióról, amely pedig az általuk emlegetett lehetőségeket iszonyatps véráldozatok árán adta nekünk. Április 4., mint történelmünk legragyogóbb dátuma, meg sem emlitődött. Mentséget kerestem fiatal elvtársaim számra: igen, ők el szerették volna kerülni a sematizmust; nem akarták föltenni az elkoptatott lemezt, hogy mily csuda dolgokat vittünk véghez; viszolyogtak a vezércikkizú bölcsességektől; a tiszteletköröket fölösleges időtöltésnek tartották, stb. Látni véltem az engem nagy szeretettel nevelgető és útnak bocsájtó öreg Bajusz László alakját, szint hallottam megfontolt szavait is, és érdekes, mintha jórészt ő is ezeknek a fiataloknak adott volna igazat. Esztendős emlékek ezek, mégsem hagynak nyugton. Mivé lett az, amit tanultam? Marx tételeit nem igazolja az idő? Profit, piac, töke, érdek, nyereség, ráta már régóta polgárjogot nyert fogalmak nálunk a gazdasági életben, holott hajdanán, mint kapitalista terminus technikusokat még kimondani is csak szemináriumon volt ildomos. Ma ezek is a magyar szocialista közboldogulást segítő szókészletbe tartoznak. A munka értéke szerinti elosztása elvét kezdettől fogva hangoztattuk, miközben tűrtük, hogy az egyenlősdi lerontsa a munkafegyelmet. A kor rákényszerít minket az értékek megfizetésére. Hogyan is mondja Madách? „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad". Fölgyülemlettek a gondok, a lehúzó ballasztok, de majd csak megszabadulunk tőlük, — mondják higgadt-bölcsességgel a dorozsmai gépüzemben dolgozó huszonéves és harmincas vasasok, amikor fölhozom nekik, mi kaparássza a lelkem. Ők szerelnek, hegesztenek, forgácsolnak, ha nem háborgatják őket, ám a véleményüket sem hallgatják el. Úgy vélik, közéletünkből kivesztek a felelősök. Sz...nak, kárnak nincs gazdája. Ha a Kárász utcán két ember hahotázik és gesztikulál — hallottam klinikai berkekben —, szinte bizonyosra vehető, hogy disznóságokat kommentálnak. Az idősödő kádereket ez már kevésbé izgatja, aztán meg úgy érzik, a bűzlő dolgok piszkálgatásával ártanának a párt és a nép közötti egyetértésnek. Pedig a struccpolitika éppenhogy a közbizalmat ássa alá. Elég baj persze, hogy gyakran a becsült, korszerűen vezető, puritán irányítók veszik magukra a kritikát, akik különben maguk is szeretnének megszabadulni a kerékkötőktől. Hiába. Amíg a gyűléseken, az újságokban meg nem szüntetjük a kozmikus locsogást, a nevek nélküli célozgatásokat, addig, sajnos, nehéz lesz félreállítani a hátramozditókat, illetve bajos dolog az elkötelezett és hozzáértő vezetők alkalmasságát nyilvánvalóvá tenni. Sőt a párt határozott intézkedése nélkül természetesen el sem képzelhető. Mint színpadi végszóra, valaki berohan, s kipirultán lobogtatja a Népszabadságot, első oldalán a párt legújabb határozatával. Kapkodva olvassák: „... a káderpolitikai elvek nem valósulnak meg következetesen... A fiataloknak a vezetésbe való bevonása lassúbb az indokoltnál... A párt-, állami- és társadalmi szervek sok esetben nem lépnek föl a vezetők egy részénél tapasztalható szerénytelenséggel, túlzott önbizalommal, kritikátlansággal és más negatív jelenségekkel szemben... meg keli követelni törvényeink és erkölcsi normáink megtartását... A szakmai tudásnak minden korábbinál nagyobb a jelentősége... A megítélés alapja a vezetés irányításával működő vállalat, szövetkezet, intézmény teljesítménye, a végzett munka és a személyes magatartás legyen... Szélesedjen a meghatározott időre szóló kinevezések és megbízatások gyakorlata..." Erről van szó! A párt mintha a szájukból vette volna ki a szavakat. Mint eddig, s ezúttal is föloldotta a görcsöket. A párt ismét képes volt jól kifejezni azt, ami foglalkoztatta az embereket. Akad, aki tamáskodik: „Nagyon szép, de majd hiszem, ha látom. Eddig is születtek jó határozatok, pár hétig beszéltünk róla, aztán idelent alig változott valami." A többiek alig figyelnek rá — bíznak! Annyira körmünkre égtek ezek a dolgok, hogy a határozatot jól végre kell hajtani. Mint a fölszabaduláskor, ma is szükségünk van a fiatalság, főleg a kommunista ifjúmunkások és értelmiségiek lendületére, tudására, változtató-megújitó készségére, a szocializmust tartalmában is szocializmussá fejlesztő elkötelezettségére. Az MSZMP Központi Bizottsága arra bátorít, hogy e közérdekű feladatok megvalósításáért merjünk szembeszállni a morgolódókkal, a „jaj, csak baj ne legyen"-fajta óvatoskodással. Vállaljunk felelősséget, netán kockázatot is azért, amit csinálunk. Csak így remélhető, hogy népgazdaságunk megállhat a topogással és a jövendő fölszabadulási évfordulókat mérhető pluszok jegyében üljük meg. F. NAGY ISTVÁN A

hivatalnak mindig volt nyelve, amióta csak hivatal létezik: a hivatalos nyelv. Néhányan csak bükkfanyelvnek mondják, utalva arra, az érti csak, aki leirta, de ő se mindig. A humort és a bürokráciát egyformán táplálta ez a nyelv, csak éppen a demokráciát nem. Úgy látszik, a komoly hivatal megelégelte, hogy az ő rovására nevessen, aki nevethet, vagy bosszankodjon, akinek ez a sors jut, és elhatározta, a mai kor igényei szerint korszerűsíti a nyelvezetét. Faluvégi Lajos még pénzügyminiszter korában küldte el egy példagyűjtemény előszavában intelmeit a tanácsokhoz: fontos, hogy „teljes birtokában tegyünk a nyelvnek, amelyet a nép beszél... Nem a hivatal szól a félhez, hanem... egyik ember a másikhoz." Bízik benne, hogy a minták gyűjteménye a jövőben meggyorsítja, egyszerűsíti az igazgatási munkát, és megalapozza az új hivatali stílust. Idestova tizenkét éve szól már az intelem, de még most is találni a hivatalos iratokban ilyen fordulatra: visszterhes ingatlan-vagyonátruházási illeték. Töredelmesen bevallom, nem értem, mi a visszterhes, és biztosra veszem, nem vagyok vele egyedül. Megkérdeztem az egyik tanács munkatársát, készséggel elmagyarázta. Annyit jelent, hogy valamit valamiért adok-veszek. A nyomaték kedvéért hajdani jegyzetét is elővette. Megsajnáltam szegényt, mert testes kötetre van szüksége már a vizsgára készülőnek, hogy legalább ö mindent megértsen. Könnyű volt megállapítanom, még mindig nem azt a nyelvet tanulják, amelyet a nép beszél. Egy másik dolgozó 1970 óta tagja az apparátusnak, de még mindig van olyan kifejezés, amit nem ért teljesen Könnyű tehát kimondanunk valamit, de nehéz megvalósítanunk. Azóta azonban még erősebb a szorítás. Legalább két jelöltből választjuk tanácstagunkat és képviselőnket, joggal elvárhatjuk, hogy egy nyelvet beszéljünk. Azelőtt — a főjegyzős világig hord el a maiak emlékezete — csak arra volt lehetősége a szerencsétlen hazánkfiának, hogy kimondja: mindent megértett, és természetesen a főjegyző úrnak van igaza. Ha nem mondta, vagy ha semmit nem mondott, kapott egy akkora pofont, majdnem leesett a feje. Később jöttek az ilyenféle formulák: fölszólítom, elrendelem, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem stb. Erős bokacsattogtatás érződött ki mindegyikből. Azt mondja az egyik tanácselnök, SZÍVÓS igyekezettel próbálják meghonosítani a sokkal normálisabb, közérthetőbb, és semmi mellékízt nem hagyó záradékokat. Ilyeneket például: kérem, szíveskedjék... Ami egészen magyarul így értendő: legyen szíves. . Hatalmas a fordulat a korábbiakhoz képest, és itt kezdődik a baj. Kiküldi a tanácsi dolgozó a levelet, megjelöl benne több időpontot is, várja először, várja másodszor, netán harmadszor is, de a végre egyenrangúnak tekintett „ügyfél" egyszer se jön el. Rákérdeznek végül, és azt a feleletet kapják, nem úgy tűnt ki a levélből, hogy azt teljesíteni is kell. — Mert milyen a mai igazi hivatalos írás? — Tömve van még mindig hivatkozási számokkal. „Határozatomat a 4/1968. (VII. 12.) EüM. sz. rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 37/1968. (Eü. K. 14.) EüM. sz. utasítás módosításáról szóló 9/1982. (Eü. K. 4.) EüM. sz. utasítás alapján hoztam meg." És akkor még hiányoznak a különböző paragrafusok, a bekezdések, akár mindegyik mellől is. — Akkora halmaz, még a lefolyó is eldugulna tőle. Száz emberből hány értheti meg, mit mond az alaprendelet, mit a végrehajtási utasítás, és mit a módosítás? — Talán egy se, de ezt mindenki elfogadja hivatalosnak. A fölsöbbség is, és természetesen az ügyfél is. Ott van beszélgetésünkön az iskola igazgatója is. Ő azt mondja, csúnyán ráfizetett egyszer, mert a szabadságot nem szabályos Határozatta! adta ki. Mert határozatnak muszáj lennie. — Ha például közönséges Körözvényben adnád tudtára mindenkinek? — Ez volt a baj, hogy így adtam. A Körözvény nem Határozat. Semmiképpen nem biztatnám arra se az iskolaigazgatókat, se a tanácselnököket, hogy szegjék meg a hivatali fegyelmet, akárcsak a fogalmazásban is, de nagyon egyetértek velük. Nagyhírű elődeink annyira beleverték őseinkbe a hivatalos alázatot, még mi se tudunk megszabadulni tőle. Talán emlékezünk arra az irodalmi példára, hogy a magasságos iroda ajtaja előtt mindenki a földre teszi le a sapkáját, mert jaj annak, aki magával viszi. Hát az intéző? A botos ispán? A szolgabíró? És amikor végre minden hatalom a dolgozó népé lett, a hatalom meg is akarta mutatni, hogy ö a hatalom. Fényévnyi távolságra van ettől a Kérem, szíveskedjék... Úgy értve, hogy legyen szíves... Szoknunk kell mindkét oldalról, hogy ember beszél az emberrel, és a párbeszéd elejének is, végének is emberséget kell mutatnia. Társadalmi munkára toborozzák a falu népét. Azt mondja rá az is, aki eddig minden hasonló megmozdulásban benne volt, hogy eljönne most is, hogyne jönne, de adja parancsba a tanács, hogy neki ide el kell jönnie. — Parancsra, önként? — Méghozzá kemény parancsra. A szomszéd ne mondhassa, csak azért jött, hogy észrevegyék. Hogy nyalizhasson egy kicsit. Megint vannak csőszök, akiknek ügyelniük kell rá, hogy körzetükben rend legyen. El is vállalja, aki vállalhatja, de kemény kikötéssel: adjanak írást róla, és legyen benne az utasítás is: köteles megakadályozni, hogy száraz időben az erdőben tüzet gyújtsanak. Amíg egyenruhája nincsen, legalább karszalagja legyen. Megint fordul velem a világ. Annyi karszalagos embert hoz elénk a televízió századunk történetéből, ez hiányozna valakinek? Pedig van az érv mögött is némi igazság. Ha valaki rászól három suhancra, ne gyújtsa meg a tüzet, mert leég az erdő, hamar visszakapja: mi köze hozzá? Nem a magáé ég! És még örülhet, ha csak ennyit kap. Valóban, mi közünk ahhoz, hogy valaki az egész erdő tüzénél akarja megsülni a szalonnáját? Mi közünk ahhoz, hogy mindenképpen fölépüljön az iskola, a patika, az orvosi rendelő? Miért nem lehet ez továbbra is egyedül a tanács gondja? És ha az övé, miért nem adhatja parancsba, hogy ne tüzelj, hogy menni kell? Kiadta az ilyesmit már Ferenc Jóska is, és sokan előtte is, utána is. Akkor volt is rend a világban. Ezerszer szebben szól így: legyen szíves...'. Évszázadok kövcsedtek ránk, de talán nem kell hozza száz év, hogy megszokjuk a másikat. K

özben azért kénytelenek vagyunk a karszalagot is megcsináltatni, mert rendnek kell lennie. Megesik, hogy a hivatalos ember mind a tiz ujjában a régi formula bizsereg még, de már az újat írja: legyen szíves...! Még ott nyüszít a körme alatt, hogy hivatkozással az ilyen és ilyen számú rendelet második bekezdésének harmadik pontjára, elrendelem, hogy, de már azt írja: Kérem, legyen szíves...! Tanulnunk kell az emberekkel emberi hangon beszélni, mert csak igy hallhatják ki belőle az emberséget. Elképzelnünk is nehéz meg, mit írhatunk az ilyen záradék helyett: Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy a közölt adatok a valóságnak megfelelnek. Hatalmas fenyegetés van bele szőve. Meg kell végre tanulnunk fenyegetés nélkül élni. HORVÁTH DEZSŐ