Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

m MAGAZIN Szombat, 1968. március 8. 48 Jámbor óhajok után... LEGYEN A KÖZMŰVELŐDÉS VÉGRE TÁRSADALMI MOZGALOM Mi kell a jó vezetéshez? „Elöl menni és nem elfáradni". Konfueius mondta, s Vitányi Iván idézte föl a frappáns választ visszhangos Vitairatában, mely jó három éve verte fel a hazai közművelődés békésen szunnyadozó berkeit. S a minap azért jutott eszembe, mert ültem a Bartók Béla Művelődési Központ egyik termében — a társadalmi vezetőség újjáválasztása alkalmából. Arra gondoltam: olyan az idő (nem az időjárást, hanem a társadalmi közállapotokat értem), hogy e frissen csoportosult embereknek mostantól kezdve nem szabad elfelejteniük Konfueius igazságát. Miért? Borzasztó hosszas lenne kifejteni. Legyen elég annyi: mostanra napnál világosabb, hogy hathatós, mindennapi cselekvések percig sem halogathatók — a „kultúra frontján" sem. Bizonyossággá vált — már nemcsak gondolati belátás, hanem tapasztalati tények szerint is — hogy kellő kulturális, műveltségi szint híjával tapodtat sem tudunk előrejutni. Az az összefüggés vált egyértelművé, hogy termelni, gazdaságban és társadalomfejlődésben lépni — nem lehet az emberek (mindannyiunk) megfelelő szellemi, magatartásbeli felkészültsége nélkül. Hogy ismét Vitányit idézzem, nem a kultúrához kell pénz, hanem a pénzhez (legtágabb értelemben a nemzeti léthez) kell kultúra. Mármost mennyiben járulhatnak hozzá a művelődési házak úgynevezett társadalmi vezetőségei, hogy e felismerés jegyében késedelem nélkül és társadalmi méretekben lehessen tenni — a társadalmi kulturáltság növekedéséért? Közbevetőleg: olyan testületekről van szó, melyek az intézmények „hivatalos", szakmai vezetését segítik. Elsősorban azzal, hogy széles közönség igényeit közvetítik és felelős kritikával járulnak hozzá a társadalmi célok és igények szerinti intézményműködés „beállásához". Vagyis nem kritizálnak a kritikáért, létjoguk külsőséges igazolásaképpen, hanem részt vállalnak az illető intézmény munkájából és aktivitásukkal jogot szereznek a „beleszólásra". Akárhogy nézzük, a társadalmi vezetőségek, ha jól funkcionálnak, a demokratizmus egyik elemét jelentik a közművelődésben. És éppen ezért nyerhetnek különös fontosságot. Ezért lehetnek részesei annak a folyamatnak, amely, mint föntebb utaltunk rá, létfontosságú, s amelyet társadalmi közművelődésnek neveznék legszívesebben. Nem eredeti, saját szókapcsolattal, mindenesetre a közhasználatú szófűzésnél szimpatikusabban. Népművelői és kulturális irányítói berkekben ugyanis szokásos mostanában „a közművelődés társadalmasítása" kifejezés. Sejtem, vagy érteni vélem, helyes célokat takar, használata iránt való ellenérzéseimet nem titkolhatom. Nyilván régebbi rossz tapasztalatok hatására a „fölülről jövő kezdeményezés" rossz ízeit találom benne. Azt a gondolati tévedések szülte rossz gyakorlatot, amely — például — hosszú ideig a „kultúratöltögetés tölcsér segítségével" nevezetű eljárást tartósította. Mikor is a kultúra felszentelt papjainak helyzetébe kényszerült szerencsétlen népművelőknek tévedhetetlenül tudni kellett, mit s hogyan a műveletlen magyarnak, hogy kissé kikupálodjon. Nos, fölülről lefelé soha az életben eddig nem lehetett — mozgalmat csinálni. Márpedig, úgy tetszik, egy út van előttünk: ha értő (toleráns, de célra terelő) irányítással bár, de „össznépi" mozgalom jellege lesz a közművelődésnek. Vagyis kinek-kinek jól felfogott érdeke diktálja... Mit is? Hogy művelődjön? Hogy csipegessen az eddig felhalmozott kulturális-művészeti értékekből? Inkább: hogy a legszűkebb családi körén kívül más „körökhöz", az övével azonos érdekű csoporthoz is tartozzon. Hogy ettől aztán a mostaninál otthonosabban érezze magát itt, a lakóhelyén, városában, országában. Következésképpen hajlandó legyen vállalni, merthogy megtudja végre, miért? Közös dolgokban, cselekvésekben részt vállalni, igyekezni hasznosnak lenni — ez nem más, mint közművelődési „tevékenység". Mert az értékes aktivitás emberi értékességet követel, s az nem „áll elő" másként, csak ha a hagyományos értelemben vett kulturáltság is megvan hozzá. Látszólag messze kanyarognak föntiek a mostanában újjáválasztott társadalmi vezetőségek ügyeitől. Ám ha meggondoljuk, hogy ezeken a választógyűléseken, megbeszéléseken — legalább a szegedieken —jól érzékelhető volt: nagy a résztvevők belső eltökéltsége, hogy nem az ülésező szervek csapatát kívánják szaporítani, hanem megfogható, határozott, konkrét teendőket igyekeznek maguknak találni a társadalmi közművelődés érdekében — talán nem csapongtunk messze a témától. A társadalmi vezetőségek lehetőségei: szélesek. Általában olyan emberek kerültek ezekbe a testületekbe, akiknek mindennapos, eleven kapcsolataik vannak a művelődési házak potenciális közönségével. Vagy: értenek valamihez, szakmai segítséget nyújthatnak a hivatásos népművelőknek. Vagy: gyakorlott „vállalók", akik saját aktivitásukkal hatni képesek másokra is. Rendszeres (kulturális) értékfogyasztók, és mint ilyenek, igényt, azaz újabb értéket teremtők. Hogy micsoda hatóereje, s értékválságos korunkban mekkora „önsegélyező", értékválasztást segítő funkciója lehet a művelődési demokráciának (melynek egyik eleme-kerete a megfelelően működő társadalmi vezetőség) — annak éppen a Bartók művelődési központ hálózatában akadt már nem is egészen friss példája. Híreltük e hasábokon is, hogy a központhoz tartozó, újszegedi November 7. művelődési házban nem hivatásos népművelők, ha úgy tetszik, a helyi lakosság „aktív vállalói" teremtették és szervezik az Új-szögedi esték elnevezésű sorozatot. A legörvendetesebb a dologban, hogy ezek az esték példaszerűek a kellő, új közművelődési irányt tekintve. Az öntevékeny szervezők olyan neves embereket hívnak meg maguk közé, akik arról tudnak nekik beszélni, ami őket érdekli — művészetekben, politikában, társadalomalakulásban, gazdálkodásban. Szinte annyiféle „igazságot" hallanak így közös dolgainkról, ahány alkalommal összejönnek. Vagyis módjuk nyílik összevetésekre, véleményütköztetésekre, és saját álláspontok kristályosítására. Értékválasztásra. Kulturálódásra. Olyan gondolati és magatartásbeli fejlődésre, amelyért megküzdenek, amelyről tehát valószínűleg nehezen mondanak le ezentúl. Hát, valami ilyesmihez kellene eljutni — sokféle kis csopőrtnak, sokféleképpen, akár a társadalmi vezetőségek révén is. Hogy álmos közöny után pezsdüljön már közművelődésünk, s legyen: mozgalom. Társadalmi. S ez: ne jámbor óhaj! SULYOK ERZSÉBET m POLNER ZOLTÁN Álgyő, 1968 Fölfelé iram ló füstben állok: ömlik az olaj, süvít a gáz. Karácsony este van. Virraszt velem az útszéli bádogkrisztus, a rögök mélyére szakadt dobogás. Harmatos, hűvös hajnalokon cseléd-faluk jártak erre. Itt vonult el a szolga-Alföld: szétázott lábnyomuk még látszik. Döng, dördül a gáz-jegenyéje, hullnak lombjából salak-szelek. Parázslik a sár. A megkínzott föld követeli szegényeinek kitaszított igazát. A föld: tövis szegénységgel koronázott bánat, a hetediziglen rettenet. Hiába fent a csillagok kék tündöklése, ha ami él, van, embertelen. De halottaim nem halottak! A puszták alól is magasra emelik a kigöngyölt zászlót: a csattogó, hatalmas lángot. Arcuk gyökéren, sáron, füstön átsüt. Szavuk történelem, így élünk együtt. Őket nem lehet megváltani. Értük tégy hasznossá engem sorsukat szülő értelem. MRAZ JÁNOS: KAK EMLÉKEK KOVAI LŐRINCRŐL Arriba frente populär...! Magam előtt látom, mint akkor, 1937-ben, a magyar földön izzó magyar érzésűvé vált szláv lelkű ifjú szegedi egyetemistát, amint egyik kezével haját hátrasimítja s a másikat ökölbe szorítja s igy köszönt Kárász u. 15. sz. alatti, az akkori Bethlen Gábor kör diákszobájában: — Arriba frente populär...! (Éljen a népfront) — Miénk az igazság, miénk a harc, barátom...! A közelmúltban hunyt el 74 éves korában Kovai Lőrinc, több nagyszabású történelmi regény írója. Szentpétervárott született. Anyja, s így anyanyelve orosz volt, apja lengyel származású magyar hadifogoly, aki hazahozta családját Orosházára. Lőrinc Hódmezővásárhelyen végezte el a gimnáziumot. Hetedikes korában megszökött a kollégiumból, hogy Moszkvába menjen, de Bécsből visszahozták. A szegedi egyetemen különösen Fógel József professzor középkorról szóló előadásain kedvelte meg a történelmet. Az 1937—38. tanévben a Klauzál gimnáziumban volt gyakorló tanárjelölt. Orosz nyelvtudása miatt hamarosan mint segédtanár került Ungvárra, hol nemcsak a történelemre s földrajzra oktatta diákjait, hanem „forradalmi üzelmet'" is folytatott, amiért hamarosan internálták. A fölszabadulás adta meg számára, hogy mint újságíró, dc főként mint író végigjárhatta a számára legmegfelelőbb életpályát. Első forradalmi hangvételű regénye, a „Földönfutók" (1943) már nagy feltűnést s személye elleni támadásokat keltett. A történet színhelye, a tiszai falucska élete a Don menti településekre emlékeztet, mint ahogy Jaksa kapitány hajdúi is doni kozák ihletésűek. Kováit egész életén át vonzotta a forradalom romantikája, mint 1939-ben, Nagykállón írt regényében, az „ítélet előtt" ciműben is. Ebben az elnyomatás alatt sínylődő, darabokra szabdalt Lengyelország hős fiai s leányai küzdelme elevenedik meg. A regényen átérződik az iró szegedi diákéveinek élményanyaga: az egyetemi város, a történelmi szeminárium, mint az alakok — kik, ha álnéven is jelennek meg, de valóban élt személyek — akiknek viselkedése mögött ott lebeg a közelgő második világháború fenyegető hangulata. Az író maga az egyik főhős: Leonid Szosznovszky, történelemszakos tanárjelölt, kinek disszertációjából a „Batykó" becenevű paptanár ki akarja operáltatni a történelmi materializmust s a „dialektika fekélyét". Ott látjuk a történeti intézet ijesztően intelligens könyvtárosát, K. Rudit, a „sex-bombát", Schnur Märyt, a diákotthon szoba lakóit, Velicset, Boiat, meg Schlicket (akikkel annak idején éjfélekig tartó vitákat folytattunk), s érezzük az akkoriban divatos egyetemi előadásformát, a „Korszerű honvédelmi ismeretek" hangulatát. Ebben a diákszobában fogant meg Lőrinccel közös tervünk, miszerint részt veszünk egy svájci nemzetközi, fiatalok számára tartandó munkatábor kéthetes tanfolyamán, mely céljául az ifjúság összefogását tűzte ki a militarista propagandával szemben. P. A. X = Internationaler Zivildienst. (Jelvénye: keresztbe fektetett ásó, lapát és széttört kard volt!). 1937 júniusában meg is indultunk. Vasúton, hajón eljutottunk Nürnbergig. Itt kezdtük meg a gyalogutat s a „trempolást" (az autostop nemzetközi kifejezése). Eljutottunk Jénáig, ahol Lőrinc apjának egyik volt katonatársát kereste föl az egyetemen. Ezen a gyalogúton ismertem meg Lőrinc igazi énjét. Nagy hatással volt rám, mint meggyőződéses kommunista. Megtanított az Internacionálé orosz szövegére is. Ekkor már nem hallgatta el, szívesen elmenne Spanyolországba, harcolni a nemzetközi proletariátus oldalán. Ez azonban nem valósulhatott meg. Lőrinc nem bírta a gyaloglást, lábán kiújult visszere s azt is bevallotta, hogy mindig baj volt a szívével. Jénáig még elvergődtünk sok nehézséggel, éhezéssel. De Frankfurtból már egyedül mentem Svájcba. Lőrinc, mint egy post restante levelezőlapon értesített, 8 márkával a zsebében hazaindult. Nekem sem volt sikerem a végcélnál. Bernben értesültem arról, hogy ez évre a munkatábor már bezárta a kapuit. Kártérítés fejében a kezembe nyomtak 5 frankot. Megindultam, keresztül gyalogolva az Alpokon, Olaszországba. Milánóban, a magyar konzulátuson elvették útlevelemet s hiába erősítgettem, hogy nem akarok részt venni a polgárháborúban, beütötték a pecsétet, hogy ez az útlevél Spanyolországba érvénytelen. így kerültem haza, Felső-Olaszországon s Ausztrián keresztül. De az egyetemre, pénz hiányában most sem tudtam beiratkozni. Maradt hátra a katonai szolgálat, 1937 októberétől kezdve. Ezután Lőrinccel, aki már a fővárosban élt, keveset találkozhattam. Egy alkalommal — már a fölszabadulás után — segítségemet kérte, adjak neki anyagot egy nagyszabású történelmi regényhez, mely a szegedi boszorkányüldözéssel foglalkozna. Mondhatnám, regényeinek „világtörténelmi összességéből" még csak ez a szegedi esemény hiányzott! Nem tudom, ez a regény elkészült-e valaha? Kovai Lőrinc egész életén, regényírói munkásságán keresztül hű maradt jelszavához: — Arriba frente populär! Tollával tűzön-vízen at harcolt a szocializmus elkötelezettjeként a népért... CSONGOR GYÖZÖ