Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

Szombat, 1986. március 29. \ 104 Somogyi Károly emlékezete SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJÁRA Jablonkay Gábor jezsuita főiskolai tanár 1925 őszén megtámadta Mórát; egyházellenességgel vádolta, és gúnyosan „kis Voltaire-nek" titulálta. Móra tőle szokatlan keménységgel válaszolt Jablonkay főtisztviselő úr elmére. Jablonkay szemére vetette Mórának, hogy egy katolikus pap alapította intézmény élén fejti ki szerinte vallásellenes működését. Móra visszafordította Jablonkay páter vádját;a keresztény-nemzeti kurzus szószólói — úgymond — csak hivatkoznak a könyvtáralapító Somogyi Károlyra, de életét nem is ismerik, kultuszát nem szolgálják. „Hiszen — verte vissza a támadást — negyven éve hogy meghalt, s önök közül senkinek se jutott eszébe megírni az életrajzát. Nekem kellett megírni, akit önök rothadt kereszténynek hívnak, s egy zsidó költségén jelent meg, akit önök semminek se hívnak." QD M!óra 1923. június 2-án a múze umbarátok egyesületének összejöve telén olvasta föl Somogyi Károly emlékezete címmel a könyvtáralapító pályáját és életművét fölvázoló előadását. Még ugyanott megajánlotta Varga Mihály nagykereskedő, hogy vállalja az emlékbeszéd kinyomatásának költségeit, és az értékesítéséből fakadó bevételt a könyvtár támogatására szánja. Erre Bartos Lipót könyvkereskedő és nyomdatulajdonos a füzet ingyenes kinyomtatására vállalkozott, a várható jövedelmet szintén a könyvtárnak engedve át. Varga Mihály ekkor úgy módosította ajánlatát, hogy 30000 koronával váltotta meg eredeti tervét. Rájuk célzott Móra, amikor a Somogyi-életrajz kiadásának körülményeit Jablonkay páter tudomására hozta. Nem is „egy zsidó", hanem kettő tette lehetővé a füzetnek 400 példányban való megjelentetését. Móra e művét egyébként 1984-ben, a Dóm téri új könyvtárépületbe való átköltözés alkalmából, az első kiadás ötszörösében, 2000 példányban hasonmásként adta ki a Somogyikönyvtár. s Móra abban túlzott, hogy ő volt az első, aki Somogyi Károly életrajzát megírta. Nem vett tudomást Ferenczy Györgynek Somogyi halálakor a Magyar Sión című egyházi folyóiratban (1888) folytatásokban közölt Somogyi Károly élete című munkájáról. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy a Horthy-korszak semmit sem tett Somogyi életművének föltárásáért, emlékezetének ébrentartásáért. De nemcsak a Horthykorszak, h^pem az ezt megelőző „boldog békeidők" sem tanúsítottak túlzott érdeklődést a tudós főpap kultusza iránt. Szeged városa „örök időkre" elnevezte a tőle kapott könyvtárát az alapítóról, és megfestette arcképét. A Víz utáni utcanévosztáskor azt az utcát, amelyben a könyvtár először helyett kapott a főreáliskola (a mai központi egyetem) épületében, szintén róla nevezte el. 1951-ben a torony alatt azt hitték, hogy a Somogyi utca az ellenforradalmi korszakot reprezentáló polgármesterről, Somogyi Szilveszterről kapta nevét, ezért megváltoztatták, és a különítményesek áldozatáról, a Népszava érdemes szerkesztőjéről, Somogyi Béláról nevezték el, megfeledkezve még arról is, hogy 1945-ben már a József főherceg teret Somogyi Béla térnek keresztelték át. A tévedést az 1974. évi utcanévrendezés javította ki: visszaállt a rövid Somogyi utca, és a történelem érdekes igazságtevése, hogy a Somogyi-könyvtár új épülete éppen a Somogyi utca sarkán épült föl, és igy száz év múltán a könyvtár visszakerült az alapítóról elnevezett utcába, mindössze kétszáz méterre első helyétől. Az új könyvtár nemcsak nevében őrzi Somogyi Károly emlékét, hanem az előtte álló mellszobor (Kalmár Márton alkotása) és a harmadik emeletén berendezett könyvmúzeum, a Somogyi-emlékszoba is az alapító érdemeit hirdeti. Fölöttébb tanulságos, hogy amire a kereszténynemzeti kurzus negyedszázadon át nem volt képes, azt éppen a szocialista állam valósította meg. Ez elsősorban a könyvtár igazgatójának, Tóth Bélának, az ő bátor kezdeményezésének és szívós kitartásának köszönhető. Mert ugyanakkor az esztergomi főegyházmegye, amelynek Somogyi Károly főpapja, kanonokja volt, hagyta feledésbe merülni sírját a szentgyörgy-mezei temetőben, márványtáblán sem örökítette meg emlékét a káptalani házon vagy legalább a bazilika altemplomában. m Somogyi Károly 1811. április l-jén, született Tiszaföldváron. Mindkét szülője beírta nevét irodalmunk történetébe. Apja, Somogyi Csizmazia Sándor (1772—1860) a Hazai 's Külföldi Tudósítások szerkesztője volt, regényeket és történelmi, nyelvészeti dolgozatokat írt. Felesége, Kelemen Borbála (1780—1838) Kelemen Lászlónak, az első hazai színjátszó társaság vezetőjének, „az első magyar színigazgatónak" húga, maga is szerepelt a világot jelentő deszkákon, és fordításaival is szolgálta a zsendülő hazai irodalmat. Somogyi Károly az egyházi pályán ért el magas posztokat, egyházirodalmi és szerkesztői tevékenységével tette ismeretessé és emlékezetessé nevét, de számunkra elsősorban mint nagy bibliofil, könyvgyűjtő és könyvtáralapító nevezetes. Mikszáth Kálmán találta ki ezt a hatásos, ellentétes szövegezést: „Egész életében nem látta Szegedet, és mégis egész életében Szegednek élt." Egy majdani emléktáblára javasolta ezt a mondatot. Tételét Móra is magáévá tette: szerinte Somogyi először 1880. április 26-án járt Szegeden, amikor könyvtárajánló levelét megírta Szeged tanácsának. Reizner János azonban, az első könyvtárigazgató, nyilván Somogyitól, jobban tudta, mert 1885-ben megírta: „Szegeden csak egyszer, 1849-ben fordult meg." Somogyi följegyzéseiből tudjuk, hogy a Világos utáni napokban öccsénél bújt meg a Temes megyei Mercyfalván. Ugyanott húzódott meg Horváth Mihály csanádi püspök és kultuszminiszter, valamint báró Mednyánszky Cézár tábori főpap és gróf Esterházy Mihály, a Hovédelmi Bizottmány tagja. Innen mentek tovább emigrációjukba. Somogyiban is fölvetődött a menekülés gondolata, mert cikkeivel, a püspöki kar 1848. október 25-i pásztorlevelének szövegezésével, amely az ő műve volt, kellően kihívta maga ellen a császári ház bosszúját. Mégis maradt, sőt azt is megtagadta, hogy igazoló bizottság elé álljon. Földjeit elkobozták, ő maga pedig visszahúzódott az esztergomi prímási könyvtár és levéltár falai közé, míg a megtorlás veszélye elmúlt feje fölül. Ha 1849 tavaszán nem várja be a fővárost fölszabadító honvédseregeket, hanem más egyházi méltóságokkal együtt Bécsbe menekül, püspökség lett volna jutalma. így holtáig megmaradt szerény kanonoki stallumában. „Az volt a szándéka — írta Móra —, hogy a könyvtárával ő is lejön lakni Szegedre. Az én igazgatói szobám szép faragott bútorai az ő számára készültek. De ő sohase ült ezekbe a kényelmes székekbe, és sohase nyitotta ki az inkunábulák szekrényét. Amikor hazajött könyvtárához, mindjárt az első napon vitája támadt Reizner Jánossal, a könyvtár első igazgatójával. A két tüskés héjú ember egymásba akadt, s a nábob, aki ideadta kincseit, visszafordult másnap reggel, és sohase jött többet Szegedre, még a könyvtármegnyitás parádéjára se." Még öt évig élt magányosan, megmaradt könyvei és virágai között, pesti, Márton utca 35. sz. alatti házában. Jövedelmét ezután sem magára költötte, hanem alapítványokba fektette iskolák, kórházak, jótékonysági egyletek, tudományos társaságok javára. 1888. március 20-án hunyt el. BELANYI GYÖRGY Itt lenni, itt csak elmenni érkezni s el az árnyék még könnyű teher már nem is látszik bennünk a múlt s álomra álom hiába hullt — itt lenni itt itt lenni még itt még a semmi is elég vagy mintha nem is tehetne már köröttünk oly hiánytalan áll Könyvtárfölajánló levelében, amelyben 43 701 kötetes könyvtárát a Víz pusztította városra testálta, indíttatását így indokolta meg, egyben a könyvtár célját így tűzte ki: „Szeged város földirati helyzeténél, népének tiszta magyarságánál fogva oly fontos központot képez hazánk déli részén, melynek messzeható rendeltetése úgy a közgazdasági haladás forgalmi empóriumául szolgálni, mint a nemzeties irányú közművelődést és tudományosságot az ország nagy terjedelmű déli vidékén terjeszteni." Tehát a közművelődést és a tudományosságot jelölte meg a Somogyikönyvtár feladatául. E kettős célnak a Város könyvtára több mint száz esztendő alatt — rövid időszakok kivételével — meg is felelt, és betöltötte hivatását Szeged művelődéstörténetében: „e közművelődési intézmény is — folytatta Somogyi Károly — legyen egyik hathatós eszköz a város birtokában, mellyel a romjaiból új életre kelő Szeged a nemzeti haladás világító fáklyáját századokon át lobogtassa boldog, erős és virágzó falai közt". Úgy legyen! Ámen. PÉTER LÁSZLÓ És a művészet? L

egalább tíz esztendeje, hogy a világ s a népgazdaság helyzetével kapcsolatban szinte naprakész ismeretekkel vagyunk kénytelenek fölvér/ tekezni. S ez rendjén van, sőt még többet kellene tanulnunk, főleg pedig a gyakorlatban megvalósítanunk ahhoz, hogy a romlás folyamatait megállíthassuk, s a talpon marádás — bármily tiszteletre méltó — eredményén túl a gazdasági gyarapodás jeleit tapasztalhassuk végre. Nemrégiben egy gazdaságpolitikai tájékoztatón az előadó nagy hangsúllyal beszélt munkakultúránk fogyatékosságairól mint elmaradottságunk nem lényegtelen okáról. Ezt követően kérdések, vélemények hangoztak el, s az egyik hozzászóló azt mondta: ördögi körben vagyunk, csapdahelyzetben, hiszen fejlett munkakultúra csakis az általános kulturáltság alapjain képzelhető el, márpedig napjainkban, itt nálunk a közművelődés, a kultúra, a művészet pozíciói legjobb esetben is egy korábbi szinten rekedtek meg; fejlődésről nemigen beszélhetünk. Ezzel a megállapítással aztán az előadó is egyetértett (miközben, jellemző módon, a rendezvényen részt vevők közül mind többen szedelőzködni kezdtek, útnak eredtek), hangoztatva, hogy a kulturális beruházás, anyagi ráfordítás az ő megítélése szerint is létkérdés: olyan költség, amelynek közvetlen megtérülését, forintban kifejezhető hasznát nem lehet ugyan fölmérni, de amely nélkül nem képzelhető el jól működő társadalom, legkevésbé pedig szocialista társadalom. Az ilyen típusú, azonnali nyereséggel nem kecsegtető, de józan megfontolás szerint nélkülözhetetlen anyagi áldozatot sajátos, külön elszámolási rendszerben kellene elkönyvelnünk Ám ettől még messze vagyunk. Miközben — helyesen — a takarékosság, gazdaságosság, nyereségesség követelményei a közművelődésben, a kultúrában, a művészetben is megfogalmazódnak az irányítás részéről, s maguk az érintettek is egyre többet tesznek — saját fölismeréseik nyomán is — egy ésszerűbb, felelősebb gazdálkodás érdekében, nemegyszer adódnak arány tévesztések, torzulások. Amikor a művelődési ház az öntevékeny művészcsoportok költségeit „faragja le" drasztikusan, vagy az értékes kultúrát terjesztő rendezvényekét. S nézzünk szét a művészeti vállalkozások területén! A korábban — és joggal — kárhoztatott haknibrigádok újabban mint vállalkozók járnak nagyobb mellénnyel; színházszerű csoportosulások „igazolják" a giccset, a művészet alattit, az ízléstelent mint „korunk művészetét". Ehhez mérten ráadásul jó drágán. S akinek van pénze megfizetni az efféle szolgáltatásokat, nemegyszer azzal a megnyugtató érzéssel távozik a kultúra alkalmi templomaiból, hogy a látottakhallottak őt igazolták, nincs pótolnivalója. Ő a norma. Nehéz gazdasági helyzetben a művészetre költött milliók sokak szemében tűnhetnek pazarlásnak, tékozlásnak. Pedig érdemes meggondolni: lehet-e, szabad-e „szénszünetet" hirdetni a művészeti alkotótevékenységre vonatkozólag? Nem károsodnék-e ily módon a társadalom? Hiszen az el nem készült műalkotásokkal valamennyien szegényebbekké válunk, mert azok rólunk, múltunkról, jelenünkről, jövendőbeli esélyeinkről szóltak volna. Szerencsére azonban végletes visszaszorításról nem beszélhetünk. De két művészeti águnkat — épp két olyat, amely a legnagyobb tömegekkel érintkezik — komoly veszedelem fenyeget. Az egyik ilyen „hátrányos helyzetű" ág a filmgyártás, amely máris — kénytelen-kelletlen — csökkentette a darabszámot, a feketefehér filmszalagon elkészített művek jelzik egyre gyakrabban a gazdasági nehézségeket. Ráadásul a magyar nemzeti filmgyártás, filmművészet egy sor alkotói gonddal is küszködik: nagy mértékű nemzedékváltás zajlik, stiláris útkeresések válnak jellegzetessé, kevés a meggyőző teljesítmény. De nem is lehet másként! Képtelenség volna csupa remekművek gyártására berendezkedni; jó munkák csak bizonyos számú mezőnyből emelkedhetnek ki. Bonyolultabb a társadalmi valóság is, nem csoda, hogy ábrázolása nagy próbatétel a művész számára, akit az alkotás megritkult lehetőségei egyébként is nyomasztanak. Ám ha a kevéssé sikerült művek láttán még jobban megvonjuk a bizalmat filmeseinktől, a helyzet tovább romlik; ez is egy ördögi kör mechanizmusa. Gond van mostanában a köztéri szobrászattal is, melynek anyagi szükséglete nagyságrendben a filméhez hasonlítható. Pedig az utóbbi évtizedekben rendkívül látványos eredmények születtek; szinte átformálódtak az ország közterei, kis településektől a legnagyobbakig. Egy korszerűbb ízlés, vizuális eszmény tört utat, és ma már egyre ritkább az értetlenkedés egy-egy új, szokatlan, nem a fotográfikus fölismerhetőség, hanem gondolat- és érzelemkeltés szándékával készített szobor körül. Természetes környezetünkké kezd válni a térplasztika. Nos, ez az örvendetes folyamat szakad meg, ha az anyagi támogatás forrásai elapadnak. M

indezek a nehézségek a művészeti életben, a művészek közérzetében is tükröződnek. S talán már a társadalom egésze is kezdi észrevenni a művész létformával, a kereseti lehetőségekkel stb. kapcsolatos legendák, hiedelmek elévülését. (Korábban sem voltak ezek oly mértékben indokoltak, ahogyan a közvélemény tartotta.) A gazdaság- és vállalkozásközpontú gondolkodás legújabban oly módon jelentkezik az alkotóművészek körében, hogy a legjavukat tömörítő szövetségek jellegét akarja megváltoztatni. Alakítsunk egyesületeket, módot ad rá a törvény — vélik némelyek. Ez az egyesületesdi fölaprózódáshoz vezethet, a klikkesedés folyamatát segítheti. Pedig az MSZMP Politikai Bizottságának korábbi állásfoglalásai félreérthetetlenül jelzik a művészeti szövetségek korszerűsödésének időről időre adódó lehetőségeit. Például a kulturális kormányzattal való partneri együttműködés terén. Mostanában, amikor a párt XIII. kongresszusa nyomán a művészeti szövetségek közgyűléseinek előkészítése a soron levő feladat, érdemes összegezni a belső és külső feltételek javításának teendőit, józan és felelős programmal lépni a nyilvánosság elé. Helyes, hogy a politikai vezetés már jó ideje nem túlozza el a művészet társadalmi szerepét, nem avatkozik bele az alkotás ügyeibe, de a művészeknek sem célszerű — egy vélt függetlenség, nagyobb mozgástér hamis igézetében — a szükségesnél messzebbre távolodni a politika szférájától. Agyonpolitizálás és politikafelettiség szélsőségei között igenis van hasznos középút: amelyen azok járnak, akik a szocialista művész, az elkötelezett művész megjelölést nem sértésnek, hanem megtiszteltetésnek veszik KŐHÁTI ZSOLT