Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

MAGAZIN 12 Szombat, 1986. február 8. \ Panaszok dzsungelében P

anaszkodó náció vagyunk, tagadhatatlan. A kötelezőnek vélt siránkozást alighanem az a népi bölcsesség motiválja folyton-folyvást, mely szerint „az okos azt is letagadja, amije van, a bolond azzal is dicsekszik, ami nincs". Eszerint cselekedtek eleink századokon át, s igazuk volt. Csörtetelt a nemes rabolni, — a loval el kellelt tüntetni előle. Jött a végrehajtó a hajcsárokkal? Néha bevált a családi jajveszékelés, hogy elfogyott a kukorica, le kellett ölni a malacot. Kitűzték az árverési? Lába kelt a dunnának-párnának, s a csendőr csak dühöngeni tudott Ez a védekező reflex magától értetődően működik ma is, nem véve tudomást a tulajdonviszonyokban, az életszínvonalban, az erkölcsi normákban stb. bekövetkezett gyökeres változásokról. Úgy tűnik, panaszok őserdeje vesz körül bennünket. Aki veszi, annak drága a tojás, aki eladja, az kevesli az árát. Szép esztendőt zártunk, jól fizetett a gabona, a burgonya, a napraforgó és igy tovább, a téeszelnök mégis keserűen jegyzi meg, hogy az uborka nem sikerült. Az orvosnak kicsi a kezdőfizetése. (A várható egyéb jövedelemrészeket elhallgatja.) A hatvanon túli mérnök szerepel a társaságban: „éljen a kormány! — havi háromezerből". (Neki hatezer forint a nyugdija.) Hideg a lépcsőház — a házfelügyelő azért nem mossa hónapok óta. Krisztián sógor — úgymond — meg tudná ölni a vámtisztet, mert elvette dugott valutáját. Zsanett ángyó fölháborítónak találja, hogy „egy rohadt Ladára" évekig kell várni. Ez azért sopánkodik, mert „ebben a tetű városban nem lehet jó szájvizet kapni", az meg a nép jövőjéért aggódik a Hungária étterem dúsan terített asztalánál. Egy terebélyes asszonyság a Centrumban fönnhangon sopánkodott, hogy „mégiscsak disznóság 50 ezer forintot kérni egy televízióért". (A legdrágább színes készüléket nézte ki magának.) Antal a borbélyt szidja, „akinek volt pofája 61 forintot kérni egy hajnyirásért, és még borravalót is adtam neki". (Belső kényszert érzett rá.) A méltatlankodás vég nélkül variálható. Ki-ki tele szájjal kevesli a pénzt, csak a kisnyugdíjas beszél visszafogottan, akinek több joga lenne kiabálni. Aligha van hozzánk hasonló kesergő népe a világnak. Mindenki dolgozhat kedvére, jól jövedelmező munkát is találhat aki akar, rég megszüntettük a rettenetes létbizonytalanságot, leraktuk a közboldogulás alapjait — gondjaink tehát csak paródiái a 30-as évek jajainak. Mégis az elégedetlenség, a szemforgató népsajnálat, a létező összes fórumok szidalmazása dominál párbeszédeinkben — jó szó, elismerés alig hangzik el arról a mérhetetlen munkáról, amit elvégeztünk és amelynek élvezzük a gyümölcseit. M

i van velünk, emberek? Csak nem emlékezetkiesésben szenvedünk valamennyien? Múltunkat aligha tagadhatjuk le, az hozzánk tartozik, mint élethez a gyökér, mint utazóhoz a kenyeres tarisznya. Nagy szellemi szegénységre vallana, s főleg végzetes hiba lenne, ha elfelejtenénk olykor a hátunk mögé nézni. Nevetséges dolog rózsaszínűre pingálni a múltat csak azért, hogy sajnáltassuk magunkat a jelenben. A panasz, a kritika jogos, ha úgy tetszik kötelező, ha kerékkötökbe, elterpeszkedő tunyaságba botlunk, de a szegénység hangoztatása visszatetszést szül. Mosolyognivaló a lapokban, a tévében, a rádióban nyilatkozó — magukat az ötvenes évek elején béres-, kubikos-, napszámos-, bányászivadéknak vallott — emberek metamorfózisa. Most majd mindegyiknek módos kereskedő, földbirtokos, gyáriparos, megbecsült polgár, jólszituált építész meg a jó ég tudja mi volt a papája. Az egykori inségmunkás, guberáló, csikkszedő, ingyenkonyhás, ágyrajáró etc. most nem arra büszke, hogy kivakarózott a piszokból és a szocializmus révén biztosított a megélhetése, hanem azért arénázik, mert a szomszédjának nagyobb az autója, zöldebb a kertje. A főosztályvezető megsértődik, ha véletlenül osztályvezetőnek titulálják, holott a környezete jól tudja, hogy érparti putriban született, s az ő „főosztálya" két főből áll mindössze. Nepszerü tévé-jogászunk is megjegyezte, manapság minden hülyeség lehetséges, szabad a Káposztás családnévhez ragasztani a franciás Yvettet, de megmondhatója bárki: mióta Európa megbecsült nemzete lettünk, sokan már a nevüket sem tartják szalonképesnek. Az anyakönyvi hírekben csak elvétve akad egy-egy Mihály, Sándor, Erzsébet, Anna — csupa Henriett, Nikolett, Norbert meg Krisztián a mezőny... A gyesen lévő ifiasszony igy kiáltott rosszalkodó nagyobhik fiára a körúton: „Roland, ide gyere, mert s... rúglak." Így élünk Hunniában. Bohóckodunk, majmolódunk, feszclgünk, hogy kik vagyunk — mik vagyunk, ám ha kopogtatnak a településfejlesztési hozzájárulás végett, rögtön rázendítünk a régi nótára, hogy nincs miből. Ejnye, ejnye! A kettő nem illik össze sehogyan. H

agyjuk az ilyen szöveget meg a múltat! — intenek le bizonyára azok, akiknek kényes a pengetett téma. Ne hagyjuk! Legalább pár percig ne. Annyit megér. * Magyarországon a hercegi birtokok összesen 455 359, a grófi birtokok 1 379 607. a bárói birtokok 262 870 holdat tesznek ki, vagyis a főúri birtokok összes területe 2 097 836 hold... Esterházy 238 140, Károlyi 102 372, Pallavicini 57 442 hold stb. (Magyar Hirlap, 1937. június 16.) * A földmunkás évi keresetét 300—400 pengőre becsülik... A legöregebb napszámos azt mondja, van neki egy kis háza, s másfél hold földje, ezek után adót fizetett a múlt évben 120 pengőt. A földje felében búza, a másik felében kukorica termett; a búza hozott 60 pengőt (5 mázsa), a kukorica 36 pengőt (6 mázsa), ez 96 pengő; az adóhoz tehát hozzá kellett keresnie napszámmal 24 pengőt, de igya földje megmunkálásáért semmit sem számit föl. (Nagv Lajos: Alföldi varos. Hódmezővásárhely, 1932 ) 1929-ben .. jöttek értem Szegedre, de nem tudták megoldani a havi 1200 pengőt, amit Szegeden kaptam. Elhívott a Vígszínház... Horribilis gázsiért átmentem. Akkor napi 100 pengő volt a sztárgázsi; évi 250-et kaptam. (Gergely Ágnes: Huszonegy. Magyar múvészarcok.) * A téglagyárak termelése mát 1931 vegére 30—40 százalékkal esett. A magánépítkezés úgyszólván teljesen megszűnt. Az állami építkezés pedig a válság előttinek 20 százalékára csökkent... A munkanélküli építőipari munkások helyzetét a Szegedi Szakszervezeti Bizottság is megvitatta .. Jelezte, hogy az építőipari munkások száma meghaladja az 1200-at. Túlnyomó részük három év alatt (1930—1933) három hónapot sem dolgozott. A tél folyamán csak kis részük jutott szükségmunkához, mely napi 1,50 pengős bér mellett a tél elején 6—12 napon át, utóbb már csak 4—8 napon át nyújtott havi keresetet. (Oltvai Ferenc: Szeged múltja, irott emlékekben.) * . .mig Bajor Gizi havi 3000 pengőt keresett, addig a Vígszínház 1200 pengőt adott Karády Katalinnak egyetlen estére. (Gergely Ágnes: Huszonegy. Magyar múvészarcok.) Egyetlen községi orvos van a szétszórt település számára, ha beteghez jön, súlyos fuvardijat kell neki fizetni. Az állatorvos pedig egy ideig Szentesen lakott, (vasúton 21 km-re a nagymágocsi állomástól) utóbb ide költözött, de neki is 5—7 pengőt kell fizetni egy-egy kiszállásért. (Féja Géza: Viharsarok) A válság nem kerülte el Magyarországot sem. Az iparban foglalkoztatott 660000 dolgozó közül 230000 vesztette el a kenyerét. Ha ehhez hozzászámítjuk az állástalanná vált tisztviselőket és mezőgazdasági munkásokat, körülbelül félmillió család került kétségbeesett helyzetbe... (Borsányi György—Kende János: Magyarországi munkásmozgalom) Tetszett a keszthelyi herceget ismerni? — Igen. — Nyilván kocsikázott Keszthelyből délnek, a balatoni műúton. — Lovagoltam is. — Remek út, az volt mindig. Keszthelytől Újfenékig párhuzamosan ezzel a remek úttal, s attól alig 200 méterre egy másik út is vonul. Gyönyörű fasorral a két oldalán. Ezt — a századfordulón — a keszthelyi herceg csináltatta. — Igen? — Igen. Mert a herceg naponta átkocsizott az egyik távolabb fekvő birtokára. Ahova az országút is nyílegyenesen vezetett. De a herceg túrhetetlennek érezte — méltóságának valamiféle megsértésének vélte — hogy olyan úton közlekedjék, amelyet más is igénybe vesz. Ha arra az ő magánútjára valaki, bár csak gyalogosan is, rámerészkedett, azt a hercegi hatosfogat után nyargaló hajdúk ott helyben megbírságolták, vagy megpálcázták. (Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban) * Hát énnekem volt egy öreg varrógépem, amit olyan nehéz volt hajtani, hogy majd leszakadt a lábam, de mégis boldog voltam az én munkámmal. Húsz fillért adtak egy kötényért, 40 fillért egy kislány-ruháért, 15 fillért egy klottgatyáért... Mindig azon járt az én eszem, hogy változtatni kellene valahogy a sorsunkon. Végtelen nagy láz volt — 1938-ban — a vasút, mert akik oda bejutottak, azok aztán nagyon éltek, azok nagyon fenn voltak. (Csák Gyula: A szikföld sóhaja) A tanyás asszony maga alakítja és foltozza a durva vászonruhákat. Csak egyetlen iparos járja rendszeresen a yidéket: az utazó foltozóvarga. A cipőjavitásboz ugyanis több szakértelem kell, ő pedig 20—30 fillérért foltoz, sarkal, talpal. Az örökös gyaloglásban gyorsan kopnak a cipők. (Dr. A. N. I. Den Hollander: Az Alföld települései és lakói) * Megengedhetetlen, hogy egy dolgozó és közepesen kereső férfi munkás két hétig dolgozzék egy szoba-konyhás lakás egy hónapi béréért. Az ilyen lakásbérek is okozzák, hogy a munkáscsalád apraja-nagyja dolgozni kényszerül a legminimálisabb létfenntartás költségeiért. (Népszava, 1938) * Szomorúan élrévede/tem azon, mely hátra vagyunk még! Elhinné-e egy (angol) farmer vagy egy jenki, hogy a magyar paraszt olyan helyzetben cs szellemi állapotban van, hogy barom módjára önkéntesen hajót vontat — mely foglalkozás ellen talán még az utolsó rabszolga is föllázadna! (Széchenyi István: Napló) Ha az olvasó csak egyetlen percig is elgondolkodik azon, mekkora a másfél és a 238 000 hold földtulajdon, illetve az évi 300 pengős jövedelem és az esténkénti 1200 pengő gázsi közti különbség, továbbá, hogy ma miért van állandó létszámhiány, a bányákban, a vasútnál, a p'ékségekben, a nyomdában, a kereskedelemben, miért vannak tele a szemeteskukák keinérrcl és használható ruhával-lábbelivcl — már nem körmöltem hiába. F NAGY ISTVÁN VALKÓ ANTAL Két kép Tejfehér zománcos éjszaka elernyednek kint hozzáutődik nézésem a szél hangjai s leválnak részei mint a kezed fogó ujjak a Hold és a csillagok az álom melegében A rejtélyes Szuszmanovics Szeged fölszabadulása után egy héttel, 1944. október 18-án megjelent a Szegedi Népakarat, „a Kommunisták Magyarországi Pártja Szegedi Csoportja napilapja." Kilenc száma látott napvilágot, a tizedik, az október 28-i számnak csak a kefelevonata készült el, ezt Koncz László nyomdász őrizte meg, és özvegye adományozta az egyetemi könyvtárnak, így tudjuk, mit tartalmaz. Sokáig azt hittem, és több írásomban ki is fejtettem, hogy a lap megszűnése Révai Józsefnek a Szegedre érkezésével függött össze, és azt a különbséget tükrözi, amely a városba október 15-én érkező, Moszkvából még szeptemberben elinduló Vas Zoltán és a csak november elején útnak eredő Révai József tájékozottsága között mutatkozott meg. Erre következtettem abból, hogy egyáltalán pártlap — és nem népfrontlap — indult; a párt régi, 1918-tól használt nevéből; a lap cikkeinek hangütéséből. Ezért véltem, hogy Révai október 27-én érkezett Szegedre, s első dolga volt, hogy a „balos" vágányon indult politikát — közte a Szegedi Népakaratot — tüstént leállította. Az újabb történeti szakirodalomból azonban kiderült, hogy Révai sem jött ide korábban, mint társai (Gerő Ernő, Farkas Mihály és Nagy Imre), hanem együtt érkeztek november 5-én. Viszont Vas Zoltán újabb emlékirataiból, Balogh István visszaemlékezéseiből, s mindezek nyomán főként Korom Mihály 1981ben megjelent könyvéből előbukkant egy eddig ismeretlen és máig rejtélyes név, bizonyos Szuszmanovicsé. Nevét is, rangját is különféleképpen adják meg a források. Balogh István Zúszmanovicsnak, Gerő Ernő Zúszmanovicsnak írja; Ortutay Gyula ezredesnek, Ugrin József tábornoknak titulálja, de a többség Szuszmanovics alezredesnek nevezi, s ez lehet a jó, mert a korabeli tudósítás, a pesti Szabadság 1945. március 8-i száma (a Magyar—Orosz Művelődési Társaság megalakulásának előkészítő bizottságáról szólva) így hívja. (Ezt a tudósítást a Népszabadság 1985. március 2-i száma — a 40. évfordulóra emlékezve — közölte újra.) Mit tudunk Szuszmanovics alezredesről? Ő volt a 2. Ukrán Front — más néven Hadseregcsoport — politikai osztályának vezetője. Az ő föladata volt a fölszabadult területeken újra induló szellemi élet befolyásolása a hadi érdekeknek, nem utolsósorban a koalíciós hatalmak megállapodásának megfelelő irányban, a jaltai egyezmény szellemében. Ő és munkatársai sürgették az iskolák, a templomok kinyitását, a helyükön maradt vezetők, tisztviselők munkába állítását. Az október 15-i nyilas puccsig, a Horthytól Moszkvába küldött fegyverszüneti küldöttséggel való tárgyalások idején a politikai osztály különleges gondot fordított arra, hogy a Horthy-rendszer képviselőit semmi se rettentse el a németekkel való szembefordulástól, a szovjet csapatok iránti bizalomtól. Ezért ügyeltek, nehogy bárkiben is a proletárdiktatúra azonnali visszaállításának látszata fölmerüljön. Érthető, ha ez a politika eleinte az illegális mozgalom harcosai, különösen a „tizenkilencesek" számára nehezen volt emészthető. Közülük sokan úgy vélték, „eljött az ő órájuk", s ott folytathatják, ahol 1919-ben abbahagyták. Vas Zoltán nem volt eléggé fölvértezve az ilyen törekvésekkel szemben, nem érzékelte a különbséget a kétféle stratégia között, ráhagyta a fölszabadult országrészek kommunista vezetőire, hogy gombamódra szaporodó lapjaikban saját nézeteiket fejtegessék. Sőt ó maga sem volt mentes balos túlzásoktól. Szinte valamennyi újságban Oros házától Szegedig — közölte Országvesztők és országmentők című cikkét, ^melyben Horthyt Szálasival együtt ellenségnek minősítette. Ugyanakkor a Szuszmanovics vezette politikai osztály maga is balos volt — más kérdésekben. Igy pl. meg akarta tiltani a nemzeti zászló használatát a fölszabadult területeken, mondván, hogy ez az ellenség zászlaja. A Moszkvából jött vezetőknek csak nagy nehezen sikerült megértetniük Szuszmanoviccsal, hogy a piros-fehér-zöld zászló az 1848—49-i szabadságharc zászlaja is, és ezt a zászlót — mint Gerő Ernő érvelt — „éppoly kevéssé vagyunk hajlandók a fasisztáknak átengedni, amint nem engedjük át nekik Petőfit sem, akit ugyancsak megkíséreltek kisajátítani." „E viták — emlékezett Gerő — felső szovjet szervek beavatkozására a mi javunkra dőltek el." Szuszmanovics alezredes közbelépése a kommunista lapok leállítására bizonyos fáziskésést tükröz. Az orosházi, csabai, szegedi lapokat akkor tiltotta le, amikor már voltaképpen nem kellett túlságosan tekintetbe venni Horthy kritikáját, hiszen közben a kormányzó beadta derekát a nyilasoknak. November 26-án már Révai József is elvetette a Horthyrendszer folytatásának lehetőségét Horthy Miklós felelőssége című vezércikkében, a Délmagyarországban. Október végén azonban Szuszmanovics még ezt a fordulatot nem érzékelte. De kifogása volt a kommunista lapok más (pl. egyházellenes) fölhangjai ellen is, mert ezek is csorbították az antifasiszta koalíció érdekeit. Ezért tiltotta tehát be az orosházi Népakaratot, a békéscsabai Alföldi Népújságot és a Szegedi Népakaratot. Külön érdekesség, hogy a Vásárhely Népe, bár ez is közölte Vas Zoltán említett cikkét, valami véletlen folytán elkerülte a betiltást. A Szegedi Népakarat megszűnésével hetekig újság nélkül maradt a fölszabadult Szeged. Révaiék Szegedre érkezése után azonban rögtön hozzáláttak egy új, mostmár népfront jellegű napilap indításához. Vas Zoltán november 9-én behozta Makóról Erdei Ferencet, s az ő javaslatára a Horthy-korszak szegedi ellenzéki orgánumára, az április 16-án betiltott Délmagyarországra esett a választás. Ezt a lapot haladó múltja — nem utolsósorban Juhász Gyula és Móra Ferenc szellemi öröksége — alkalmassá tette, hogy az antifasiszta összefogás szócsöveként új életre támadjon. Erdei és Révai november 12-én kiment Alsóközpontra (a mái Mórahalomra), és Balogh István plébánossal, a kisgazdapárt egyik vezetőjével, a Délmagyarország egykori kiadójával megállapodott a lap újraindításában. így került ki az utcára november 19-én hazánk legrégebben — azonos névvel, lényegében folyamatosan — megjelenő napilapja, a Délmagyarország. Hová lett Szuszmanovics alezredes? Azl sem tudjuk pontosan, hol volt a székhelye, amikor a fölszabadult deli országrész dolgaival foglalkozott. Sok jelből következtetve valószínűleg Aradon. Ugrin Józsefet, a Kalot egyik vezetőjét 1945 elején már Debrecenben fogadta, Ortutay Gyula pedig úgy emlékezett, hogy mint a Magyar Rádió január végén kinevezett elnöke, az első hetek után már Pesten találkozott' Szuszmanoviccsal. Az alezredes féltréfásan azt kérdezte tőle: milyen radiónak a vezetője, ha se adóállomás, se vevőkészülék nincs? „Éppen azért vagyok, hogy minél hamarabb mind a kettő meglegyen, vágtam rá — irta Ortutay. — Tetszett neki a válasz, minden segítséget megígért." PÉTER LÁSZLÓ t