Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
12 Szombat, 1986. február 8. MAGAZIN OLVASÓNAPLÓ Makói tízes Nem most kezdte kiadói tevékenységét a makói múzeum, de a múlt esztendő minden bizonnyal egyik legmozgalmasabb, legtartalmasabb éve volt. Évtizedek óta folyó szervező tevékenységének, helytörténeti feltáró és népszerűsítő munkájának, a szerkesztő Tóth Ferenc múzeumigazgató értő szeretetének bizonyítéka a 85-ös új küllemű füzetek sora a 41-estől az 50-ig. A gondos és bátor vállalkozásokhoz bizonyára besegített a Szegedi Nyomda, az ötletesség, a körültekintő tájékozódás. (De erről majd később!) Nézzük először a sort: 41/Diósszilágyl Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete; 42/Tóth Ferenc: Könyves-Kolonics József politikai pályája; 43/TJalmágyi Pál: Makó város román megszállása 1919. június 17 r-t920. március 29; 44/Tóth Ferenc: Erdei Ferenc szülőháza; 45/Polner Zoltán: Éganyám, földanyám — Makó környéki ráolvasások és hiedelmek; 46/Csillag András: Pulitzer József makói származásáról; 47/Péter László: Makói kis tükör; 48/Pölner Zoltán: Koronával koronázzák - Makó környéki népi imádságok és Krisztus-legendák; 49/Erdei Ferenc: A makói hagyma iskolája; 50/Papp Zoltán: Makói történet — Egy fejezet Erdei Ferenc életéből. Tiszteletet paruncsoló sor, elemzésre érdemes vállalkozás. Kezdjük talán azzal, mivel is szük- Kezdjük talán holmi névmagyaráséges foglalkoznia — mini tudomá- zatokkal. Diósszilágyi Sámuel nyos műhelynek, kiadói-tudománynépszerűsítői fórumnak, helytörténeti bázisnak — egy vidéki város múzeumának?! Makó erre is jó példát ad: igyekszik mind részletesebben és teljesebben vallatni a város múltját, elemezni a história helyi és országos összefüggéseit; a politikai változások természetrajzát a helyi érték figyelembevételével; a város elröppent nagyjainak nyomába eredni, kutatni a szárnyra bocsátó impulzusokat és vizsgálni a „makói üzenetet", a Maros-parti hamuba sült pogácsákat; a szellemi néprajz oly mulandó, illékony értékeit a huszonnegyedik órában még nyakon csípni, s felmutatni rejtett gazdagságát; keresni az irodalmi-művészeti hagyományok hajszálgyökereit, tápláló nedveit... Figyelemre méltó az a tudatos törekvés, hogy a lehető legoptimálisabban, ötletesen építsék a sajátos karakterű sorozatot. Így az eredeti anyagok kiadása mellett . például önálló füzetként jelentették meg a Csongrád Megyei Múzeumok Évkönyvének egy-egy fejezetét, újságszedéseket használtak föl, hasonmáskiadásokra vállalkoztak. Megannyi takarékos, pénztárcakímélő, okos ötlet. A múlt évi sorozat több füzetének tartalmáról jelent meg recenzió, ismertetés a lapunkban is. Hadd szorítkozzak én most csak két kiadvány ismertetésére. Az egyik Diósszilágyi Sámuel tanulmányrészlete, a másik Polner Zoltán imádság- és legendagyűjteménye. (Nem mintha nem lenne tanulságos például az Erdeiemlékek ápolásáról szólni a szülőház- és családfa-feltérképezéstől a hagymatermesztési tanulmány hasonmásán át az életepizódok közzétételéig, vagy nem tartanám példaadónak, ahogyan ébren tartják az első városparancsnok, Könyves-Kolonics József, illetve a makói származék, New York-i újságkirály, Pulitzer József emlékét.) (1882—1963) köztudottan makói főorvos volt, a művészetek szerelmese és a művészek mecénása, de azt tán kevesen tudták eddig róla, hogy rendkívül precízen óriási históriai és zenetörténeti anyagot gyűjtött, hobbiként kutatta Hollósy Kornéliának (1827—1890), a „magyar Csalogányának, a neves operaénekes életének, a kor művészetének dokumentumait. De ki volt Hollósy Kornélia, akit Erkel operái egyik legkiválóbb tolmácsolójának tartott, aki 19 évesen robbant be a magyar operaszinpadra, s pályája csúcsán, 35 évesen búcsút is mondott neki? Róla tudhatunk meg sokat Diósszilágyi gyűjtéseinek rövidített változatából. A füzet nagyobb súlyt fektet a visszavonulást követő időszakra, s nem véletlenül. Lonovics József feleségeként a dombegyházi kastélyban élt, majd miután férjét megyei főispánná választották, a „megye első asszonya lett", aktív visszavonultságában — a környék szellemi életének mozgatója, a társasági élet irányítója, szervezője volt — csak egyetlen engedményt tett a sikeres múlt emlékének: 1865-ben a Pest-budai Horgászegylet negyedszázados ünnepségein lépett föl, akkor, amikor bemutatták Liszt Ferenc Szent Erzsébet című oratóriumát a Vigadóban, melyet az ország „legfényesebb és legválogatottabb közönsége töltött meg zsúfolásig", /"ttartalmas, színháztörténeti szempontból és kordokumentumként is értékes kötetet érdekes tájékoztatók, névmutató, bibliográfia és szépen válogatott képanyag teszi teljessé. Polner Zoltán évtizedek óta makacs következetességgel kutatja, gyűjti, rendszerezi és teszi közkinccsé a tájszellemi néprajzának még fellelhető darabjait, múltba forduló, feledésbe merülő értékeit. Úgy szegül szembe az elmúlással, úgy mutatja föl e táj idős embereinek ajkán még megtalálható imákat, legendákat, hiedelmeket, ráolvasásokat — ezt a hatalmas és szégyenszemre alig-alig ismert és kellően nem méltányolt folklóranyagot —, hogy egyúttal gazdagítja identitástudatunkat, történelmi, néprajzi, nyelvészeti, topográfiai, szellemtörténeti és vallási ismereteinket, formálja önismeretünket, színesíti egyéniségünket. A Koronával koronázzák (Makó környéki népi imádságok és Krisztus-legendák) cimú gyűjtemény nem csupán adalék a hazai, jórészt Bálint Sándor és Erdélyi Zsuzsanna által összegyűjtött és feldolgozott anyaghoz, hanem új és eredeti mozzanatokkal gazdagítja azokat . Apátfalva, Bökény, Csanádpalota, Eerencszá)lás, Földeák, Királyhegyes, Kiszombor. Klárafalva, Kövegy, Magyarcsanád, Makó, Maroslele, Óföldeák és Pitvaros idős emberei nyíltak meg Polner'kérésére, s mentették magnószalagra a veszendő kultúr-örökséget. Abból a kutatói alapállásból fakad Polner gyűjtői ars poeticája, amelyet a tanítómester. Erdélyi Zsuzsanna igy fogalmazott meg: „Mint szövegek, egykori irodalmi valóságot tükröznek. Nem utolsósorban a magyar középkor nemlétezőnek hitt, jobbik esetben csak gyér szórványok s nemzetközi analógiák alapján valószínűsített, ám elveszettnek hitt műfajáról szólunk... Jóllehet, ma még semmi bizonyosságot nem tudunk róluk, meggyőződésem, hogv voltak és előbb-utóbb előkerülnek az ősszövegek..." Ezeknek az ősszövegeknek indult nyomába Polner Zoltán, s meggyőző érvekkel hasonlítja az Ómagyar Mária-siralom sorait gyűjtéseinek nem ritkán fölbukkanó fordulataival. Talán igazolható, hogy az Európa-szerte virágzó himnusz- és énekköltészet ősszövegeinek példái, az imádságok és legendák nyelvi fordulatai, a motivumegyezések utalhatnak egy ősi, latin eredetű, a nép ajkán változó, alakuló szöveg-szövetre, viselve annak sajátosan formáló, különleges ízekkel gazdagító profán és archaikus töltését. A nyelv szépsége és bősége árad ezekben a szinte anakronizmusnak tűnő verses szövegekben, a latin indíttatás és a magyar nyelv sajátos ötvözete mutatja föl az olyan gondolat ritmusokat, párbeszédtöredékeket, drámacsírákat, mint a következő sorokban: Dárdával dárdázzák / koronával koronázzák. / Vasustorral ustorozzák, / dárdával szurkálták /". Andruskó Károly, zentai művész expresszív rajzai illusztrálják Polner Zoltán szép és tartalmas kötetét, melyet az adatközlők listája tesz teljessé. Nehéz megindultság nélkül lapozni az idős emberek száján fölszakadó, profán elemekkel tűzdelt, de őszinte hittel teli, nagyon, emberi imádságokat és százados szenvedésekről, a paraszti sors megpróbáltatásairól is szóló Krisztus-legendákat. T. L. Helyünk egy vitázó kultúrában E zerkilencszáznyolcvanöt ismét a felpezsdülő viták éve volt. Vita folyt az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről, a gimnáziumi irodalom tankönyvekről, a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkciózavarairól, a népfőiskola újjáélesztésének' szükségességéről, a színházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átalakulásáról — hogy csak néhányat említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? A2 érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hiszem, nem tévedünk, amikor mindezt a reform „begyűrűzésének' tekintjük a kultúra — mindmáig merev szerkezetű „egyenirányított" — szférájában. Az oktatás és közművelődés szintjén is évtizedes beidegződések kérdőjeleződtek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta felmerült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni az új választ. Kénytelenek vagyunk — mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen. Kénytelenek vagyunk — mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre korábban nem kellett odafigyelni. És nem érdeklődtünk az iránt — milyen hatásfokkal. Ma már — a pénzügyi források apadása idején — világossá váll, rossz hatásfokkal. Elpazarlódott pénz és energia, személyes ambíciók fulladtak ki, mert egy képzeletbeli kultúrát akartunk elosztani (jobb esetben: eladni) egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellően figyelembe a differenciált rétegigényeket, a helyi közösségek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk, sőt igyekeztünk „semlegesíteni" az efféle törekvéseket. Egy képzeletbeli és ál-demokratikus köz-művelődés „terjesztése" jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos, egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szól senkinek. Az csak egy fikciónak szól. egy fantomnak, egy kipipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. Az csak a felszint borzolja meg, sohasem válik a konkrét és meghatározott egyén legbelsőbb ügyévé, személyes meggyőződésévé. A kultúra bürokratáinak tetszését lesz csak képes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra „kegyosztói". Másra, többre van szükség. Érdekeltté tenni az embereket a közös felelősségű kulturálódás folyamatában. Építeni arra a mindenkiben szunnyadó belső igényre, amelynek kibontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak külsődleges marad. És létrejön az elitkultúra sznobizmusa, s ennek ellentétpárja: a tömegkultúra „gyorsfogyasztói" mentalitása. Napirendre kell tűzni — ha ugyan tetszik: újból! — a kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglévő helyi közösségek hagyománya t, az azonosságtudatot erősítő kötődéseket, mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat „hálójából" — mert túl nagy szemű volt — kisiklott, elveszett. Mert, a „végtermék" egyre nyomasztóbb, kiábrándítóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifáradás ezernyi tünete. A visszahúzódás a privát élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az átrendeződésre. Meri szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe. Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé, amely még csak nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe" kerülhet. Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új nézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társadalmi közgondolkodásunkat, „...fent" már régen fölismerték: ebben az országban a kezdeményezés nemcsak egyetlen centrumból indulhat ki" — mondta Pozsgay Imre az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhangzott felszólalásában. S adott esetben — az alkotmány keretei kö/t és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, \itui is az új megoldások, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Tudomásul kell vennünk: vitázó kultúra a miénk. S helyünket — akár szűkebb értelemben is — ebben kell megtalálnunk. Föl kell készülnünk arra, hogy a reformfolyamat mind mélyebben hatol be a rosszul funkcionáló művelődési szerkezetbe, apparátusba: az idejét múlt részek sürgős cseréiére figyelmeztetve. Vita folyhat arról, milyen mértékben szükséges az átalakítás. Vitázhatunk a támogatás mértékéről, az önfinanszírozás lehetőségeiről, tankönyveink szemléletéről vagy színházaink struktúrájáról. . Egyet nem tehetünk: hogy nem foglalunk állást, félreállunk vagy kivonulunk valamilyen barátságosabb terepre. Netán elhallgattatjuk a nekünk nem tetsző véleményeket. Erre egyszerűen nincs mód. Ebben a vitázó kultúrában kell helyet és szerepet találnunk. Társadalmi fejlődésünk új szakaszának előkészítése és elérése végett. PÉNTEK IMRE MÁTYÁS FERENC Mint a fű Egyszerű vagyok, mint a fű, gyermekmosolyban a derű, mint a kő, olyan hallgatag, s akit a föld már betakart. » Előre kalapot emelek, ahogy a falusi öregek, s mint aki végleg elköszönt, szememben nincs könny, se öröm. Kész van az utolsó szüret, — s miként egy ledőlt feszület, unott látvány: enyészet várja, föltámadás nincs a sárban. Értelem, hozzád menekülök, lehessek a féregnél különb, s az ítélettől, jaj, ne féljek, ha a világ végéhez érek.
