Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

12 Szombat, 1986. február 8. LIPPAI TAMAS RAJZA A választás erényei EXTRAPOLÁCIÓ, TERVEZÉS — LEHETSÉGES JÖVŐK J

ósoknak utoljára alighanem Dodonában termett igazi, hosszú távra szóló dicsőség. Tán mert azóta is szállóige jelzővé vált taktikájuk, a dodonai többértelműség. Könnyű volt nekik — mondhatnánk, de milyen sors vár a mai jósokra, tervezőkre. (Hiszen a tervezés végül is jövőbeli cselekvések fontosságának és sorrendjének előrebecslése.) Hiszen amikor készült már az első gőzmozdony, komoly szakemberek jósolták: minden utas megfullad, ha a vonat majdan túllépi az óránként harminc mérföldes sebességet..Amikor Edison már az izzólámpán dolgozott, Sir William Preece, az angol posta műszaki főnöke jelentésében abszurdumnak tartotta a villanyvilágítás bevezetését, jókora késésbe hozva ezzel a birodalmat. A Wright fivérek már készítették repülőgépüket, amikor Simon Newcomb amerikai csillagász esszéjében bizonyította: levegőnél nehezebb testek sosem repülhetnek, És évekkel az első motoros repülést követően William H. Pickering (ugyancsak csillagász) azt bizonygatta, hogy képtelenség lesz valaha is használható, megfelelő sebességű és teherbírású gépet szerkeszteni. És folytathatjuk a sort. Edison nem tartotta alkalmasnak a váltóáramot az elektromos energia hálózati elosztására. Richárd van der Riet Woolley, angol királyi csillagász azután, hogy az Egyesült Államok már bejelentette űrkutatási programját és egy évvel az első Szputnyik föllövése előtt kijelentette: „Az űrutazás merő humbug." Angliában 1945 tavaszán, az Egyesült Államokban az év végén került a kormányzat elé két szakbizottság összegező jelentése, mindkettő azonos végeredménnyel: az interkontinentális rakéták létrehozása abszurdum. Pedig akkor már túl volt a világ a V2-n. Az eredmény: először a Szovjetunióban készült el a használható interkontinentális rakéta, amelyre azután a bombák tömegének csökkentése révén nem is volt szükség katonai célra, de útnak indíthatták vele az első Szputnyikot, s megkezdődhetett az űrkorszak. „A valóságos jövőt ésszerűen nem lehet előre látni." — irja a jövőkutatás doayenje, Arthur C. Clarké, amint történelmi nevezetességű és súlyú sorát idézi a baklövéseknek. Történelmi súlyú baklövések? Igen, mert amit Clarké nem vizsgál már, e téves jóslatok végül is félelmetes károkat is okoztak, mert lehetséges tőkéket, emberi és társadalmi energiákat tereltek más medrekbe, vontak el ideig-óráig a fejlődés főcsapásától. És az Egyesült Királyság aligha csak a világpolitikai tényezők változása következtében süllyedt másodrendű hatalommá. E folyamatban alighanem közrejátszottak e konzervatív jóslatok is, amelyek erőteljesen visszavetették a műszaki fejlődést csakúgy, mint a lehetséges alkalmazásokat. Szóval, nehéz dolog jósolni. Annál már csak egy nehezebb dolog lehet: tervezni. Mert mit is tehet a tervező? Adott tényekből, folyamatokból, összefüggésekből próbál meg extrapolálni, következtetni a jövő igény- és követelményrendszerére. E következtetések alapján pedig megkísérli, hogy kialakítsa a tervet arra nézve, hogy milyen feltételeket és milyen ütemben lehet és szükséges megteremteni ahhoz, hogy a feltételezett, tervezett jövő teljesülhessen. A feladat önmagában nem is látszik túlontúl bonyolultnak, csakhogy... Szocialista fejlődésünk kezdeteikor kijelöltünk egy, azóta már hirhedené vált célt: mi a vas és acél országa leszünk. A cél ma legalábbis mosolyogtató — ha nem tudnánk, milyen kemény következményekkel járt sok éven át a gyakorlatban. Jó, mosolyogtató a cél, legyen. Mert hiszen éppen nyersanyagkészleteink, ipari hagyományaink és az akkor is meglévő tőkehiány kérdőjelezték meg eleve elérhetőségét. Csakhogy a „vas és acél országa" nem is annyira cél volt — amiről hajlandók vagyunk sokszor elfeledkezni — hanem elsősorban eszköz ahhoz, hogy fejlett Magyarországot teremthessünk. Igaz, a cél kitűzésekor erőteljesen közrejátszottak a hidegháborús viszonyok is, de valami egyéb is. Mégpedig az, hogy a negyvenes években egy ország gazdasági fejlődése számára a legbiztosabb mérőszámnak az acéltermelés adatai tűntek. Hiszen az egész gazdaság az acél körül forgott. Nemcsak ¡1 hadiipar, hanem szinte minden húzóiparág. Ebben az időszakban tehát sokkal több volt puszta jelszónál a vas és acél országának megálmodása, mert valóban úgy tetszhetett, gazdag, iparosodott Magyarországot csak ezen az úton járva lehet megteremteni. A

ztán újabb idők jöttek. A hatvanas évek, valamelyest még átnyúlva a hetvenesekbe, amikor merőben új kategória vette át az első helyet a fejlődés és a fejlettség mércéjeként: az energia. A vas- és acéltermelés adatai egyre kevésbé voltak érdekesek — nagy acélművek tucatjai zártak be, vagy jó, ha kapacitásuk háromnegyedét kihasználhatták. Mindenütt az energiaterpielés és foavasztás adatait jegyezték, az volt az egyetlen összefogó mércéje egy ország fejlettségének. És számitások születtek, hogy mely országokban hány rabszolgával egyenértékű energia szolgálja az embert. Nálunk pedig tervek születtek a petrolkémiai ipar fölfejlesztésére, bár már messze nem tettük hozzá, hogy az olaj, a műanyagok és az energia országává leszünk. Csakhogy megint hibáztunk — mint annyi más országában a Földnek —, hiszen a szükséges és okos célokat a tervezés túldimenzionálta, a kőolajra alapozott fejlesztések vittek el szinte minden jelentős tőkét, háttérbe szorítva az atomenergiát, a szenet, az elektronikát, az infrastruktúrát, hírközlést, automatizálást stb., stb., stb. Igaz, mások is tévedtek. A Római Klub ekkortájt jósolta első jelentésében. A növekedés határaiban a kilencvenes évekre az olajtermelés drasztikus visszaesését, s egyetlen kiutat látott: a nulla növekedést, amely nem borítja még fel az ökoszisztéma, az energia- és nyersanyagmérleg egyensúlyát. A mi optimizmusunk és az ő pesszimizmusuk végül is hasonló eredőre vezethető vissza. Mi nem számoltunk akkoriban azzal, hogy az olaj jelentősen megdrágul, ők pedig változatlanul egy energia- és anyagigényes gazdasági fejlődési trenddel számoltak. Amikor pedig extrapolálták az energia- és nyersanyagfelhasználás adatait, figyelembe véve, hogy az egyeá országokban és a világon egységnyi terméktöbblet előállításához mennyi energia és anyag szükséges, elképesztő számokat kaptak a jövőre nézve. Csakhogy ők sem számoltak még az elektronika, az információs technikák világméretű és hihetetlenül gyois terjedésével és annak.gazdasági következményeivel. Mi más ez, ha nem a szakemberek képzeletének csődje? Hiszen a Római Klub egyik, nem sokkal későbbi jelentése éppen e technológiák gazdasági-társadalmi vonzatait vizsgálja... Tudom, egy rövid irás még arra is kevéssé alkalmas, hogy pusztán illusztrálja a tervezés nehézségeit, az extrapolációk veszélyeit. Mégis, szükséges beszélnünk erről is, mert hibáinkból mintha máig sem tanultunk volna. Mert magánbeszélgetésekben éppúgy, mint fontos plénumokon hallom gyakran a szemrehányásokat: miért ilyen általánosak terveink, jövőre vonatkozó elképzeléseink? És nagyjából értem is a párt és a kormányzat címére adresszált szemrehányásokat, hisz milyen jól eshetett valaha az ötéves tervekben vagy éppen a tizenöt évre szóló hosszú távú programokban jövendő termelési adatokról olvasni, hogy miből és mennyit fogunk gyártani öt vagy éppen tizenöt év múlva. Hogy mennyivel gazdagabbak leszünk... És ilyen szép adatok olvastán ugyan kiben merült föl a kérdés mondjuk 1970-ben, hogy az akkoriban készült terveknek megfelelően 1985-ben szükségünk lesz-e annyi jersey szövetre, trevira pulóverre, hagyományos mosógépre, fekete-fehér tévére, vagy azok már akkor nem kellenek a kutyának sem. És fel sem vetődhetett, hogy szükségünk lesz-e személyi számitógépre, videokészülékekre, amelyek nem szerepeltek a tervekben, mert hogy azok akkor még nem is léteztek. És emlékszem, nagyjából úgy tervezték akkoriban, a hatvanas években a házgyári lakások konyháit és éléskamráit, hogy az olcsó árak és növekvő jövedelmek jóvoltából hamarosan az ország nagyobbik hányada úgyis étteremben étkezik majd... Igaz, mindenki szereti a biztonságot. Mindenki szeretné tudni, mit várhat a jövőtől. De az is bizonyos, hogy a jövőben többnyire az az izgalmas, a szép, az igazán gazdagítható, amit nem láthatunk előre. Talán ezért is örülök annak, hogy terveink végre immár nem tartalmaznak öt esztendőre előre sem termelési adatokat, mert különben sejteném, hogy éppen azt nem tervezzük, amire majdan igazán szükségünk lehet, s azt vethetnénk vissza a fejlődésben, ami húzó iparággá válhat. És éppen ezért bízom a tervezéssel egyenértékűen a választás lehetőségében. Abban, hogy a gyakorlat egyre több fejlesztés jövőjét döntheti el majd, például úgy, hogy a telefonbevételek haszna legalább nagyrészt megmaradhat a telefonhálózat fejlesztésére, amikor is a praxis valóságos igényei teszik lehetővé a leginkább szükséges ágazatok gyors és kiemelt fejlődését. Mert akkor sok területen elkerülhetjük, hogy öt, tíz, húsz évvel elmaradjunk a társadalom, a fejlődés valódi követelményei mögött, ann a tervezés primátusára és a jövedelmek maximális újraelosztására alapuló jövő lényegében szükségszerű velejárója. T

ervezés és választás, jövőképek és praxis együtthatóiból épülő, kifejlődő komplex rendszer'alkothat számunkra igazi jövőt. Olyat, amely korszerű is lesz, amelynél a hozzá vezető út nem kerül túlontúl is sokba, mert minimalizálhatók a tévedések időbeli és anyagi hátrányai. Talán így kerülhetjük el leginkább azt a csapdát, amelybe az a nagy francia esett, aki attól féltette Párizst, hogy a közlekedés fejlődésével és tömegessé válásával utcáit méter vastagon borítja rryjjd — a lótrágya. SZÁVAY ISTVÁN ANDRASSY LAJOS Zf Már az Osz parancsol „ — Verset írj! Verset! — hagyd esős napok borúját másnak! Hagyd a szombatok lézengő búját! S ünnepek előtt a várakozás tétlen pózait nem te leszel kit választott nagyok keblükre vonnak kamerák előtt vélt vagy valós érdemekért (akit példának tenni lenne tán ha ok míg fut a vér a fáradt ereken míg nem vagy éppen annyi kereken de nyég leszel — vagyis még mielőtt...) -r Hát verset írj!" — parancsolt rám az Ősz Verset?! — csodálkozom — hát azt hiszed az nem halálos, — nem veszélyesebb mint senki-földjén rőzsét gyűjteni a lövészárok gyilkos nyirka ellen mikor kétoldalt aknatűz ropog s a fegyver vállon?... Tényleg azt hiszed lehetne pajzs a vers erőszak ellen?! Se vakmerő se gyáva nem vagyok de kiszakadnom innen nem lehel s bár nem várhatom tétlen a telet tudom, nem érdem most itt verset írni: kacagni nem tudok s gyalázat tenne sírni mert Ariadné engem elhagyóit.. PASS LAJOS Utólag S. Á. ALTATÓORVOSNŐNEK Bizony, hamu és por, mondogatom, és nem rohad ki számból a cigaretta. Tócsát bőgnék az oszlop alá, de csak támaszkodom az iszonyú halálfélelemben. Elvijjannak kocsik, fehéren; mii sem tehetek. Szárnysuhogást haltok, teljesen mindegy plakát hang, forgószél, uvarsurranús, nekem: szárnysuhogás; és gyertyagyújtás .akárhány cigaretta. Mesévé válik minden, a homlokomra hozott kendők, telefonsikolyok, sebtiben ingmosások, temetőink csöndje, a drukk szeretőnkhöz, u kölcsönök, ócskavasak, a sakk meccsek! Melyikünk, tép most? — ezen a hülye táblán összefolynak a négyzetek. Miért nem kibicelsz? Alszol? Ez ostoba kérdés volt — de mese már ez is. Szeged műemlékei 17. BERTA JÁNOS HAJÓSGAZDA HÁZA A Kistisza utca 8. szám alatti épület. „Műemlék jellegű, Berta János hajósgazda háza. A XIX. század derekán klasszicista stílusban épült." A földszintes lakóház ma már egyedüli képviselője a múlt század derekán kialakult jellegzetes utcaképnek. Módos hajósgazdák és halászmesterek építtették ide házaikat. Ezek az épületek alkották Fölsővároson a népi építészet legszebb városképi együttesét. Ennek hangsúlyt adó; szerény lábazatú épülete két házból összeépült, különböző árkád és ablak magasságú. Vakárkádsorában ablakai egyenes záródásúak, a kapu falfülkéje ives, kapuja szintén egyenes záródású, szépen faragott homloklappal. Ez az eredeti, klasszicista fakapu a ház ékessége, jókezű asztalos munkája. A ház építőjét is építtetőjét nem ismerjük. A nagyárvízkor Csűri József hajósgazda tulajdona, rajta kívül még károsultként jegyezték be Gedó Márton „bormérő halász hajósgazdá"-t. Az 1880-as években a házat Csúri József és Pál kiskorúak örökölték, később kerülhetett Berta János tulajdonába. 1934-ben a ház alakíttatását már Berta Teréz végeztette.