Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

68 Szombat, 1986. január 25. Az Izabella-szindróma AVAGY: A KOLUMBUSZOK ESÉLYEI Kólrémlik előliem időnként egy korszak: kolumbuszé. Már végei ért a véres háború, Ibériából sikerüli kiűzni a mórokat. Aragónia és Kasztilia egyesüli egy királyi házasságban, s lényegében kialakul) az, amil ma Spanyolországnak hívnak. És akkor, a változásokat követő szegénység és pénzszűke időszakában az udvarban megjelent egy idegen. Crisloforo Colombo, aki pénzl, hajókai és emberekel kért egy nagyon is bizonytalan vállalkozáshoz. Nevezetesen ahhoz, hogy nyugat felé körbehajózva a világot, olcsón ómleszti királynője lába elé Ázsia mesés kincseit. Izabella alighanem kételkedett, de valamiféle gazdaságossági számilásl is végezhetett, s a kincstár (az állami költségvetés) akkori állapotához képest döbbenetesen nagy összegei előteremtve finanszírozta Kolumbusz expedícióját, végül is az Újvilág fölfedezéséi, a konkviszlát, a spany ol világbirodalom megszületését, hosszabb távon pedig jelentősen hozzájárulva mindahhoz, amil ma európai karakterű civilizációnak hívunk. * * * * Séjteni vélem: rettentően nehéz bűvészmutatvány visszahelyezkedni valaha volt idők valaha élt embereinek gondolkodásába. Lehet, hogy csal megérzésem, amikor Izabellát racionális gondolkodással vádolom, pedig egyre több történész int óvatosságra újabb keletű, alapos munkákban, arra nézve, hogy elmúlt korok embereiről ne tételezzünk föl irracionalitást. Mert lassanként kiderül. hogy például a török birodalom vallási mezbe bújtatott, kortársak és sok évszázad történészei szerint vad ösztönök által vezérelt hódító háborúit nagyon is racionális bel- és külpolitikai megfontolások irányították és nagyon is racionális hadászati alapelvek vezérelték. Ez, és sok egyéb példa hatására talán feltételezhető, hogy Izabella is racionálisan döntött, amikor kölcsönöket is fölvéve finanszírozta Kolumbusz expedícióit. Egy gazdaságossági számítás jegyében, amely nyilván politikusi attitűddel is készült, figyelembe véve az újjonnan szerveződő ország belső feszültségeit, hiányait, pénzben, nyersanyagban, szakértelemben; fölöslegeit gyökerüket vesztett emberekben. Es mindezek alapján úgy szólhatott a döntés: megéri a kockázatot a tőke teljes elvesztése is. Tudom, általában hamisak a történeti analógiák, amikor egy-egy korszak eseményeit, folyamatait a magunkéival vetjük össze. Lényeget és jelenséget tekintve egyaránt hamisak lehetnek a látszólagos hasonlóságok. Mégis, egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne adjak hangot érzéseimnek, amelyek szerint ma, Magyarországon a kormányzat hasonló gondokkal küzd, mint valaha Izabella. Üres kincstár (eleve hiánnyal számoló költségvetés), a gazdasági teljesítés reálértékének folyamatos csökkenése, a külső források beszűkülése. És Izabella mégis, inkább kölcsönöket vett föl, hogy finanszírozzon egy vállalkozást, amiről igazán — valószínűleg — maga sem tudta, hová is vezethet, mi is lehet a lehetséges hozadéka. Tény, hogy ez a vállalkozás csak milliárdokban mérhető eredményt hozott. Tény, hogy ennek eredménye lett az, amit spanyol világbirodalomnak hívtak. Es tény, hogy e vállalkozás hasznával rövidlátón, s a lehető legrosszabbul gazdálkodtak. De az is tény, hogy e teljesen bizonytalan eredményű és jövőjű vállalkozás finanszírozása határozott, központi vállalkozó szellemről tanúskodik. Vagy legalábbis annak fölismeréséről, hogy kockáztatni is kell ahhoz, hogy az adott politikai-gazdasági kényszerpályákból kiutat kereshessünk. És a külső vállalkozás — bármily kis esélye is volt a sikerre —, még mindig reálisabb alternatíva volt akkor, mint a frissen kiűzött muzulmán mórok áltál képviselt ipari, kereskedelmi, pénzügyi kultúrának a keresztény ideológia, no meg az éppen megszületőben lévő spanyol identitás által egyneműen lehetetlenné tévő visszaállítása. És máris viszonylag hamissá vált az analógia. Mert ma és minálunk végül is másról van szó. Mert mi kifelé aligha kereshetünk megoldást gondjainkra. És a két helyzet valahogyan mégis hasonló. Mert a költségvetés (kincstár) bevételei most és nálunk messze elmaradnak a szükségestől. Éppen csak fedezik az alapvető igényeket, de egyre inkább képtelenek megfelelni annak a követel ményrendszernek, amely szerint a 'költségvetésnek a lezajlott társadalmi változásokhoz szükséges, ma már idejétmúlt rendszereket (és munkaköröket) is finanszíroznia kell. És mégis, van egy alapvető különbség: akkor a kincstár egy, a jövőt befolyásoló vállalkozás finanszírozása érdekében adósodott el; manapság a költségvetés az adott állapotok fönntartásáért vállal nagyon komoly áldozatokat. Azt hiszem, elérkeztünk napjaink alapvető problémájához. Ahhoz, amely naponta el kell, hogy gondolkodtasson bennünket: mit is akarunk voltaképpen? Mi, valamennyien, magyar állampolgárok, ismervén az utóbbi öt-tíz év folyamatait, azt tűzzük ki minimális programnak, hogy: ne romoljon helyzetünk. Ne legyen kevesebb reáljövedelmünk, ne kelljen harminc-negyven, vagy éppen ötvenéves korunkban új szakmát tanulnunk, űj foglalkozás után néznünk. És ezt az óhajunkat akceptálja a kormányzat is. Mert a költségvetés hiányának a rovására is finanszírozza a veszteséges tevékenységeket, ami önmagában még nem is lenne baj. De e hiány kezelhető mértéken tartása érdekében egyre súlyosabb adók terhelik a nyereséges tevékenységeket, mindazt, amit racionális vállalkozásnak hivnak. Vagyis: a jövőt. Furcsa konszenzus alakult ki minálunk. Furcsa, bár érthető, mert politikánk alapvető célja, hogy mindenkinek, aki tisztesen dolgozik, garanciát nyújtsunk, hogy tisztességesen élhet ebben az országban. De a tisztes munka nem biztos, hogy azonos az értelmes, célra- és haszonra törő, céltudatos munkával. És mi sokszor a munkát fizetjük, nem a hasznot, keresletet és eredményt; és e finanszírozás forrása sokszor éppen az a haszon, amely vállalkozásokból születik, s amely elvonható, az egyenlősdi szellemében; és e haszon elvonásából, valamint a költségvetés hiányának terhére finanszírozhatók olyan tevékenységek, amelyek képtelenek önmagunk fönntartására; és ez pillanatnyilag országos megelégedésre szolgál, országos megegyezés jegyében. Nem, receptet adni nem tudok. Csak sejtem, hogy a jelenlegi konszerzus időszaki egyensúlyi állapotot tükröz. Mert hosszabb távon lehetetlen, hogy a költségvetés ne az újdonságot, hanem a retrográd viszonyokat preferálja. Hosszabb távon abszurd, hogy a költségvetés a kockázatot teljes egészében a vállalati, szövetkezeti és magánszférára hárítsa át, úgy, hogy a hozadékot siker esetén viszont nagyrészt elvonja. Mert el kell vonnia a békés, össztársadalmi konszerzus jegyében. Azért, hogy e hozadékból tartsa fönn az egyre inkább agyaglábon álló, társadalmi hasznot nem hozó, legföljebb mun-' kahelyekről és sokak kiegyensúlyozott megélhetéséről gondoskodó szférákat. Úgy érzem, egyre inkább szükség lenne izabellai döntésekre hazánkban és napjainkban is. Igaz, nem egyszerű a helyzet. Mert az adott színvonal megtartását legalább tízmillióan igénylik és követelik, míg a változások és változtatások mellett legföljebb százezrek voksolnak. Pillanatnyilag pedig ott tartunk, hogy e százezrek hozadékából részesedik tízmillió ember, úgy, hogy minden évben többet veszünk el azoktól a százezrektől — közvetve, millióktól —, akik ma is messze az átlagon fölül hoznak a konyhára, s a jövőben még többet hozhatnának. Egyre többet veszünk el tőlük, hogy más milliók helyzetét úgy-ahogy megtarthassuk egy kialakult, tisztes színvonalon. Csakhogy így fogyatkoznak az igazi húzóerők. Á társadalom napi igényei pedig minden lehetséges eszközt igénybe vesznek a költségvetéstől, amelynek nem marad már pénze a saját kockázatok finanszírozására. Kockázatvállalásra szólít hát föl mindenkit, hogy a haszonból ismét — az elvonások növelése révén — mindennapi igényeket és követelményeket finanszírozhasson. Tudom, nehéz ebből a körből kitörni. Éppen ezért, mert szinte nincs optimum. Mert vagy válaszolunk a kihívásokra és vállaljuk a belső feszültségeket; vagy fölvállaljuk az átlagos és lassú visszaesés modelljét. Utólag azt is mondhatnánk, könnyű volt Izabellának. Végül is nem nyúlt bele keményen Kolumbusz vállalkozása ügyében a kialakult adórendszerbe, hogy jövedelmeiben pótolja kiadásainak megnövekedését. De kétségtelenül kockáztatott, méghozzá kiélezett helyzetben. Úgy, hogy eladósodott. Mi pedig mintha erre volnánk nehezen képesek. Mert számolunk ugyan költségvetési hiánnyal, de azt nem kockázatvállalásra — vagyis a jövő finanszírozására —, hanem a stabilitásra fordítjuk elsősorban. Pedig amit Kolumbusz jelentett távlatban a még meg sem született spanyol birodalomnak, azt jelenthetné minálunk a gazdasági húzóerők támogatása, a sikeres lehetőségekkel rendelkező vállalkozások finanszírozása. Igaz, ehhez százezrek, milliók kezét kellene elengedni, átmenetileg nagy valószínűséggel rosszabb helyzetbe hozni. Ahhoz, hogy finanszírozni tudjuk ezrek ötleteit, vágyait, elképzeléseit. A jövő, közös jövőnk, gazdagabb jövőnk érdekében. Úgy érzem, mi és ma alighanem egyértelműen elutasítanánk egy Kolumbuszt, pénz és tőke hiányában, bár mindenképpen sokkal értelmesebben élnénk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket egy lehetséges Kolumbusz hozhatna. De sokszor elfeledkezünk arról, amit Izabella nem valószínű, hogy tudott, inkább csak sejthetett: eredmény csak befektetésből születhet. Mi alighanem éppen ezt nem alkalmazzuk. Eredményekkel sáfárkodni viszont képesek vagyunk, de eredményekért kockázatokai vállalni csak kevéssé merünk és tudunk. A közepes színvonalra épülő társadalmi konszenzus jegyében. Általában tűrhetően sáfárkodunk, de szinte sohasem kockáztatunk. És ez az egyetlen, amiben volna mit tanulnunk, mondjuk — Izabellától. SZÁVAY ISTVÁN Középkori kódexeink Az Európai Kulturális Fórum alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban, a Várban olyan új kiállítást tekinthetünk meg, amely, bízvást mondhatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban látható koronázási ékszerek bemutatásával egyenértékű. Ami a magyar államiság kialakulása szempontjából a korona, az a magyar anyanyelvűség szempontjából a Halotti Beszéd: nemzeti létünk alapköve, forrása. Ezen a várbeli kiállításon ugyanis szemtől szemben, a maga tárgybeliségében láthatjuk írásbeliségünk kezdeteit: a Pray-kódex kinyitott lapját a Halotti Beszéddel, a Leuvenl Kódexet az Ómagyar Mária-siralommal, s a Königsbergi Töredéket a 14. század közepéről, amely a negyedik összefüggő szövegű magyar nyelvemlék. Láthatjuk még Anonymus Gestájál, a Képes Krónikát is, összesen 203 dokumentumot, amelyből 184 az írásos anyag, a többi korabeli művészeti tárgyú. Képeinken a Bakócz-graduálé (1500 körül) és az Esztergomi Antophonale (15. század közepe) egy lapja 11 AütA " "' <w" • I jf1* • ** U,«c ¿átmmiö vte« Jo,nc fali* <*v ~ ..• •••-••••••• ti iiue itteni c* tii ego f j^ A*"**" ixdicgcmii tepzf •• r 4 • fiiíjcroiit ^cm^MB fant mama. Cuoiwcgo* BENKE LASZLO Anti-pánik ... S a költészet? Ebben az ember-sötétben? Sokáig azt hittem, hogy ő a fény, a lélek vakvezetője, nehogy eltévedjen az elme önmagában s ott kinn az gmber, ki csak magányos vendég a tétben, toporgó, suta idegen — vajon mióta kapkod? Megtépi ruháját s feledni múltat, jelent s jövőt sűrűn elalszik fájdalmában, riadtan ébred s fogadkozik, hogy mindent újrakezd — és folytatja unt önmagát ugyanágy megint. Olykor elcsodálkozik a csillagok tökéletesnek látszó rendjén, s a lassan körbeforduló fények küllőin úgy Jordut velük, mintha dúdolna közben; szeme sugarával viszonozza köszönésüket, biztatást mégsem merít, s fejét lehajtja. Eszik, csak eszik és elgondolkodik, hogy a rágás eget és földet betölt. Az örömhiánytól pánikba esve él, s hát öldököl, mert azt hiszi, attól a világ előbbre megy, és öldököl megint, mert azt hiszi, a világ előbbre megy. ... S a víz? A nádas? És az ég? Meg a nap? Kik a színek pompájából kicsomagolták emberünk? S a felhők a levegőben? Ha össze-összenéznek, azt suttogják: meglennénk nélküle... Szeretnének végre egészen magukra maradni. « «