Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

MAGAZIN 93 Szombat, 1985. december 7. "TJ „A kegyelet mindig kijár..." HÁROM HARANGÜTÉS AZ ELSŐ HÁBORÚ ÁLDOZATAINAK „Elhoztuk a 46-osok zászlóját, a mi szentségünket, amely Szeged fiaival minden frontot bejárt, ahol védeni kellett a hazái. Látta szenvedéseinket Przemyslnél és a Doberdón, vérünk hullását a déli magyar határon. Szégyent soha nem hoztunk rá a szimbólumot, a mely megszentelte a katonák szenvedéseit, szentté tette szemünkben az, hogy a hazát és a város jelképezte felettünk... Akármilyen világ jön utánunk, a kegyelet mindig kijár ezeknek a történelmi relikviáknak egész Szeged részéről, a melynek dédelgetett büszkesége volt az ezred jó és rossz időben..." (Szegedi Napló, 1919. január 23.) Monumentumok az első háborúból cimmel immár sokadik különös vállalkozás indult el Hatvanból, a Hatvany Lajos múzeumból. Olajnyomatok, üvegképek, madárijesztők, lőtáblák, falvédők után legutóbb az első világháborús hősi emlékmüveket igyekeztek összegyűjteni, elkészíteni országos kataszterét. Azt keresték, hogy Ferenc Ferdinánd osztrák—magyar trónörökös életét kioltó szarajevói pisztolygolyó szörnyű következményei miként jelentek meg a túlélők tudatában, a kis és nagyobb közösségek emlékezetében? Hogyan születtek meg az ország szinte valamennyi településén az első háborús szobrok, emléktáblák? Miként igyekeztek ébrentartani — gyakran a két háború közötti ellenforradalom ellenében is — a háborúba hajtott parasztok, kispolgárok, munkások emlékét, a félrevezetett nemzet halottainak tanulságos utóéletét? Ez a vállalkozás több mint egyszerű felmérés. Többszörös társadalmi metszet. Részint fölméri az első világháborús monumentumok szinte teljes arzenálját, másrészt utal arra a korra, arra a nemzeti ideáltípusra, amelyben a művek készültek, harmadrészt — a tanácsokhoz eljuttatott kérdések válaszleveleinek egymás mellé állításával — e történelmi és műtörténeti jelenségek mai tudati tükröződése, történelemképünk visszáságaira, identitásfelfogásunk torzulásaira is utal. A Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállításának anyaga — melyet Budapesten a Fényes Adolf Teremben láthatott először a közönség — most a Fekete-házban várja az érdeklődőket. Az emlékműtervek, képeslapok, márványtáblák, szobrok, festmények pontos képet rajzolnak ennek az emlékműszobrászatnak ideológiai hátteréró1, eszmei motivációiról, attribútumairól és szín vonalbeli sokszínűségéről. Igazat kell adnunk Fidep Lajosnak, aki épp a „formálóI idegen" eszmei alapjai miatt utasította el szinte a műfaj egészét. így fogalmazott egyik cikkében: „Ez az emlékmű-szobrászat úgy ahogy évtizedek óta csinálják, azzal az esztétikán kívüli ideológiával, az építészettel való összefüggés nélkül naturalisztikus alakoknak a szabadba állításával, a nagyméretűségnek a monumentalitással való összetévesztésével — abszurdum." Majd később szarkasztikusan írja: „íme szabad nép vagyunk, akik a szabadságot kifelé is akarják demonstrálni, csináljunk tehát emlékműveket, mely szubadságunkai kifejezze. " A képeslapokon, terveken, fotókon fölsorakozik ennek az emlékműállítási kampánynak szinte minden hős típusa, a katonaideál számtalan variációja. így például a meghajtott zászló előtt, a puska mellett lehajtott fejű gyászoló katona, az őrszemként figyelő, csatába induló vagy szuronyát szegező harcoló katona, a féltérdre ereszkedő vagy szívéhez kapó sebesült katona, a hősi halál tettenérése, amint például a haldokló katonát bajtársa támogatja, a hős, a nemzeti zászlóba vagy címerbe kapaszkodik vagy éppenséggel megtér a mennyországba. Jelentős csoportját képezi az emlékműveknek a magyar múlt történelmi folytonosságának igazolására születő honfoglalóként, végvári vitézként, szittya harcosként ábrázolt vezér- vagy katonaalak. De ide sorolható a „magyar család", a turulmadár nemzCtjelképpé emelt megjelenítése sokféle változatban, a lovasszobrok sora, és az allegóriák — szabadság, mint nőalak, nemzet mint oroszlán — stb., stb. Kiváló művészek, városi kőfaragó mesteremberek és falusi dilettánsok egyaránt szerepelnek a változatos képben. A kiállításhoz kapcsolódva megjelent egy vaskos kiadvány, amelyben művészettörténészek, szociológusok, költők, pszichológusok, ideológusok keresik ennek az első háborús földindulásnak megannyi mozgatórugóját, az emlékek ébrentartásának élesztőit, virrasztóit, s ennek az egész, újkori történelmünket meghatározó eseménysorozatnak helyét mai nemzeti tudatunkban. A szerzők között olyan nevek olvashatók mint Hankiss Elemér, Kovalovszky Márta, Voigt Vilmos, Nagy Ildikó, Tandori Dezső. zeum előtt emlékeztette a városlakókat hősi halált halt fiaira. Többek között erről is szól a fönti idézet, az egykori eseményt megörökítő fénykép ott látható a kiállításon. De szerepel például Pásztor János szobrászművész vásárhelyi katonája, valamint a szegedi múzeumban őrzött fahonvéd is. Ezt a szobrot égerfából faragta Szentgyörgyi István szobrászművész, az 5. honvéd gyalogezred zászlósa, a város egykori diákja. Az idők során a szanatóriumra adakozók egy-egy, felülethez simuló, pikkelyfejű szöget vertek a szoborba, ettől lassan „vashonvéddé" változott. Egy ideig egy számára tervezett pavilonban állt. Avatása napján a Szegedi Napló 1915. szeptember 8.-i számában Móra Ferenc nem szignált cikkében ezt írta: „Fehér ködnyajakat terelgető Kisasszony napján ünnepe tesz az ünnepektől rég elszokott Szegednek... A művészetnek, őszintén szólva, nem is lesz örömünnepe, amikor Szentgyörgyi falionvédjából vashonvédot csinál a jószándékú háborús ízlés... azért mi is megelégszünk ezzel az ártatlan, elvi tiltakozással... " Arról is hirt adott a korabeli szegedi sajtó, hogy a fahonvédot beszállították telelő helyére, a Közművelődési Palota előcsarnokába. Tömörkény A fiú című tárcájában leirta, hogy egy idős falusi . asszony elesett fiát vélte fölfedezni a múzeumi katonában. Kisírván magát távozóban visszafordult: „A gyüvő hétön mögint begyüvök a fiamhoz." E E A Móra Ferenc Múzeum új és legújabbkori osztályának munkatársai gazdag helyi anyaggal tették teljessé a kiállítást. Sok olyan szegedi dokumentum került most közönség elé, amely fél évszázada a múzeum raktáraiban porosodott. Egyik legfontosabb és legérdekesebb darab a montelloi fa, az a híressé vált szederfa, amelyet a doberdoi hegyek közül hoztak haza a szegedi bakák, s ajándékoztak zászlajukkal és egyéb kegytárgyaikkal együtt a múzeumnak. A 46-os szegedi honvédezred katonáit védte ez a legendássá vált, golyótépte, megbilincselt, de nemzeti szinű szalagokkal díszített facsonk, amely hazakerülésekor a múS ezzel el is érkeztünk kiváló helytörténészünk, Apró Ferenc gyűjtőmunkájának újabb eredményéhez. Az első világháború hősi emlékei Szegeden cimű füzetét — véletlen vagy tudatos, de mindenképpen szerencsés időpontban — épp a tárlatmegnyitás napján adta kezembe. Szorgalmas munkával utánajárt a két háború közti legnagyobb vidéki város, Szeged szobor- és emléktáblaállítási vállalkozásainak. Mintegy harminc elsőháborús emléket kutatott fel és dokumentált, megállapítva, hogy „A hősi emlékek színvonala általában nem éri el az átlagot. Említésre méltó a 46. gyalogezred emlékoszlopa (1925.), a Hősök keresztje (1930.), Margó Ede szobra (1932.), Tápai Antal több alkotása (1932—34—36), a Hősök kapujának építészeti és festészeti része. " Különösen érdekesek és figyelemre méltóak a zsidóság által állított emlékoszlopok és táblák, valamint az immár számunkra nem látható hősök kapujának bemutatása. Aba Nóvák Vilmos freskóin is szerepel a már említett montelloi fa, a tövében földre rogyott és rémülten összebúvó katonákkal. Meggyőződésem, hogy minden dokumentum, újólag feltárt tény és adat, amely nemzetünk, s benne egy-egy város, település, közösség történetét hitelessé, az eddiginél pontosabbá teszi, tisztuló identitásiudatunk-és következetes történelemszemléletünk része. Ezért tanulságos ez a februárig látható kiállítás, a kötetnyi katalógus és Apró Ferenc füzete T. L. SZ1KSZAI KÁROLY Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház.Nézvén a papírt a csöndben, elfúlok a szavak leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezövel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot. És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. SARANDI JÓZSEF A babona lélektana Egyszerre szerencsésnek tenni: Kártyában Szerelemben — óhajtotttbabonánk. Hiszen ha csak ebben-abban koldusfillérként hullunk a gyűjtő Nagy Kalapba. OLAH JÁNOS Tél Üres az erdő és az út, hó tükröződik mindenütt, s a hóra varjak árnya hull, egy-egy csapat ha fölrepül. A szembe fordított tükör minden árnyat magába fal. Eltűnt a vakond-arcú rög száz tűhegy-harapás alatt. Üresén kondlil a határ, egyetlenegy öreg szekér gördíti az eget odább, pedig a ló egyet se lép. Nem jelzi semmi az utat, tévedtünk, a rémület, mint aki semmit se akar, csupán önmagára figyel. Szeged műemlékei 9. GRÜN ORBAN-HAZ A Széchenyi tér 13. alatti épület „műemlékjellegű, Grün Orbán-házaként ismert, copf stílusú, az 1810-es években épült, hl működött Szeged első állandó nyomdája", amelyet Grün Orbán alapitott 1801-ben. Az egyemeletes szerény hatású lakóházat 1819-ben még „Svertz Fláza" helyén klasszicista stílusban építették. Az épület Vedres István művének tulajdonitható. Erkélye kőkonzolos, gazdag diszű kovácsoltvas ráccsal, benne relief, a híres Attila-fej. A domborművet a ház alapozásakor találták, melyről később kiderült, hogy római vitézt (vagy császárt) ábrázoló XVIII. századi öntöttvas kályhalap. A ház két utcára nyilik, üdvara körül kőkonzolos folyosó fut. Az épület a nagy árvízkor „Grün János örökösi" károsult: Klein Gusztáv kávés", 1880 körül pedig „Grün Jánosné szül. Götz Julianna" tulajdona. Földszintjén ma a Debreceni étterem működik