Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. december 7. FSJE t (••M f. \<Jf w II •'. II // ,-•»>»«— v-.v i.8 - '•- ' (fit. ifv't; :W VI. x^S^r-. ?f h r i S /I'I i ii iMf'*' /A. * ••••' ' J "j pjn .7- -•- x W v •. -V'Ki. MRAZ JÁNOS: \ ADKAC SAK KÖNYVSZEMLE 0 Étkezde a lóbaráthoz Csorog a lelefon, jóbarái mondja, hogy bontják Szegeden a Barátsághoz címzett fogadót. Hadd bontsák! Kisebb bajom is nagyobb ennél. Aztán hirtelen szégyen pirja ugrik az arcomra: tizenvalahány évig szemben laktunk vele, mégse tudtunk róla semmit. Azt se, hogy volt. De ha ennyire városképi jelentőségű, akkor legalább látnom kell. A Mikszáth Kálmán utca elején, egy szárazkapu két oldalára föl van irva nagy betűkkel, hogy az „Első szegedi .Barátság' ló és csikó hús étkezde" itt volt, az udvarban. Ebben a fogadóban tehát lóhús mellett köttettek az örök vagy a múló barátságok. Akkor ez lóbarát étterem volt. noha a barátját nem es/i meg az ember. Jól megkoptak a kockakövek a kapu alalt, sokan járhattak ide. Fele úton leheteti a nagypiae (a Széchenyi lér) és a Mars tér között, a paprikaés húspiacként szolgáló Valéria térnek (ma Bartók tér) majdnem a sarkán. Baloldalt a Püspök bazár, majdnem szemközt egy kocsibeállós udvar, ennél jobb helyre nem is tehették volna. Sokkal okosabb ember kellene ide. Mit tudok én kezdeni vele? Hetvenhét könyvet átnyálazgattam, egyben se találtam nyomát. Soha nent leheteti olyan előkelő étterem, hogy dicsekedni lehessen vele. Talán a szakácskönyvek többet mondanak. Nagy kutakodások után akadok rá Bornemisza Anna 1680-ból való receptkötetére, abban megtalálom, hogyan kell főzni a vádló húsát: ,Jeketelével főzd, s ha megsütöd, jóI megborsold és megsózd, mert édes a húsa..." Megkérdem Balikó Bélát, aki valamikor szakácsként került a vendéglátásba, azt mondja, és nagy könyvekkel bizonyítja is, hogy a fürjtől a langusztáig mindent tanultak, de a lóhúsról alig. Mai kocsisok és gulyások éttermének a szakácsa is tudja, hogyan kell békaeombot rántani, de a lóhúsról ő se tud semmit. A háborús filmekben mégis előjön a tántorgó lovacska, és a filmvágás másik pillanatában már szét is szedték az éhes pestiek. Végre ráakadok egy igazi lómészárosra, akinek időközben halsütője lett a Mars téren. Apja is a loval aprította, és az Attila utcabun volt uz utolsó üzletük. Este megyek hozza, lesz ami lesz, megkérdezem: — Miért hívják magul l.ó Gézának '.' — Jobban szeretem, ha Lovas Gézát mond Abban az időben szívesen nevezték el az embereket mesterségük után. Szabó Géza az igazi neve. Három hentes és mészáros volt illetékes a lovak kimúlásában. Az apja, illetve 6, a Scheick Antal, akinek az üzletét megvették, a Tombácz Károly a Tábor utcában, és a Roth József a Mikszáth utcában, akinek az üzletét viszont a Tálas Károly vette meg. Beszédének széles áradatából azt is megtudom, hogy a ló szemét be kellett kölni, mielőtt taglóvaf leütötték volna, és ha az első ütés nem sikerült, vörös maradt a húsa. Összezárultak az erei, nem tudott kifolyni a vére. Közkedvelt lóportéka volt a virsli, a parizer és a szafaládé, a lókolbászról nem is beszélve. A húsa mindenre jó volt, két réteg vette szívesen: u nagyon gazdagok és a nugyon szegények. A középosztálybeliek, ha annyi pénzük volt, hogy krumplit vehettek rajta, inkább azt vették, nem a lóhúst. Csikót is vágtak, csikóhús állandóan volt, és a jó kövéf lovat szerették legjobban.^ — Anonymus is azt mondja a magnum áldomásról, hogy pogány szokás szerint jó kövér lovakat áldoztak őseink. — Erről én semmit nem tudok. — És a fehér lóról? — Mondjak valamit? A fehér loval meg se nagyon vettük. Van benne egy festékmirigy, mi üszögnek tudjuk, attól nem jó a húsa. Elegáns, szép ló, parádézni lehet vele, de nem enni való. — Mi a jó a kövér lóban? — Gyönyörű, szép, sárga a zsirja. Finomabb, mint a lúdé. Cukrászoknak adtuk el, mert avval lehetett finom süteményeket sütni. Persze soha nem árulták el, hogy lózsír van benne. Duplaannyiért vették meg, mint a másikat. — Szamarat is vágott? — Igen sokai. Volt, amikor tizenötói-húszai is hoztunk egyszerre. Annak még finomabb a zsirja. Miért érdekli ez magát ? — Az étkezdéről akarok megtud ni valamit. Erősen állította, ott semmiféle étkezde nem volt. Érdekes, a szemüvegboltos is most tudta meg, a szemközti müvirágos is mondogatta, harminc éve dolgozik pontosan szemben a k.i|ív.,!, de oda semmi kiírva nincsen — áthívtam, nagyot nézett —, a Tálas Károly özvegy felesége is azt hangoztatta, tudná, ha ott léit volna, a mindig gyalog jatú professzor. aki pedig oda udvarolt a szomszédba, szinten nem tud róla, A Komintern VII. kongresszusa Nemzetközi tanulmánykötet az évfordulóra pironkodásom kophat tehát. Másnap megnézte mégis a lómészáros, és ezt mondta: — Láttam a fölírást, lennie kellett, dc amikortól én az eszemet tudom, biztosan nent volt. Most vagyok hatvannégy éves. Akárki mondhatja, kár volt ennyi erőt beleölnöm a nyomozásba. Azért nincsen igaza, mert a mi szakmánkban mindennapos az eset, hogy elindulunk valamerre, és nem lesz belőle semmi, de akkor se fölösleges. Olyan embereket ismerhettem meg közben, akik mellett harminc éve eljárhatok, mégse tudok róluk semmit, pedig mindegyik megérdemelne egy külön riportot is. És azt is kikotyoghatom, hogy a nagy szegedi nyelvtörténész szerint már az osztyák-vogul együttélés korában ismerték elődeink a lovat. Mészöly Gedeon szerint onnan hoztuk a nyereg, az ostor, a fék és kengyel szavunkat, és külön kifejezésünk volt a lóra ellésre (ülésre). Ádáz vitákban hadakozott azokkal, akik a jóval későbbi török találkozást tartják perdöntőnek (Mióta lovas nép a magyar?). Azt is ő bizonyította, hogy csikó szavunk a csid-csid hívogatóból lett, mint a csirke a csirből, ez pedig nem lehet idősebb három-négyszáz évnél. (Szakdolgozati emlékeimből tudom, hogy a csángók „Sárig csitkót" énekelnek, ezen pedig jól érződik még Mészöly igaza.) Nem kell attól tartanunk, hogy azelőtt mindjárt lovak születtek, a csikónak ősi magyar neve a gyermekló, korának a meghatározására pedig ez szolgált: másodfü ló, harmadfű ló. Még mindig hiányzik valami a terjedelmes írás végéről. Ha háromnégyezer évvel ezelőtt már ismertük a lovat, még inkább érdekes, hogy az utolsó negyven évben majdnem teljesen elfelejtettük. Megállunk a kapu előtt, elolvassuk a fölírást, és még azt se tudjuk kideríteni, kié lehetett. A magnum aldamas, a nagy áldomás azonban megmarad! a mai napig, ha nem is lóval, legalább bográesos birkával. Iskolái, üzemei, templomi alapkövei avatni, esküvőt, névnapot vagy újbort ünnepelni ma se lehet nélküle. Szegény, megöregedett konflislovak, béke a szafaládétokra! Ha viszont Anonymus pogány szokásként említi a jó kövér loval, ezt az étkezdét nyugodtan nevezhetjük az utolsó szegedi pogány étteremnek. Ki számolj;) ma már, hányan siratták lovaikat a téesz szervezés idején? HORVÁTH DEZSŐ Ebben az évben emlékeztünk meg a nemzetközi kommunista mozgalom történetének egyik sorsdöntő eseményéről, olyan eseményről, amely egyértelműen fordulópontot jelentett a kommunista mozgalomban. Ezen a kongresszuson került sor olyan irányvonal meghirdetésére, amely a későbbiekben mélyen, — ha nem is vitamentesen — döntően meghatározta, megfogalmazta a kommunista mozgalom célját, feladatait, stratégiáját. A stratégia lényege az előretörő fasizmus feltartóztatása, szétzúzása az antifasiszta népfrontpolitika meghirdetésében van. Hatása nemcsak a kommunista mozgalomban volt meghatározó, erőteljesen befolyásolta más munkásmozgalmi-, baloldali irányzatok tevékenységét, politikáját. Az évforduló alkalmából látott napvilágot rendkívül jól időzítve és gyorsan a Kossuth Kiadó megjelentetésében a „Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa" cimű tanulmánykötet. A kötet anyaga rendkívül gazdag, sokszínű képet ad a népfrontpolitika általános összefüggéseiről, valamint a népfrontpolitika alakulásáról az egyes országokban. E sokszínű kép megrajzolásához természetesen nagyban hozzájárult az, hogy nemzetközi történészgárda tanulmánykötetéről van szó, hiszen magyar és más ismeri külföldi szakemberek (szovjet, holland, jugoszláv, lengyel, német, olasz, osztrák, spanyol) tanulmányait is tartalmazza. A kötet első részében olyan tanulmányokat olvashatunk, amelyek a kongresszus előkészítéséről, megrendezésének előzményeiről (K. K. Sirinya: A Kommunista Internacionálé új politikájának kibontakozása), munkájáról, elvi és politikai jelentőségéről adnak áttekintést. (Székely Gábor: Világkongresszus a fasizmus és a háború ellen; Aldo Agosti: Az Internacionálé és a külpolitika). Igen alapos elemzést találunk a korábbiakban arról is, hogy a kongresszus döntéseihez, elvi megállapításaihoz hogyan viszonyult a nemzetközi munkásmozgalom. Jennitz János tanulmányában például a szocialista mozgalom, W. Buschok pedig az európai baloldali szocialista mozgalom és a Kommunista Internacionálé egymáshoz való viszonyát elemzi. A továbbiakban a különböző nemzetiségű szerzők Írásait olvashatjuk. Ezeket a tanulmányokat olvasva kapunk igen sokoldalú áttekintést arról, hogy a VII. kongresszusra milyen elképzelésekkel készültek az egyes országok, hogyan tették magukévá, majd hajtották végre a Kommunista Internacionálé elvi döntéseit, programját. Borsónyi György tollából a Kommunisták Magyarországi Pártja és a VII. kongresszus viszonyáról olvashatunk. Francé Klopcic a jugoszláv népfrontpolitika alakulásáról szól. Ernesko Raggianieri azt vizsgálja, hogy Tagliattinak milyen szerepe volt az új irányvonal kialakításában. Kevéssé ismert terület kommunista mozgalmára irányítja figyelmüket J. Nagy László. Tanulmánya a Maglircb-országok kommunista mozgalmát, az antifasiszta egységfront-politika alakulását, fejlődését vizsgálja — a francia népfrontpolitika fejlődésével összefüggésben. Rendkívül nagy érdeme mindegyik tanulmánynak, hogy igen alapos irodalomjegyzéket is ad. A tanulmánykötet befejező harmadában olyan dokumentumokat olvashatunk, amelyek joggal keltik fel az érdeklődést. Itt ugyanis az Internacionálé dokumentumai közül számos olyannal találkozunk, amely első közlés. Különösen érdekesnek tartjuk a kongresszusi felszólalásokból ízelítőül adott válogatási, mert azok érzékeltetik a vita hangulatát, a határozatok visszhangját. A tanulmánykötet tárgya, témagazdagsága miatt joggal ajánlható nem csak szakembereknek, hanem mindazoknak, akik a munkásmozgalom története iránt érdeklödnek. (A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth, 1985.) NÉMETH ISTVÁN A műtét sikerült Ismeretterjesztő könyv a sebészetről Századunkat különféle jelzőkkel szokták jellemezni. Van, aki atomkorról beszél, mások a biológia, fizika stb. évszázadáról, de századunkra a sebészet hallatlan mértékű fejlődése is jellemző. Kétségtelen, hogy az orvostudományon belül e szakág aratta és aratja ma is a legtöbb babért. Elsősorban nem a néhány éve még igazi szenzációnak számító új hajtásra, a különféle szervátültetésekre gondolunk, hanem a mindennapok sebészetére. Nagy biztonsággal gyógyítják ma már — műtétekkel — a gyomor, a bélrendszer, a „kőtermelő" szervek, a tüdő, a szív különféle betegségeit, de a sebészkés bemerészkedik még a koponya zárt és sokáig oly misztikus világába is. Noha hazánkban igen nagy szántban jelentek meg egészségügyi felvilágosító könyvek, szinte érthetetlen, hogy a felszabadulás utáni negyven évben csak nemrég jeleni meg az első, amely a sebészettel foglalkozik. Pedig kórházaink sebészeti osztályain, a rendelőin ézetek sebészetén igencsak nagy a betegforgalom. Alig van ember, aki még nem vette igénybe valamilyen formában a sebészet szolgáltatásait, ha máséit nem, dc egy elmérgesedett furunkulus kitisztításáért, egy háztartási balesetből eredő seb összekapcsolásáért. Persze a komolyabb sebészeli esetek is nagy számmal részesednek az egészségügyi statisztikában. Az érdekl tdés tehát biztos és nagy e téma iránt. Dr. Takács Tibor, A műtét sikerült című könyv szerzője hosszú ideig dolgozott egy budapesti kórház általános sebészeti osztályán. S nyugdíjba menvén felcserélte a szikét és a tűt a tollal, és elmondott csaknem mindent volt betegeinek, és a sebészeti osztályok leendő betegeinek, amit sem neki, sem más orvosnak nem volt, illetve nincs ideje elmondani teljes részletességgel a sokszor túlzsúfolt kórtermi ágy vagy a percre beosztott műtőasztal mellett. A tudás pedig eloszlatja a szorongást, tehát segiti a gyógyulást. Könyvében leírja a sebészet történetéi, a műtőt, a sebész eszközeit, a bajmegállapílás módszereit, a fájdalomcsillapítás, a/ érzéstelenítés, a sterilezés lehetőségeit és a sebészet eredményeiben oly nagy szerepet játszó antibiotikumok használatát. Sorra veszi a hasi sebészet fontosabb eseteit (sérv, vakbél, bélátfúródás, bélcsavarodás, fekélyek, aranyér), illetve sebészi gyógyítását. Beszél a kövek, daganatok eltávolításáról, a mellkasi műtétekről, érmjilétekröl, az idegsebészetről, a szépítő sebészetről, a kézsebészetről, a többi orvosi szak (nőgyógyászat, szülészei, urológia, fúlészet, szemészet stb.) sebészeti vonatkozásairól. Végül a jövőbe mutató, de már ma is fontos szervátültetésekről, illetve a jövő sebészeti lehetőségeiről esik szó. Nagy érdeme a könyvnek, hogy stílusa, megfogalmazásmódja egyszerű, tárgyilagos, őszinte. Nem riaszt, de nem is fest illúziókat. Mentes a nagy szavaktól, a hamis pátosztól, amelyek oly jellemzőek a giccses sobészregényokre. Élvezettel és értéssel olvashatja az általános iskolát végzett olvasó, de újat nyújthat az értelmiséginek is, ezért ismeretterjesztő munka. A kiadót dicséret illeti a könyv kiadásáért, gondozásáért, ám s/ebb fedelet és löleg tobb magyarázó rajzot, esetleg fényképes illusztrációt, jobb papin érdemelt volna ez a kitűnő könyv (Gondolat Könyvkiadó) H. Zs