Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

Kedd, 1985. december 31. MAG Az információ szolgáltatás Négy nagyváros — négy történet Nem szokványos tudósítói jelentéseket teszünk most közzé. Tekintette! az ünnepre, valamilyen szempontból különleges történetet — fantasztikusai, mulatságosat, érdekeset — kértünk, s kaptunk telexen Tokióból, Moszkvából, Párizsból, és New Yorkból az ott dolgozó magyar tudósítóktól. 1. KOMPUTER ES VÉRCSOPORT A felkelő nap országában eddig kétféle házasságot ismertek. Az egyik: a hagyományos és igazán japán, mégpedig amikor a frigyek tulajdonképpen a szülők által köttetnek, sok esetben úgy, hogy a házastársak ténylegesen csak a házasságban ismerik meg egymást. A másik: a nyugati stílusú szerelmi házasság. S mostanság egyre népszerűbb egy harmadik, nevezetesen a komputerizált házasságkötés. Japán nem hiába a fejlett technológia országa, gomba módra szaporodnak a komputeres házasságközvetítők. A mechanizmus egyszerű és nem is túlságosan drága. Ki-ki betápláltathatja adatait a számítógép agyába, ahonnan ugyanakkor — társat keresve — adatokat kérhet ki. S ha bárki kedvére való koordinátákra bukkan, a házasságközvetítő cég elintézi a találkozót. Azután vagy sikerül az ügylet, vagy nem, mindenki többször is próbálkozhat. A komputeres társkeresés mind a nők, mind a férfiak körében növekvő népszerűségnek örvend. Különös tekintettel arra, hogy mindkét nem esetében huszonöt év körül kezd „szorítani a cipő". Japánban ugyanis azt vallják, hogy ha valaki huszonöt éves koráig nem lelte meg élete párját, harminc felé közeledve egyre nehezebben, harminc év után pedig kifejezetten nehezen fog rábukkanni, amit jelez az is, hogy a komputeres házasságközvetítők harminc évnél idősebbeket nem szívesen — vagy csak extra honoráriumért — fogadnak. A komputer azonban más szempontból is „bogaras". Nem áll szóba például 150 centiméternél alacsonyabb férfival és 180 centiméternél magasabb nővel. Alaposan megnézi a házasodni vágyók jövedelmi helyzetét, s elég tapintatlan ahhoz, hogy a képzettségre is rákérdezzen. Persze lehet, hogy igaza van, hisz minden bizonnyal abból indul ki, hogy esetleges rossz házassággal rontja az üzletét. A legtöbb házasságközvetitó a vércsoportot is a rögzítendő paramé-' terek között tartja számon, mindazonáltal egyre több példa van arra, hogy emberek — a komputer megkérdezése nélkül is — a vércsoport szerint kötnek ismeretséget. Emögött pedig az a hiedelem rejlik, hogy a vércsoportból következtetni lehet a személyiségre, a legkülönbözőbb jellembeli tulajdonságokra. Ezt a hiedelmet a kereskedők is egyre inkább meglovagolják, s az üzletekben mind több olyan árucikk kapható, amely különböző vércsoportot jelez. S szinte természetszerű, hogy mindenki olyan inget vagy blúzt, trikót vagy nadrágot, sálat vagy nyakkendőt, óraszíjat vagy kulcstartót vásárol, amelyen saját vércsoportja van feltüntetve, még akkor is, ha — adott esetben — nem sokat hisz az egészből. A legnagyobb sikere a vércsoportot jelző női fehérneműnek van... PIETSCH LAJOS (Tokió) 2. A MISZTIKUMRÓL — MISZTIKUMOK NÉLKÜL Egy moszkvai mozi... A film — a „Jöjj és lásd" — már lepergett. A nézők még dermedten ülnek. A lejükben lüktet, tombol tovább a háború. És ott él még bennük a főszereplő, a 15 éves fiú megkínzott arca és egy nagy kérdés: hogyan tudott gyermekként megbirkózni ezzel a kíméletlen-kegyetlen színészi feladattal? Nem titok: egyéb képességei mellett végül is hipnotikus vizsgálatok döntötték el, hogy megkapja a főszerepet. Ilyen misztikumok alapján döntenének egy-egy szerep odaítélésénél? Szó sincs misztikumról! Vlagyimir Rajkov, a népszerű moszkvai orvoshipnotizőr szerint a hipnotizálhatóság, az érzékenység és a művészi tehetség nagyon bonyolultan, de valahogy összefügg egymással. Rajkov azonban nem állt itt meg: igazi tudósként tovább ment és azt mondta, hogy fordítva is igaz: akit hipnotizálnak, fogékonyabb lesz a művészet iránt. A hipnózis eszköz lehet művészi képességek feltárásában és kiteljesítésében. Ez így természetesen üres fecsegés is lehetne. Rajkov azonban bizonyított. Művészetpszichológiai laboratóriumot hívott életre, amelynek elképesztő eredményei előtt a legkritikusabb elmék is lábhoz tett fegyverrel tisztelegnek. Vegyük például Irina Aranova orvostanhallgatót. Ecsetet soha nem fogott a kezébe. Ha rajzolt, akkor gyermekkorában, krétával, ugrálós „iskolát", az aszfaltra. Rajkov kéthónapos kezelés során felébresztette benne a vágyat, hogy a festő szemével nézze a világot. Két hónap múltán — hipnotikus álomban — úgy festett, hogy alkotásaira a hivatásos művészek is felfigyeltek. Moszkvában volt már kiállítás hipnotikus álomban festett képekből. Jó, jó, de hát mindez hipnotikus álomban történik! — mondhatja bárki. Ott vagyunk tehetségesek, ám mit érez az ember, ha felébred? Csalódást? Az illúziók összeomlását? Ellenkezőleg! Egy matematikus, ugyancsak Rajkov professzor páciense arról adott számot, hogy a kezelés után kibontakozott benne a készség arra, hogy tudományos képességeit éber állapotban a kellő pillanatban tudja összpontosítani. Különben eddig sem volt titok, hogy álmunkban sokszor olyan megoldások jutnak eszünkbe, amelyeknek nyitját ébren hiába kerestük. Puskin maga vall arról, hogy sok költői alkotása először álmában körvonalazódott. Hires táblázatát Mengyelejev először ugyancsak álmában pillantotta meg. Az is régi tapasztalat, hogy más a hangulatunk egy derűs vagy éppenséggel egy rémálom után. Ez adta az ötletet Rajkov professzornak, hogy arra alkalmas egyéneknél kellemes közérzetet javító álmokat programozzon be. Vajon a hipnózis, sőt az önhipnózis mint új módszer, valamiféle egyetemes gyógymód lesz a betegségek leküzdésére vagy éppenséggel művészi képességek kialakítására? Szó sincs róla! Vlagyimir Rajkov professzor hangsúlyozza, hogy egyrészt a hipnózis senkibe se tud belevinni olyan tulajdonságokat, amelyek eredetileg nincsenek meg benne, másrészt korántsem mindenki alkalmas a hipnózis befogadására. HÁVEL JÓZSEF (Moszkva) 3. ÖREGEMBER NEM VÉNEMBER Mindig is kicsit gyanakvó voltam az álbölcsességek és a közhelyek iránt. Nem hittem sem abban, hogy egyszer él az ember, de abban sem, hogy öregember nem vénember. Most ünnepélyesen visszavonom összes fenntartásomat, kétségemet, legalábbis, ami a vénembereket illeti. Erre a nagy pálfordulásra az a 80 esztendős francia öregúr késztetett, aki ősz fejjel határozta el, hogy félépít egy új világot. Ezek után hadd mutassam be Monsieur Philipe TaillezA. Élete a tenger partján, tengerészcsaládban kezdődött, s ez meghatározta sorsát. Mint apja, testvére, ó is a haditengerészetnél szolgált, egészen a második világháború végéig. Ekkor, mint annyi mást, öt is leszerelték. De az obsitostól nem vett teljesen búcsút a francia állam. Őt és a tenger néhány olyan megszállottját, mint amilyen Cousteau kapitány, megbízták azzal, hogy szervezze meg a tenger alatti kutatásokat. Taillez ex-őrnagy mindenre szívesen vállalkozott, ami a tengerrel kapcsolatos. így aztán a felszín alatti búvárkodás egyik úttörője lett, de mellékesen foglalkozott az óceánok biológiájával is. Aztán megalakította a francia búvársport szervezetét, majd néhány évvel később ő lett a mélytengeri búvárok világszervezetének alapító atyja is. Megkérdezték tőle: mi vonzza a tengerek mélyére és a messzi óceánokra? Azt válaszolta: a tenger az egyetlen és az utolsó szabad terület a Földön. És ő nagyon fél, hogy az ENSZ végül ezt is fennhatósága alá vonja, elosztja, felosztja... Ezért is gondolt barátaival együtt arra, hogy — mielőtt az elkerülhetetlen bekövetkezik — valamit tesz. Az ötlet pedig a következő: végy hét öreg hajót, olyanokat, amelyekre már senkinek sincs szüksége. Minden kikötőben van belőlük elég... Kötözd össze erősen ezeket a hajótesteket, és már kész is a mesterséges sziget, amelyet a Csendes-óceánon bárhol felállíthatsz, aztán megtelepedhetsz rajta, s boldogan élhetsz itt, amig csak meg nem halsz. Nyilván feltűnt, hogy hét hajót kíván ez a különös újviiág-építő recept. Taillez szerint azért kell pontosan ennyi, mert a hetes ősidők óta bűvös szám, s egy ilyen vállalkozáshoz nem árt, ha földöntúli erök is segítenek. Ez valóban nem ártana, mert Taillez úr vállalkozása ugyan már ötéves, de a különböző akadályok, nehézségek, buktatók és a soksok rosszindulat miatt ott tart, ahol az Olvasó gondolja. Az ősz, nyolcvanesztendős tengerész azonban nem adta fel tervét. Mondom, hisz ebben, és valószínűleg ezért fog valamennyiünket túlélni, régi hajókat keresgélve, legalább százéves koráig. ÓNODY GYÖRGY (Párizs) 4. CSAI.ADI PERPATV AR Ahogyan az a világ egyik leggazdagabb emberéhez illik, Armand Hammer igyekszik felülemelkedni a családi perpatvaron, ha másként nem, Boeing 727-es magánrepülőgépével. Ám diszkréció ide vagy oda, rangos ügyvédek mégiscsak az ő nevében perelik öccse lányát, és ez nem maradhatott titokban. Talán multimilliomosnak kell lenni ahhoz, hogy a kívülálló ezt az ügyet megértse, az ismert tények ugyanis nehezen illeszkednek az átlagember morális értékrendjébe. A főszereplő egy világhírű üzletember, akivel államfők tárgyalnak, aki 87 éve ellenére is az Occidental Petroleum cég aktív vezetője, s aki legalább 150 milliós vagyonnal rendelkezik. Armand Hammer emellett arról ismert, hogy sokmillió dollárt fordított jótékonyságra és nem szűkmarkú akkor sem, ha a művészetek támogatásáról van szó. Nos, ez a tekintélyes és gazdag tőkés váratlanul 666 714 dollár 74 centes adósságot követel vissza, mégpedig nem mástól, mint tulajdon testvére gyermekétől. Érthetetlen? Felháborító? Nos, nézzük kicsit részletesebben a tényeket. Armand Hammer öccse, Viktor 1983-ban halt meg és mintegy másfél millió dollár értékű ingatlant hagyott maga után. Ezt most fogadott lánya, az 59 esztendős Nancy Hammer Eilan birtokolja. Ahhoz, hogy elhunyt apja tartozását kiegyenlítse, meg kellene válnia az ingatlantól, s Nancynck ez nincs ínyére, mondván, nem felelős apja adósságáért. Napvilágra került, hogy Hammer annak idején a pénzt azért adta az öccsének, hogy az kezeltetni tudja súlyosan beteg feleségét, ám a fivér — talán épp a fogadott lány befolyásolására? — drága elfekvőbe rakta az asszonyt. Nancy állítólag egyébként sem törődött mostohaanyjával. Még cifrább az ügy, ha figyelembe vesszük, hogy Viktor Hammer 74 éves korában kívánta meg az apaságot, s akkor fogadta gyermekévé a 48 esztendős Nancyt. A felperes ügyvédei szerint ez gyanúsan szokatlan dolog, az immár hatvanadik életévébe lépő nő azonban ezt tagadja. Azt mondja, ő hűséges „gyermek" volt, rendszeresen látogatta „szüleit", s ott virrasztott Viktor Hammer halálos ágyánál is, nem úgy, mint szőrösszívű bátyja. Ki hát a pénzéhes és a számító a szemben álló felek közül: a multimilliomos, aki 667 ezer dollárt a mellényzsebéből is ki tudna fizetni? Vagy az a nő, akit őrökbe (és kölcsönkapott birtokába) fogadott a nagytőkés öccse? Az amerikaiak izgalommal várják az ügy fejleményeit... CSÁK ELEMÉR (New York) I