Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

Beára emiékezelt még a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy villóznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét. Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggyükön egyhajtásra issza ki, idegességében keltétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis neszesszerét, amelyben öngyújtó után kaparász, szidja a villamost, majd a csoportvezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikát a kitüntetési fölterjesztésből. mert az osztályvezető asztalán ő még látta a névsorban, dehát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatását keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenyeret magától Vigh úrtól hozta, Pista fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert az igazgató azt szereti igazán... Tiz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szakszervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoportvezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíjasévekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikára természetesen, amennyiben... Erzsike, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odarikácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel. Erzsikém, a moslékba, de hamar! Állítólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét! Bizonyosra vette, hogy a kisértés amúgy sem lesz erős: megsértették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza á háromezerhatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. Es különben is: így sokkal könnyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?", meg a „nézz már be egyszer" valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Délután Klári, az utóda mégis levette a lábáról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargott, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfalazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valikám, mert szükségünk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak... Tehát délutánosnak hívja. Igen, délutánosnak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket irt, egyre közeledett feléje. Ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, fölszabadultan tombol, fickándozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cutnizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvó néni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Vaüka néni, te már nagyon öreg vagy,-amiért ilyen ráncos az arcod? Ugye... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujjakat, majd a reszelős tenyeret tartotta maga elé. — És itt is... — mondta. (A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novellakategóriáhan) Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. Ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. ' Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szinte fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhez a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni. Ő köpenyt vett, az ura még ott téblábolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő röstelkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnul, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasszony vagy, persze, de nem százéves: elmégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öt-hat év. Igen, igen, feleselt magával, a lélek rugalmassága még előhívható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét... Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú már ez a csöndes pihenő, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öl fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. Beát keresi. A kisszöszke ledőlt az apró vászonágyra, fejét azonban félkönyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágra nyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek elő. f — Valika néni, tudorív már... -ísuttogja a kislány. — De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony... fia megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysujtás... Ijedten löki cl magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. ANNUS JÓZSEF Kedd, 1985. december 31. LEHOCZKI KAROLY VERSEI Hajnal t oros az ég alja, szemem páros napja kiemelkedik. Hirdeti szent harcom, kitelelt kudarcom örök sötétből. Tűz-hab koronája virágozzék, szárba szökjön új dele! Magam tükrében Túl rút vagyok már közöl lelek. Aki fárad, arról a bajok levedlenek előbb-utóbb. Lám, kihevernek manapság minden alázást, vészt a megedzett és védeti elmék, vagy kívánnak valami őrült pusztulást, emésztő lázat, hamuba hulltál a szent háznak, mely otthonuk. Hisz felnőtt a gyermek alázat, mint én is, hibátlan pózt keres, komor menedéket. Jön, kurjant az ószeres, versre alkuszik, mely hiteles mása mi voltam és lenni volnék köteles. Kitől remélhetsz ? Ütött az égi óra, kiterítenek a hóra, kiterítenek avarra, út se erre, se arra. Lettél, mi voltál, semmi. Próbáld ezt jó! számba venni. Dolgoztál, ettél, szerettél, követeltél s feleltél. Ősz van. Tél van. Lágy is jár. Ablakod szél csapdossa, száll ajkad húsos pántlikája örök huzatba mártva. Odalenn talán könnyebb, ha csak sár tolul fölötted. Ha egy világ nyomja vállad, újabb bántók se bántnak. A ki megjött, az elmegy. Kitől remélhetsz kegyelmet ? Felfeslik testednek férce. Voltál? Pusztulj el érte! Kommunikációs kísérletek \