Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

Beára emiékezelt még a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy villóznak, úsznak, remegnek agyában, mint va­lami rosszul vágott film, amelyet kü­lönben is félálomban, enyhe kábu­latban látott. Olykor úgy érzi, hóna­pokig tartott, máskor csupán né­hány percnyire zsugorodik emlékei­ben az utolsó hét. Margó jön az osz­tályról, puszikat cuppog a füle mel­lett, a meggyükön egyhajtásra issza ki, idegességében keltétöri a cigaret­tát, földre ejti ezüstös kis neszessze­rét, amelyben öngyújtó után kapa­rász, szidja a villamost, majd a cso­portvezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikát a kitüntetési fölter­jesztésből. mert az osztályvezető asz­talán ő még látta a névsorban, dehát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatását keddi napon, tizen­egy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csi­nál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásá­rolt be kora reggel, a zsúrkenyeret magától Vigh úrtól hozta, Pista fél napig futkosott valódi körtepálinká­ért, mert az igazgató azt szereti iga­zán... Tiz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szakszervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztály­ra rendelték, így nem jöhet a cso­portvezető sem, de ezúton is kíván­nak a nyugdíjasévekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Va­likára természetesen, amennyiben... Erzsike, a legrégibb dadus kővé der­medt, amikor odarikácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel. Er­zsikém, a moslékba, de hamar! Állí­tólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszé­dok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda kü­szöbét! Bizonyosra vette, hogy a ki­sértés amúgy sem lesz erős: megsér­tették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyan­úgy hozza á háromezerhatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagy­ta volna el szeretett munkahelyét. Es különben is: így sokkal könnyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udva­riasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?", meg a „nézz már be egyszer" valójában azt jelen­ti: jól megvagyunk nélküled, egyál­talán nem hiányzol. Délután Klári, az utóda mégis levette a lá­báról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargott, akár egy ver­senyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye kö­zött. Nem köntörfalazott, nem ma­gyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valikám, mert szüksé­günk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem tud­ta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyan­csak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak... Tehát dél­utánosnak hívja. Igen, délutános­nak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határo­zott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket irt, egyre közeledett feléje. Ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korá­ból: a gyerek eljátszik, fölszabadul­tan tombol, fickándozik a többiek­kel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szé­gyenlősen elfordul, ujját a szájába il­leszti, s lopva cutnizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csen­desen körbenéz, egy felnőtt kezet ke­res, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsi­mítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére má­szott, hozzábújt, majd kissé távo­labb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bő­rön. Szemével az óvó néni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Vaüka néni, te már nagyon öreg vagy,-amiért ilyen rán­cos az arcod? Ugye... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kez­dett remegni. Nem lökte el a kis­lányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellet­te, fogta a kezét. Bea most a megvas­tagodott ujjakat, majd a reszelős te­nyeret tartotta maga elé. — És itt is... — mondta. (A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novellakategóriáhan) Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. Ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. ' Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szin­te fekete. De nem is a látvány csavar­ta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyé­hez a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni. Ő köpenyt vett, az ura még ott téblábolt a szo­bában, egyszer csak eléje lépett, mo­hón elkapta, ő röstelkedve tolta el magától... És most? Égett akáctus­kó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnul, aki napo­zik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikaso­rok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasszony vagy, persze, de nem százéves: el­mégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öt-hat év. Igen, igen, feleselt magá­val, a lélek rugalmassága még előhív­ható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét... Fáradtan, megereszkedve csoszo­gott vissza a terembe. Munkába ke­rült, amíg valamicske rendet terem­tett az apróságok között. Nem olyan szigorú már ez a csöndes pihenő, mint a régi időkben, azt azért még­sem engedheti, hogy a sarokban az öl fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. Beát keresi. A kisszöszke ledőlt az apró vászonágyra, fejét azonban fél­könyékre támasztva a mágneses táb­la felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata ké­rő: ültesse a térdére ismét. A tágra nyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyí­lik, parányi recés fogak fénylenek elő. f — Valika néni, tudorív már... -í­suttogja a kislány. — De nem mon­dom meg senkinek, még az Eszter­nek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony... fia megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysujtás... Ijedten löki cl magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csat­tog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. ANNUS JÓZSEF Kedd, 1985. december 31. LEHOCZKI KAROLY VERSEI Hajnal t oros az ég alja, szemem páros napja kiemelkedik. Hirdeti szent harcom, kitelelt kudarcom örök sötétből. Tűz-hab koronája virágozzék, szárba szökjön új dele! Magam tükrében Túl rút vagyok már közöl lelek. Aki fárad, arról a bajok levedlenek előbb-utóbb. Lám, kihevernek manapság minden alázást, vészt a megedzett és védeti elmék, vagy kívánnak valami őrült pusztulást, emésztő lázat, hamuba hulltál a szent háznak, mely otthonuk. Hisz felnőtt a gyermek alázat, mint én is, hibátlan pózt keres, komor menedéket. Jön, kurjant az ószeres, versre alkuszik, mely hiteles mása mi voltam és lenni volnék köteles. Kitől remélhetsz ? Ütött az égi óra, kiterítenek a hóra, kiterítenek avarra, út se erre, se arra. Lettél, mi voltál, semmi. Próbáld ezt jó! számba venni. Dolgoztál, ettél, szerettél, követeltél s feleltél. Ősz van. Tél van. Lágy is jár. Ablakod szél csapdossa, száll ajkad húsos pántlikája örök huzatba mártva. Odalenn talán könnyebb, ha csak sár tolul fölötted. Ha egy világ nyomja vállad, újabb bántók se bántnak. A ki megjött, az elmegy. Kitől remélhetsz kegyelmet ? Felfeslik testednek férce. Voltál? Pusztulj el érte! Kommunikációs kísérletek \

Next

/
Oldalképek
Tartalom