Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-14 / 293. szám

Merre tart ma a színművészet? LJUBISA RISTIC A SZÍNHÁZ JÖVŐJÉRŐL (Szabadkai tudósítónktól) A színjátszásnak nem az a feladata, hogy megváltoztassa a világot és az élet kérdéseire végérvényes válaszokat adjon hanem, hogy kérdéseket vessen fel a jelennel és a jövővel kapcsolatban. Ljubisa Ristic meghívásával, aki épp ebből a városból indult el alkotóiművészeti „hódítöútjára", Szabadka a változás mellett döntött. Amikor pedig október végén sor került Ristic rendezésében a Madách-kommentárok bemutatójára, nem volt egyetlenegy jelentősebb jugoszláv napi- vagy hetilap, amely ne hallatta volna hangját az előadásról vagy a rendezőjéről írva. A bemutató visszhangra talált Magyarországon és Németországban is. „Az örökségül reánk maradt színház hiábavalóan kísérelte meg, hogy megtanítson bennünket élni erkölcsi és esztétikai tanleckéket adva. Egy tálhaladott, idejemúlt polgári színházi koncepció szellemében az volt az ambíciója, hogy a színpadról megváltoztatju, jobbá teszi a világot — hát nem csoda, ha erőtlenné vált. Igaz ugyan, hogy időnként sikerült az adott közönség kedvében járni — de többre nem tellett. Az a színház, amelyet most itt Szabadkán megkísérlünk megteremteni, lényegében különbözik a régitől. Megpróbálunk mind a színpadon, mind a nézőtéren megtanulni autentikusan élni. Ebben a színházban egy kérdésre sem vagyunk képesek választ adni, de számtalan megválaszolhatatlan kérdést fel tudunk lenni. Hogyha csak számba vesszük mindazokat a kérdéseket, amelyekre az életben nem létezik válasz, máris élünk, nem hazudunk egymásnak; a színpadon pedig olyan világot építve, amelyik annyira öntörvényű, autonóm, hogv — az erőtlen javító szándék helyett — környezetére letaglózó erővel hat, akkor azért megyünk majd a színházba, hogy valóban éljünk, magát az életet próbáljuk ki" — vallja Ljubisa Ristic. A Madách-kommentárok bemutatásával Ristic hitvallása csaknem alkimista módszerekkel öltött testet: a közönséget a színpadra állítva, színészt és nézőt a mennyország és pokol közé ékelve, együtt vezetve őket az előadás forgatagában a színházi udvaron, a városközpont terén át a régi városházára, az egykori tanács emeleteit is bejárva a zsinagógáig — amelyben 1941 óta először olvaslak fel részleteket a hagadából. így olvasztott egybe időt és teret, múltat és jelent, talán épp egy jövőképpel; attól sem riadva vissza, hogy a szerbhorvát és a magyar nyelven kívül előadásba iktassanak héber, arab és más szövegeket is. Valóban honnan ered, mivel magyarázható ez a nyelváradat? „Szabadkán több nyelven is beszélnek az emberek, s ez is megéled a színházban, vagyis előadásainknak több nyelviteknek kell lenniük. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy Szabadkán létezik két társulat, amelyekben kél különböző nyelven beszélnek és ezért nem tudjuk, hogy mit és hogyan dolgozik, alkot az a másik együttes — vagyis az életben felmerülő problémákat nem kerüljük meg, hanem felszínre hozzuk. " Szabadkára való meghívása után nemsokára, szeptember derekán Ristic nyilvános vitafórumén szervezett kiemelkedő színházi szakemberek, drámaírók. rendezők, színészek, kritikusok, újságírók és természetesen a nézők bevonásával, hogy elbeszélgessenek a színház jövőjéről, nemcsak a szabadkaiéról, hanem a jugoszláv színház jövőjéről is. Ekkor annak a véleményének adott hangot, hogy egy új európai népszínházi modellt kellene megalapozni, amely az irodalom, a zene, a balett, a látvány stb. szintézisét adná, vagyis egy olyan színházat, amely világunkról másként gondolkodna, másként szólna. Az a kissé hivalkodó kijelentés és nagyratörő s/ándék. hogy Szabadka az európai színház egyfajta sajátos központjává válhat, már most novemberben kezdett valóra válni. Novemberben a szabadkai közönségnek csaknem 250 előadó mutatkozott be hét jugoszláv, magyar és német színházból, csaknem harminc előadással. „Ezekkel a vendégszereplésekkel szeretnénk a közönségnek bemutatni az új színházi törekvéseket, például azt, amit a kaposvári Csiky Gergely Színház, a miilheimi Theatar an der Ruhr vagy a világ egyetlen cigányszínháza, a szkopjei Teatar Roma Pralipe társulat produkál. Természetesen ezzel egyidejűleg folytaljuk az együttműködést a szegedi, a szolnoki és más külföldi valamint a jugoszláviai színházakkal. Különösen érdekeltek vagyunk a szegedi Nemzeti Színházzal való együttműködésben, amely véleményünk szerint nem merülhet ki csak a vendégszereplésekről szóló egyezmény betartásában. A két város közelsége és a mind fejlettebbé váló kapcsolatok lehetővé teszik az egész éven át tartó folyamatos együttműködést. Közös előadások kivitelezésére is sor kerülhetne, amelyekel Jugoszlávia és Magyarország különböző vidékein mulatnánk be. Terveink szerint jövő nyáron Szabadkán és a palicsi Szabadtéri Színpadon Shakespeare-fesztiváll szeretnénk rendezni, ami ugyancsak alkalmat ad arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a Szegedi Szabadtéri Játékok szervezőivel. Azt is el kell még mondani, hogy a közeljövőben fel szeretnénk újítani az opera- és a balettegyiittest Szabadkán. " Ljubisa Ristic ismét Szabadkán dolgozik. Számos külföldi siker, a nancyi fesztiválon, a belgrádi BITEF-en és az újvidéki Sterija Játékokon szerzett elismerés, a hamburgi, a londoni vendégszereplés, az amerikai egyesült államokbeli és ausztráliai turné után visszajött ide, ahonnan elindult, hogy ebben a városban hét év alatt egy új „európai tipusú népszínházat" hozzon létre. Miért éppen hét év alatt? „Ez egy fontos kabalisztikus szám — mondja tréfásan Ljubisa Ristic, s hozzáfűzi —fele idő is elég lesz egy áj színház létrehozásához, de ugyanennyi idő, munka és erő nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elképzeléseink ne maradjanak torzók, ne váljanak a maguk ellentélévé vagy épp torzképévé. " MILO\ AN M1K()\ IC A tudat pedig változik S

emmi statisztikát nem nézek most, a magam szakállára akarok mondani valamit. Lehet, hogy igaz, lehet, hogv nem. Annyi veretesen jó előadásról hallani mostanában, amennyiről vérmes reményű hozzáértők is csak álmodni mertek. Vagy álmodni se. Éppen most, amikor nyakig ülünk a pénztelenségben? Itt valami nem stimmel — ha a régi normákhoz mérünk. Lehet, hogy elkezdett dolgozni bennünk a jóra való szándék? Négy embernek említem a minap, a négyből kettő mindjárt mondja, hogy benevezne ő is. Pedig annak a beszélgetésnek nem is volt toborzó jellege. Félve fűzöm tovább, mert akárki rámondhatja, semmi új nincsen benne. Miért lenne újság, hogy az orvosegyetemisták veretesen jó előadásokra járnak? Amióta fölvették őket, ez a dolguk. Csakhogy ezek ráadás-előadások, első szóra el tudnák önteni a világot torkig érö panasszal a túlterhelésről. Ide mégis eljönnek. Ha elkezdtük, folytassuk tovább. Ki fizeti meg ezeket a veretes előadókat? A professzorokat például. Senki, mégis jönnek. Megint fölnevethetne az ördög, hogy nekik viszont az a dolguk, hogy tanítsák az utánuk jövő nemzedéket. Ez is igaz, mint az is, hogy az is szívesen vállalja, akinek életveszélyes operáció minden felelőssége nyomja a vállát. Más már kifacsarva rogyna bele a fotelba otthon, miért megy el ő előadást tartani? Miért vállalja el, amikor külön kérik, hogy ne a szokásos ismereteket mondja, fűzze inkább egy előre meghatározott gondolatsor szalagjára? Magyarul: készüljön rá. és készül, miközben átmegy a gyerekklinikára pótvizitre, mert onnan is megoperált egy kisfiút. A veretes előadók túlterheléséről ritkán se szoktunk beszélni. És jön az első hívó szóra az is, akinek Pestről kell indulnia, meg az is, akinek Pécsről. Azért jön, mert itt valami nagvonis stimmel. Csillik Bertalan, Earkus Gyula, Burányi Attila, It'olemunn Mária. Nóvák Róbert, Bodosi Mihály és Dóezi Tamás, Grastyán Endre, Julesz János, Szilárd János az idei elsőfélévi speciálkollégium nagynevű előadója. Szívesen sorolnám a tavalyi két félévét is, de nagyon hosszú lenne a sor. Szentágothai JánossáI hadd tegyek kivételt. Az ő előadását már az aulában rendezték, máshová nem nagyon fértek volna. Balogh Tibor a sorozat szervezője. Azt mondja a kérést senki vissza nem utasította, meg is tartotta mindegyikük. Közbejött akadályok miatt csupán kettőnek kellett helyet cserélnie. Beugró színésznek nagyobbat tapsolunk, mert tudjuk, irtózatosan nehéz. Beugró előadónak ritkán se szoktunk, neki az a dolga, hogy az új szálakra fűzött mondanivalóját a szegről leakasztva is a lehető legjobban mondja el. Legföljebb az fordulhat elő, hogy a percnyi pontossághoz szokott ember beszéde sokkal tovább tart, de ebben a körben senki nem veszi tőle rossznéven. Erősen szakmai — filozófiai — íze van az előadásoknak, címe is e/t jelzi: A tudat evolúciója — a tudat változásai. Minden változik, és többnyire jó irányba, tehát fejlődik, mégse tudja mindenki kapásból összerakni az új szempont szerint a régi ismereteit. Készülnie kell rá, hivatkozásokat kikeresnie, ábrákat szerkesztenie, táblázatokat összeállítania. Arról nem is beszélve, hogy valaki egészen szűk körét műveli csak a témának, de az evolúció bizonyítására a hozzá tartozó teljes anyagot meg kell ismernie, és rendszerbe kell állítania. A gyíirüsférgektől az elefántig. Be is megy, jóval hamarabb, és telerajzolja a sokszárnyú táblát. S

zíves invitálás vitt el két előadásra, az ott szerzett benyomásaimat általánosítottam most. Az agysebészet történetét futotta át gyorsvágtában a professzor, és bár az egyik legfiatalabb tudománynak ezt tartjuk, első példáit messze-messze a történelemelőtti korokból és a mai primitív népek gyakorlatából hozta. Biztos adatunk van rá, hogy hatezer évvel ezelőtt már operálták az agyat. A koponya sokáig megmarad, és az is megállapítható a nyílásáról, hogy meggyógyult vagy belehalt az illető. Elámíthatta hallgatóit, mennyire pontosan tudták megállapítani a bajok székhelyét századunk első felében is, amikor még sémmi eszközzel be nem láthattak a csontok mögé. És ezek a módszerek ma is megállják a helyüket. Mellékesen említette csak, hogy a nagy matematikusok és a nagy muzsikusok agyának melyik része fejlődik jobban, de arról hallgatott, hogy a nagy agy sebészeknél is lehet-e hasonló. Ugyanennek a találkozónak a második előadója a két agyféltekét összekötő középső rész élettani szerepét kutatta, hasonlóan beszédes példák segítségével, a belőlük levonható következtetések sokaságával. Ha mond valamit, hogy a lépcsőzetesen emelkedő nagy terem népe pisszenés nélkül hallgatta az előadásokat — elölről nézve úgy látszott, mint verebek ültek volna szép sorban a padokra —, akkor maradjuk ennél a képnél. Igen lényeges dolog következik most. Nem biztos, hogy csak a szerénység köszöntette tneg a professzorral, hogy alkalmat kínállak neki eddigi ismeretei új rendszer szerinti átrendezéséhez, és előre dicsérte az utánuk következő előadó nagyszerűségét. (Kolléganőm készül beszámolni a nagyon várt második találkozóról, mert valóban nagyszerű lett az is.) Van még egy fölmérhetetlen haszna ezeknek az előadásoknak. Kötelező már szakdolgozatot írniok a végzős orvosoknak is. Miközben minden alkalommal másmás téma nagyszerű földolgozását hallják, van alkalmuk témát is, témavezetőt is választani hozzá. Remény van arra is, hallom a sorozat szervezőjétől, hogy az itteni előadások jegyzetként is megjelenhetnek, talán nem is sokára. Lehet, hogy ez lesz a legközvetlenebb hangú jegyzet ? Mert annyira mélyen jártak az előadók, hogy a tudományosság máza is lekopott róluk. E

zer lehetőség közül evvel hadd bizonyítsam, mennyire szegényebbek lettünk egy babonával. Nem igaz, hogy a pénztelen világban elhallgat a tudós. Gazdagabbak lettünk egy fölismeréssel, hogy igazán komoly témákra fizetés nélkül is megkérhetők az emberek — csak nehogy e/t kelljen megszoknunk! —, és hálás hallgatóik mindig vannak. Szervezők is. A tudat pedig igy is változik. HORVÁTH DEZSŐ