Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. november 23. 1f Művészet és közérthetőség N

apjainkban egyre-másra tapasztaljuk, hogy egyegy művészi alkotás nyomán fellángolnak a viták. Nem egy köziéri szobor felállítása után állást foglaltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai, a művészeti élet képviselői. S volt, aki körömszakadtáig \édtc, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként szinltázi előadások vagy filmek cselében sem. Eljutottunk (ellát a dcmokraii/musnak arra a fokára, hogy az emberek egyre szélesebb rétege érzi: a művészeti élei, a művészeti alkotások életünk részévé vállak, s éppen ezéri beleszólási jogoi is kövelelnek. Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi hires és szállóigévé vált kijelentését : hu a nép uralkodni Jög a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk ál, mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen összefüggés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nincs. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a Jószcf Attila állal idézett népdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. " Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani. ' Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető kellők. De nem voltak azok a maguk idejében (még Petőfi sem!), sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjéről, Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, ltogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való közérthetőséget teremt a művészetben? Más szóval a szocializmus feltételei közön a műalkotások vagy mindenki számára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosszak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, a/ esztétikum sajátosságairól vallott elveinket, hu a közérthetőség közvetlen formáját eszményítenénk. Ezt annál inkább hangsúlyozni kell. mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett pop-art jegyében egy ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsái. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé Ízléses — filmekkel, játékokkal (ölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közönség immár belefáradt a különböző avantgarde irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen közérthetőséget igényli. Ez nagyon is megvesztegető jelenségnek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az. életet, amit mindenki él, azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része leltet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb. S mindezek a konfliktusok valóban létezd jelenségek. „A papírok mondják meg. hogy ki vagy, s azt, hogy mennyit érsz..." — mondja a népszerű dal. S ezt liallv a, az ember eszébe jutnak a József Atiila-i sorok: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. Aklába irják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. " A kettő közötti gondolati különbség, azt hiszem, világos. Azzal a tendenciával szemben teltát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gondolattalanságot, a művészictlenséget, a jelcnségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nent lehetett az osztálytársadalom körülményei közölt közvetlenül érthető mindenki számára. A művészetben szembekerül egymással a statisztikai átlag és a tipikus. Az előző az életszagú, a közérthető, s éppen ezért állag-szürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendcnciákat hordozó, s megértéséhez komoly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a művészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, ltogy statisztikailag hány ember van mellette és hány ellene, hanem valami egészen más. Mert a/ érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady elmondhatta, hogy „Ifjú szivekben élek s mindig tovább ", s a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „Engem sejdít a munkás teste kél merev mozdulat között". S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, álnépszcrűségét, behízelgő voltát lehel a közvetlen megértésen mérni, azon, ltogy a „merev mozdulatok" idején is érthető legyen a művészei. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az. igazi demokratikus művészet. Teltát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a művészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészei megértése szellemi munka, melyhez fel kell oldódniu a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségének, s mely azután, s csak azután ragadja magával az embert. Akkor nem futnak cl szeme elölt a képek, nent szaladnak cl a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézeti gondolata („költeni annyi, mint ítélőszékel tartani önmagunk felett") átírható; művészetet élvezni annyi, mim ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról. Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komolyan mérlcgcljül Marx egyik megjegyzését, mely szerint csak a zene hallgatása leszi érzékennyé a fülel a zenére, csak a képzőművészeti alkotások látása lesz érzékenynyé a festészet, a szobrászai alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondolatoknak iskolája van, és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle áldcmokralizmushoz lehet eljutni. A demokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem legalább annyira abban is, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül, az érzékek kifejlődése, finomodása nélkül nem leltet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépicsségről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalelkűen másoló ipari szórakoztatásról. Ebből következik, hogy a művész útja, még akkor is, ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. A/ igazi művészet nem a közvetlen közérthetőségre, hanem a még ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törekszik. Más s/óval csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén leltei elérni, ltogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet. IIKKMANN ISTVÁN Már kétirányú az utca EGY ÚJABB ESTE PESTEN — A SZEGEDI BARÁT) KÖRBEN * * w ál tniitnni" ».„'..'1 rji MRAZ JÁNOS: FÁCÁNOK Megint azon kaptam magam, hogy olykor jobb szegedinek lenni a fővárosban vagy az ország más messzi tájain, mint itthon. Vagy hogy pontosabb legyek: tjriáshol jobban meg lehet töltekezni városszeretettel, mint a körtöltésen belül. Mert mi magunk között gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni városunk szépségeit, értékeit s méginkább fejlődését. Ám ha olyan emberek közé csöppenünk, akiket a sorsuk vezényelt el innen, s látjuk, tapasztaljuk, milyen szeretettel, gonddal, mennyi nosztalgiával pillantanak vissza szülővárosukra; milyen figyelemmel kísérik az innen érkező híreket; s mennyire vágyódnak a várossal való új meg új találkozásra — kicsit tán cl is pirulhatunk... Nent először támadt már meg ez az érzés, de leginkább mindig akkor, amikor elszármazottakkal beszélgettem; legerőteljesebben pedig akkor, amikor maguk közé eresztettek-hívtak a Szegediek Baráti Körébe, Budapestre. * Nyomtatott meghívó jöfl (egy szegedi nyomdász szedte és nyomta merő városszeretctből), s a baráti kör hétfői klubestjére invitált (a MEDOSZ székházába, melynek tanácskozó és klubtermét ugyancsak baráti érzésekből adja oda rendre a főtitkár). Már sok az ismerős arc, hiszen nem először ért ilyen kedves meghívás. Most is voltunk hetven-nyolcvanan! Nem mondhatnám, hogy senki sem hiányzott. A teljes névsort — vagyis hogy kik származtak el tőlünk a fővárosba — voltaképpen még soha senki sem szedte össze. A régi szegedi ifjúsági mozgalom nagy röptető ereje érződik leginkább a pestiek Szegedi Baráti Körén még ma is, a fiatalabb generációk, — mondhatnám: az én kortársaim — nem tapossák itt egymás lábát. Ennek az okát is megfejtjük majd egyszer... Némelyüknek talán tüske ment ill a talpába..., egyik-másikuk talán el sem ment volna, hu kicsit is barátságosabb a marasztalás..., leltet, hogy valami meg nem értés vagy toleranciahiány miatt éppen kivertünk embereket magunk közül... De várossal nem lehet haragot tartani. Ideje volna már persze kibökni, ltogy nem az én szentélyem és véleményem ebben a pesti számadásban a legfontosabb. A baráti kör erre a novemberi találkozóra Székely Sándort, a városi pártbizottság első titkárát hívta meg, hogy autentikus személytől kapjon tájékoztatót „Szegéd társadalmának fejlődéséről, időszerű gazdasági, politikai, kulturális kérdéseiről" (idézet a meghívóról). Nos, a tájékoztató elhangzott. Volt benne elfogódott városszeretet, tárgyilagos információ, tanácsért sóhajtó kérdés, de ntég akár kollektív önkritikának beillő vallomás is. Mindenekelőtt azonban a városnak az a biztatása, hogy Szeged minden, a várossal rokonszenvező, a sorsa és fejlődése mellett elkötelezett emberre számít; s hogy az elszármazottaktól azt kéri: bázis maradjon gondolat- és érzésvilágukban az a kirepítő fészek, amelynek vonzása mindig erős marad. Kérdések és vélemények zsilipje szakadt föl a hivatalosan „tájékoztatónak" minősített vagy igért fél óra után. Talán a közelítés, a hangnem, a stílus, az őszinteség okán... Mindenképpen tanulságos és példaadó volt azonban a reagálás is. Először néhány mondatot szó szerint idéznék a hangulat érzékeltetésére: „Szegednek nem csak lakosai, hanem barátai is vannak..." — „Azt a szellemi tőkét, amit Szeged adott az országnak, lehetne visszajélé is áramoltatni..." — „Formát kellene találni arra, ltogy egy alkotó gyülekezetté gyúrjuk a sokirányú készségei..." — „Szegednek az egész orszagru érvényes mondanivalói lennének, lehetnének..." — „Egy kis önvizsgálatnak is lenne jogosultsága: tettem-e valamit a városomért?" — „Szegedért természetesen a szegediek tudnak igazán sokat tenni, és a város tevékenységében, igyekezetében válik valóban jogossá és indokolttá minden segítség is... " És a kérdések sem az emlékek dajkálásából születtek, akár itthon is illendők lennének bármelyik várospolitikai fórumon: „ Igazodik-e Szeged iparpolitikai terveiben a korszerű ágazatokhoz?" — „Miként lehetne Szegeden, most már majd hamarosan a tisztes lehetőségek birtokában tekintélyes és komoly, az ország színházi életében számottevő teátrumot szervezni?" — „Megújulásért sóhajt a szabadtéri játékok intézménye is. Van-e rá szándék, erő, elképzelés?" A meghívott vendég válaszaira több idő kellett, mint eredeti, saját mondandójára. De három teljes órán keresztül másodpercekre sem szállt közénk az unalom legkisebb madara sem. A klubszerű baráti beszélgetés pedig még órákig is eltarthatott volna, ha a hóvihar nem sürgeli-kergeti hazafelé a szegedieket. Ezen a kellemes és emlékezetes pesti estén helyénvalóan és ízlésesen nagy szerep jutott ismét az érzelmeknek, de annál már jóval messzebb jutott az egymásra találás város és elszármazott szülöttei között, hogy szóba ne kerüli volna a kapcsolat valódi és korszerű tartalma: eleven kapcsolatokra vágynak friss áramokra. Programokra visszajárni, talán ilyeneket szervezni; továbbra is érdekes szegcdi egyéniségek kei találkozni. Vagyis szellemileg mindenképpen, fizikailag alkalmasint jelen lenni a város életében. Nem hallgathatom el: két borsodi vendége is volt a szegedi klubestnek. Ők, úgymond „tanulni" jöttek, pedig a borsodiak baráti köre sem éppen újsütetű, s nem is kevésbé népes. Mindenesetre elgondolkodtató ennek az egész mozgalomnak az ügye és sorsa is. Egyelőre leginkább fáradhatatlan és lelkes szervezőkön múlik, ltogy ez a lajia összetartozás egyáltalán belső igénnyé formálódike vagy néhány próbálkozás után elhamvad. Most bőséges oxigénnel táplálja az az érzelem, amit az egyik szervező igy fogalmazott meg: „ Visszaálmodjuk magunkat ifjúságunk, pályakezdésünk színterére — vagy pontosan oda gondolunk. " Híreink vannak számos ilyen baráti körről. Nemrég számolt be éppen lapunk is, ltogy például Pusztaszer község összetrombitálta egyik korosztályát. Talán nem tévedek, ha megkockáztatom: kimondottan a Hazafias Népfront profiljába illő mozgolódás tanúi vagyunk. Gazdája, segiiőjc, szervezője, egyik motorja lehetne az oda- és visszatalálásnak. Szervezeti, szervezési, technikai segítséget érdemelnének ezek a baráti körök, melyek ma meg leginkább tényleg kölcsönzött termekben, személyi buzgalomból és rejtett technikai támogatásokból szerzik egybe a létezés minimális feltételeit. A tanácsok sem igen formálták még ki, hogy adhatnának-e némi támogatást s milyen fazonban. Hazafelé jövet, a sűrű hóviharban azon tanakodtunk, miféle tartalmi ajánlásokat teltetne például Szeged budapesti baráti körének? Egyelőre — most már igazán túl az illendő kapcsolatfelvételeken — a Szeged monográfiát tudnánk egy újabb klubest fókuszába ajánlani, az első két kötet bemutatásával s a készülő továbbiak fölvázolásával. Nagy ügy, nagy téma, igazán vonzó lehetne. Bizonyára jó szívvel fogadná a baráti kör is és Kristó Gyula sorozatszerkesztő is... S ha még ehhez jövőre egy emlékezetes, lanulmányszcrü kirándulást is hozzátehcinénk az elszármazott szegedieknek, nem csak kedvükre valót kínálnánk, hanem igazán kétirányúra szélesedne és forgalmasabb lenne az egymáshoz elve-/ zető út SZ. SIMON ISTVÁN