Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

MAGAZIN VENDÉGEINK A KULTURÁLIS FÓRUMON Elkötelezetten és nyíltan politizálni RÓBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ A KÖZÉLETI LÍRA FELELŐSSÉGÉRŐL Róbert Rozsgyesztvenszkij nem szorul bemutatásra Magyarországon. Már csak azért sem, mert verseskötete Garai Gábor méltó fordításában megjelent nálunk, versei rendszeresen jelen vannak antológiákban és folyóiratok hasábjain. A szovjet lírának ahhoz a nemzedékéhez tartozik, mely a XX. kongresszus utáni felszabadult légkörben a leghatározottabban fogalmazta meg a társadalmi és emberi gondokat. E generáció tagjai közé tartozik a mindig egymillió volton izzó közéleti költő, Jevgenyij Jevtusenko éppúgy, mint az orosz líra nagy kísérletező egyénisége, az orosz nyelv lehetőségeinek virtuóz kiaknázója, Andrej Voznyeszenszkij, vagy a tiszta líra képviselője, Jevgenyij Vinokurov. S e nemzedék arculatát egészíti ki Bella Ahmadulinának elsősorban a női lélek rezdülésére koncentráló, de egyáltalán nem nőies lírája. i Róbert Rozsgyesztvenszkij elkötelezett és nyíltan politizáló költő. Olyan lírikus, aki amellett, hogy a költészet legmagasabb esztétikai csúcsain jár verseivel, sohasem téveszti szem elől a végső és talán legfontosabb célt, a kapcsolatteremtést a közönséggel, mindig nyitott országa és a világ dolgai iránt. Mostani látogatása egybeesik az európai kulturális fórummal. Az irodalmi munkacsoportra érkezett szovjet küldöttség tagja. Magyarországhoz egyébként sok szál köti, gyakori vendégünk, s ha nyersfordítások alapján is, dc kivette a részét a magyar líra orosz nyelvű tolmácsolásából. — Való igaz, többször jártam önöknél, s elevenen emlékszem első utamra. 1947-ben gyerek fővel voltam először Budapesten, mely akkor még magán viselte a háború nyomait. Utána mint iró többször voltam vendégük, a rádió, folyóiratok, könyvkiadó vendégeként, s részt vettem nemzetközi tanácskozásokon is. Mostani tartózkodásomnak gyakorlatilag teljes időtartamát a fórum tölti ki. A fórum érzésem szerint fontos és szükséges formája az együttműködésnek, noha jól tudom, hogy a tanácskozásokból nem születnek művek, azonban az is lény, hogy ezek a művek nem légüres térben jönnek létre, alkotóik kapcsolódnak korhoz és helyhez. Az eszmecserék elősegítik egymás véleményének jobb megismerését. Nem tudom, hogy végül a munka eredményeként vajon kidolgoznak-e egy közös dokumentumot. v Róbert Rozsgyesztvenszkij közéleti lirája érzékeny barométerként követi hazája társadalmi életének mozgását, a világ eseményeit. S miután az utóbbi időben ezek az események érezhetően felgyorsultak, s mind nagyobb érdeklődést keltenek nemcsak a Szovjetunióban, hanem szerte a világon és nálunk is, érthető a kérdésük, mi a véleménye erről a költőnek. — Úgy érzem, hogy a közhangulat nálunk most optimista és tettrekész. Azt sem tagadhatjuk azonban, hogy vannak, akiknek nem tetszik, ami nálunk történik, illetve amilyen változásoknak nézünk elébe. Mi lehet az, ami felgyorsult társadalmi mozgásunk lelassíthatja? Fékezik azok, akik nem szokták meg a változást, akik örülnek az állóvíznek, azok, akik inkább törődnek hivatali székük biztonságával, mint a társadalmi érdekkel, fékezi a felelőtlenség bárminő megnyilvánulása, s bizonyos gazdasági mechanizmusok, melyek már változnak, s melyek megváltoztatása továbbtart. A szovjet társadalom fejlődéseben fordulóponthoz értünk, s mi ezt érezzük. S nacvon sokan gondolkodnak így. S vannak, akik legszívesebben úgy tennének, mint a színházban, kényelmesen elhelyezkednek és várnak. Csináljátok csak, majd meglátjuk, mi sül ki belőle! Nézőkre azonban nincs szükség. Mindenki a maga módján ki kell hogy vegye részét a társadalmi mozgásban. Nyilván vannak, akik azt kérdik majd: — A mostani jelszókat talán korábban nem hangoztattuk? Korábban is kimondtuk őket, de ma, higgyék el, konkrét tettek is megerősítik igazukat és helytálló voltukat. S most már nem az a fontos, hogy mit mondtál, mit ígértél, hanem az, hogy mit tettél. Azt gondolom, hogy ez teljesen normális és üdvözlendő jelenség. Róbert Rozsgyesztvenszkij és nemzedéktársai a hatvanas években stadionokat töltöttek meg fellépéseiken, szavukra nemcsak az irodalom vájtfülű hive, de a legszélesebb közönség is odafigyelt. Noha ma az irodalom s benne a líra szerepe némileg módosult, az érdeklődés a költészet iránt nem csökkent. — Miben látja ma a Ura lehetőségeit a tömegkommunikáció, a technikai haladás eredményeként egyre szűkülő világ keretein belül? — A költészet ihletője az emberi fájdalom, a szenvedés. Önnön fájdalmad vagy mások fájdalmának az átélése, kifejezése, közéletivé tevése. S ez a másokkal való együttérzés, mások gondjának az átérzése még optimista hangulatú verseinkben is jelen van, a gondoktól való megszabadulás érzése hevíti őket. A költészet számomra nem más, mint egy olyan természetes emberi tevékenység, mint a lélegzés folytatása. Nem találhatsz ki önmagad számára külön költői programokat, élned kell korlátaidat és a magad életét, figyelned kell arra, ami körötted történik, s a líra, a vers magától bomlik ki előtt&i a papíron. S magától talál rá közönségére is. Róbert Rozsgyesztvenszkij nem csupán alkotó író, de közéleti személyiség, az irodalmi élet tevékeny részese. — Hogyan tátja napjainkban a szovjet irodalomban folyó vitákat, melyek a legérdekesebb folyamatok ? — Ami a szovjet irodalmon belül folyó belső vitákat illeti, azok a legkülönbözőbb témákat érintik. Vannak nagyobb kérdéskört érintők, arról, mi az irodalom szerepe változó korunkban; véleményt cserélnek a művek nyelvéről, a próza stílusáról, az elkötelezettségről. Persze a viták önmagukban semmit sem oldanak meg, sok dolgot azonban tisztázhatnak, és hozzájárulhatnak az egészségesebb irodalmi közélet kialakulásához, ami viszont irodalmi fejlődésünk záloga. FÖLDEÁK IVÁN Az író önmagát képviseli BARBARA FRISCHMUTH A RÁNK LESELKEDŐ VESZÉLYEKRŐL Barbara Frischmuth jó másfél évtizede a grázi írócsoporttal, az úgynevezett „antipen" csoporttal tűnt fel. Olyasféle új nemzedék jelentkezése volt ez, mint nálunk a mai negyveneseké. A grázi Manuskripte és Protokolle folyóirat köré szerveződő fiatal írók közül volt, akit hamar felfedeztek az országhatárokon túl is, így például Peter Handkét, Gerd Jónkét, s voltak lassabban érő szerzők. Ezek közé tartozik Barbara Frischmuth. Korai, végtelenül érzékeny, pszichológiailag kimunkált írásai után különösen egy regénytrilógiája (első kötete: Die Mystifikationen des Sophie Silber) hozta meg neki a német nyelvterületen és a nemzetközi irodalmi porondon is a feltétlen elismerést. Barbara Firschmuthnak azonban számunkra van még egy „pikantériája": török—magyar szakosként sokat jár nálunk, s bírja a nyelvünket. — Miért jöttél el a kulturális fórumra, Barbara? — Elsősorban Magyarország miatt, hiszen sok barátom van itt. Ám rögtön másodsorban azért, mert a kulturális fórumra Ausztria, úgy gondolom, megfelelő küldötteket választott. Nem egyszerűen hivatalnokokat, hanem olyan embereket, mint Konstantinovic professzor, aki szerb származású, Innsbruckban az összehasonlító irodalomtörténeti tanszéket vezeti, azaz van tapasztalata és rálátása Európa jó részének gondjaira. S hát végül én is legalább két országban vagyok bizonyos mértékig kompetens a hazámon kivül. A delegációt vezetők sem pusztán hivatalnokok, hanem a téma ismerői. A mienk nem presztizsküldöttség — csakis ezért jöttem el. — Ez igen felnőtt módon és szuverénül hangzik, ami manapság nem mindennapos. Kit képviselsz hát te pontosan ? — Én saját magamat képviselem, azt az önmagamat, aki a nyugati német nyelvterület irodalmának gondjaiban otthon van, látja Közcp-Keleteurópa problémáit, s ismeri a török és a magyar irodalmat. Az író soha nem az „országát" képviseli — én úgy gondolom —, hanem saját személyében segit reprezentálni hazája törekvéseit, ha egyetért velük. — A Mystifikaitonen des Sophie Silber-ben és az Amy oder die Meimorphose-ben úgy tűnt, te, azaz hőseid elfordulnak ettől az agresszív, marakodó, egymást pusztító világtól. — Nem, semmiképp sem. Épp most kezdik érteni, épp most érik be az idő, amikor helyesen értelmezik az olvasók, hogy itt arról van szó: másféleképpen kell élnünk és gondolkoznunk, egészen másféleképp kell látnunk a világol ahhoz, hogy elkerüljük az egyébkent ránk leselkedő veszélyt, hogy ne mondjam: végzetet. — Barbara, mostmár sokat láttál a fórum munkájából. Mik véleményed szerint a reményeink ? Y Hát, semmiképpen nem a nagy kongresszusok. Nem is az irdolalmi ügynökségek működése, amelyek egy láda könyvet az asztalra csapnak valamilyen idegen nyelven. Bármekkora a jószándék, az eljárás agresszív, ám nem hozza meg a minőséget megillető eredményt. A sok propaganda helyett magát az irodalmat kellene hozzáférhetővé tenni. A rengeteg pénzből, amit hivatali adminisztrációra (minisztériumokra, intézetekre) költenek, küldöttekbe, küldöttségekbe pocsékolnak, olyan, minden nemzet irodalmát támogató alapot kellene létrehozni, amelyből a jelentős műviét nyersfordításokban juttatnák el az egyedül hivatott közvetítőkhöz: az írókhoz, hogy azok ráérezhessenek a minőségre, megleljék a velük rokon szerzőket, s maguk ültessék át teljes értékűen a szöveget az anyanyelvünkre. Teljesen természetesnek érzem, hogy az irók nem a minisztériumoktól, az „államoktól", hanem egymástól várjanak és várhatnak segítséget. Ha valóban Európa közös kulturális kincsére gondolunk, akkor a hatalmas — és gyakran kevés eredményt hozó — költséges mammutrendezvények helyett ilyesmire kellene pénzt fordítani. No és a személyes kapcsolatokra. Egyébként a fórumot ebből a szempontból érzem fontosnak. Ha nem is hoz államközi, politikai szinten eredményeket, mégis létrejöhet itt egy csomó bilaterális kapcsolat, amelyik tovább él, és meghozza később, személyes kapcsolatokban a gyümölcsét. KURUCZ GYULA T. LÁZÁR ISTVÁN Ki tudja... ? A madarak toltuk alá rejtik a tetők titkait. Köröz a késő délutáni nyugalom a szélcsendes perceink felett. A tárgyak a helyükre kerüllek, csak szavak és igazságok hiányoznak e biztos hangulatból. A be nem ismert feladatok ránk várnak, csak figyelni kell az arcokat, a fáradt vállakat, a lehajló ágakat. Az elrúgott kavics a lábadhoz ért, emeld fel! Ki tudja még emberré érsz. Vigyázva hallgatjuk az alkony lépteit, most elélépünk... A madarak tollúk alá rejtik az utcák félelmeit, és köröz felettünk a minden, vagy semmi meztelen várakozása. CSANÁDYJÁNOS Havason Ki van szabva a poklom, s megrajzolva magas országhatárai: aktom keríti a havas, Fogaras gerincén túl nem láthatni, kerengek nyájaimmal fennsíkrólfennsíkra, mindenünnen hegyek, csak felnézve érzem a végtelent, s annál nagyobb kínom: csak láthatom, de csillagait nem érinthetem: ki van szabva poklom már ezen a földön — pásztorkodom, s fejem felett valami roppant pálca int; terelnek engem is. B1RTALAN FERENC Orvhalászat Hálóm a Napra kivetettem. Hazavittem a Napot. Hálóm a Holdra kivetettem. Hazavittem a Holdat. Hálómat csillagokra vetettem. Szobámban vannak a csillagok. De láttam, vacog a holnap, jegenyék fázósan csaholnak. Visszaszórtam mindent az égre. Marad a gyerek, ha játszik. Ne haragudjatok érte! SASS ERVIN l A végtelentől egy lépésnyire csak a lándzsák földbe szúrva mint börtönnek felfutó falai csak a lándzsák a kétség és a remény acélhegyeivel a föld vérében sebekből jajgató felkiáltójelek valami láthatatlan őserő gonosz erdői körülötted és önmagodban feltéphetetlen bűrtönrácsok mögöttük a napnak aranyló korongja csak képzelet és a hold csak álom szórt agyad játékai és nem is igaz hogy ott valahol a közeledben út vezet és az úthoz számtalan ösvény és az ösvényekhez odavisznak a fák levelei színükben őrizve a megváltást bűneidért és visznek a fákhoz a kóborló szelek karjaikban tulipánmezők mert mi mást akarsz börtönlakó mint hinni hogy kétség után a remény és nem félni attól hogy remény után a kétség és újra a lándzsák és a vérző föld a börtön és a végtelentől egy lépésnyire te i S *