Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

MAGAZIN SZEPESI ATTILA Kaland tüzet raktunk vacogtunk hol zúg a fekete folyó ültünk a pilisi barlangban s izzanak cseppkövek itt élt egykor Özséb de elfelejtettük a boldog remete megnézni a falon s míg szakadt az eső nem mállik-e görcsös kezek nyoma útrakeltünk lehunyt őskori ákombákom szemmel játszottunk sarkvidéki veres bölény mammut expedíciót és tengeri utazást most megnézném hiába nem sejtettük hogy alattunk nem találom a szűk medve és tigris porlad barlangbejáratot denevér függ a résben fiammal keresgéljük kíváncsin hallgatózik harminc év után s alászállhattunk volna de a gizgaz benőtte tovább a barlangmélyi hegyomlás eltakarta kürtőn az alvilágba a titkos tűzhelyet Keresztmetszet A hazánkban zajló európai kulturális fórum alkalmából nemzetközi festészeti kiállítást rendezlek a Magyar Nemzeti Galériában. Harmincegy ország közgyűjteményeiben őrzött kortárs anyagból válogatták a festményeket, melyek igyekeznek dokumentálni a fórum célját: utat adni a gondolatok szabad áramlásának. Minden ország 3-4 művel jelentkezik, a képek az utóbbi húsz évben készültek. MADÁCHCSAL SZABADKÁN Az évszázad látványa Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubisa Ristic rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót. Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer. Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristic gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített „bravúroskodás" és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi. Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristic azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk — a huszadik század látványai. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhitása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival. Egyféle sajátos kollázs-technika segítségével itt az évszázad az egyetlen és igazi főszereplő. Benne minden és mindenki, amit és akit csak Ristic jellemzőnek itélt: elképesztően gazdag kavalkádban láthatjuk Atdo Moro elrablását és meggyilkolását éppúgy, mint a barbár iszlám törvények nevében kivégzett szaúdi hercegnőt, SzentGyörgyi Albertet és Madame Curiet, a Himnusz hangjai mellett az aranycsapatot és a forradalmárokat kivégző osztagokat, a bácskai világot és Madách nagy kortársait, Kossuthot, Garibaldit, Marxot, Verdit, Széchenyit és Vörösmartyt. Mindezt élőképekkel, félelmetes ötletgazdagságra valló beállításokkal, a szó szoros értelmében a nézők között is játszott történelmi életképekkel, (féligmeddig) hagyományos szcenikai eszközökkel és klasszikus elidegenítő effektekkel, revüvel, nimfákkal, fényárban úszó igazi ködbe és mesterséges füstbe burkolt fölérrel, hol néha gyomorszaggató a hangerő, és élő teve is séták, a tömeg közé sebesen behajtó autókból ugranak ki a lövöldöző terroristák, a Zsolnai-kút körül — tökéletesen bejátsszák a gyönyörű városháza összes termeit, belső udvarait és lépcsőházait, a színház nézőterét, udvarát és magát a szabadkai utcát isi ilyen szédületes látványparádé szinte a maximumig kimeríti az évszázad látványát tükröző igény megvalósulását, ám kérdés maradhat: mi hiányzik hát ebből a monumentális (200 embert megmozgató), látvány és szellem, vizualitás és eszmeiség összeegyeztetésére vasakarattal törő, talán még színháztörténeti jelentőségűnek is nevezhető produktumból? A válasz három pontban megfogalmazható: 1. a drámaiság, 2. a színészi alakítások súlya, 3. a folyamatos összefogottság, a természetes egyenetlenségek koherenciába tömörítése. Ami az első pontot illeti: több szivbemarkoló, nagyhatású jelenet isakad, — ám snittszerűen, félpercekre. így szükségszerűen kilúgozódik belőlük minden színielőadás elengedhetetlen követelménye: a katartikus hatások pontosan nyomon követhető fázisrendszere. A szintézisre törekvő rendezői szándék önmagában drámai ugyan, ám paradox módon ezt részleteiben kibontva nemigen érezhetjük. Hiszen sem Lucifer, sem a végig Görgey-ruhában játszó Ádám, sem Éva, sem az Úr nem jellem a kifejezés eredendő értelmében — illusztratív figurák az impozáns históriai freskón, akárcsak Madách nagy szövegei, melyeket Végei László és Dragan Klajics dramaturgok elegyítettek más irodalmi idézetekkel és új szövegekkel, Nada Kolotovic koreográfiái, Hupkó István és Bianca Adzic Ursulov, továbbá A na Atanockovic díszletei, jelmezei pedig az „effekt-toronyhoz" igazítottak. így a színészi játékban az egyéni alakításnál jóval fontosabb, hogy péídául az előadás elején az Úr és az angyalok kara Csárdáskirálynő-dallamokra énekelve szól (íme egy világérzés tetten érhető illusztrációs kísérlete); a Lucifert (és Petőfit is) játszó Korica Miklós, továbbá Jónás Gabriella (Éva) és Medve Sándor (Ádám) az előadás után arról beszéltek: ilyesféle feladattal soha életükben nem találkoztak, mostanra sem tértek igazán magukhoz. Meg tudom érteni... Ami pedig az egyenetlenségeket illeti, a városházi „totális színházban" már „túlpörög" a dolog, a vizualitás impozáns asszociációzuhataga („vakmerő kalandorságot" emlegettek a jugoszláv kritikusok) a játékot olykor nem tudja a szintézis másik lényegi összetevőjével — szellemmel — kellőképpen feltölteni. A zsinagógában látható, költői szépségű záróképsorban, nem sokkal azelőtt, hogy Madách-Adámhoz intézi az Úr ama bizonyos'utolsó mondatot, Kossuth Lajos arról beszél: Magyarország nem törekedhet hódításra, sem terjeszkedésre, a világ mai állása arra kell kötelezze a kis közép-európai népeket, hogy összefogjanak, saját fennmaradásuk érdekében. Körülpillantok: kis szinkrontolmácsgépek halmaza a padsorokban, mindenkinek legalább egy jut, hogy a más nyelven elhangzó részleteket is érthessék. S miközben vagy másfél órával korábban, a dermesztő hidegben, a Szabadságról elnevezett téren még az jutott eszembe a többször felhangzó madáchi mondat („megy-e majdan előbbre fajzatom...") hallatán, hogy ha Madáchnak, feltámadván, a Tragédia óta történtek ismeretében része lehetne az évszázad e látványában, vagy ha úgy leiszik, a látvány évszázadában, alighanem keserűen bólogatna — a zsinagógában rá kellett jönnöm: a nagy és megválaszolhatatlan kérdésre egy ici-pici igenlő „talán" azért megkockáztatható. Elsősorban a mai Szabadka színképére — de Ljubisa Ristic e nagy kísérletére is utalva. DOMONKOS LÁSZLÓ MIHAIL SZAV1CK1J (SZOVJETUNIÓ): PARTIZÁN MADONNA GEORGE KOTSINIS (CIPRUS): AKT VOLKER STELMANN (NDK): MEGKÖRNYÉKEZÉS i