Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

MAGAZIN 50 Szombat, 1985. november 2. A kapunál virágot vett. Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult ahhoz a padhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe elegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főként szellemi frissességét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatalasszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta -az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már cl?" — sugárzott a tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jószándékkal követte cl apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából. Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feleségének több napra cl kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!" — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panelépülete. Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszas nekikészülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette, és mesélt. A régi, sötétszínű, nehézkes, meghatározhatatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két házassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta. Önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar kiakolbólított, hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott: — Kedves Júlia néni, kényszerhelyzetben vagyunk, nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletét, addig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúA sír nak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét. Talán egy évig tartott a pótnagymamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavaroSan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk költözik lábadozni. De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol rajtuk kivül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartottak volna, legalábbis a felgyógyulásig; arra sem kényszerítette őket, hogy ők szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után. Következő évben, halottak napján még rendbe hozatták a sírját, de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sirját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberké minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zárkózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a feltételezés, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoportokat szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhet^ pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt", „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezésben", stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kibökte: „Hallottátok? A Kapa meghalt." „Kapa" volt a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás." Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. Egyáltalán valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tudja? S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idő. Meg amúgy is szégyellené, mert azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelejtette a sír helyét. Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más, ott századokon átível a költészet ereje. De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet? Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek. MARAFKÓ LÁSZLÓ / Fotográfiák Szegedről Nagyszerű kiállítás várja az érdeklődőket a Móra Ferenc Múzeum csodálatosan helyreállított filiáléjában, a Fekete-házban. Néhány hete nyílt meg a történeti osztály szervezésében és rendezésében a Fotográfiák Szegedről, szegedieknek című tárlat, mely a múzeum és társintézmények dokumentumai közül válogatott mintegy hatszáz fényképet mutat be a múlt század közepétől e század harmadik évtizedéig. A felvételek a szegedi társadalom rétegeit, viseleteit, életmódját, a város arculatának változásait és az egykori műhelyeket mutatják be elsősorban. Schmidt Andrea képei sejtetik a tárlat különleges hangulatát. öTíiűiiaitaS^j / t