Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

auktmm. »•»«*> SWlrjr«WT <*> tw — „< - ... ; ** ^ <-*»»«*. ' * ' * "«>?», * < • • < Az avantgard parazsánál „...Ezt mi művészek azzal a szóval szoktuk kifejezni egymás előtt, hogy: konkrét légy mindenekelőtt. S félig tréfásan ilyen tanácsokat adunk egymásnak: ne azt írd, hogy igazgató volt az illető, mert az általánosabb valami, úgy írd tehát, hogy aligazgató, mert az konkrétabb, tehát jobban fel is kelti a figyelmet. Továbbá: ne azt írd, hogy Zubonics János őszkor agyonlőtte magát — ha csak lehet, ha megengedi a munkád, ha eltűri magában, inkább ez javallható: Zubovics János őrmester 1912 szeptember 17-én egy borús őszi napon délután fél 2-kor agyonlőtte magát. Folytatta F. M. mester a Dugonics téren, majd gondolataiba merülve elindult a Kárász utcán a Széchenyi tér irányába." (KURDI FEHÉR JÁNOS) Harmadkor-2 (a Bölcsész új évtolyama) — a cím magyarázatra szorul. Egyértelmű, mégha nem is könnyen megfejthető. Arról van ugyanis szó, hogy a József Attila Tudományegyetem költői, kritikusi hajlamú új generációja lapalapításba fogott, s immár a Bölcsész jogutódjaként megjelentették folyóirat formátumú és -rangú lapjuk második számát, mely 120 oldalon gazdag szellemi termést, értékeket hordozó tartalmat kínál. Olyat, amelyet komolyan kell venni, méltó az elemzésre, a továbbgondolásra. Éppen címadásukkal vállalták föl az egykori egyetemi műhelyek két, leginkább szellemi-művészi közösséggé szerveződő, hasonló bélyegeket viselő generációjának őrizve megtagadott örökségét. S igazolni szeretnék, hogy léteznek: munkál bennük a „jelet hagyni!" ifjonti elszántság. Az első korszak reprezentánsai a hatvanas évek költői csapatának tagjai, erejüket Veress Miklós, Szepesi Attila, Petri Csathó Ferenc, s mintegy a következő generációval kezező Baka István neve és pályája fémjelzi. Erős közéleti érdeklődés, történelmipolitikai-etikai önvizsgálat és klasszikus versformák csiszolt alkalmazása jellemzi munkásságukat. A hetvenes évek nemzedékének váltóján az űjitó szándékú, nyitott, tág horizontú avantgárd felé indult többek között Zalán Tibor, Géczi János és Zelei Miklós. Az avantgárd sokféle hagyatékából újították meg például a hosszú verset, a képverset, a szokatlan formakultúrát. A Harmadkor szerveződő, alkotói morzejeleket küldő tagjai ennek a közvetlenül előttük járó nemzedéknek köldökzsinórjába kapaszkodnak. Avantgárd-tüzüknél fújják a parazsat azzal a reális reménnyel, hogy fölcsapnak majd saját lángjaik is. Az tény, hogy néhány lelkes fiatalember érzékelhető lendülettel és nagy energiákkal igyekszik azon, hogy nemzedékké kovácsolja a most még széttartó utakon járó, sokfelé figyelő, de az avantgárd parazsánál már megperzselődött társaikat. Ennek a törekvésnek nyilvánvaló legerőteljesebb fóruma egy rendszeresen megjelenő folyóirat lehet. Most még nem „hozott anyagból" válogatnak, hanem összeszedett írásokat gyúrnak lappá. De így is gondosan, érzékelhető felelősségérzettel. Még nem szerkesztik határozott koncepció, fölvállalt karakterisztikumok alapján, ám igy is sokszínű és változatos a kép: vers, esszé, tanulmány, interjú, kritika. Csak a próza, az hol marad?... Az avantgárd parazsánál — irtam az előbb. Vajon honnan hallható ki ez a tájékozódási irány? Nézzük sorban. A lap illusztrációit — a tehetséges rajzokat igencsak megvámolta az előállítás silány tenchikája — Pacsika Rudolf főiskolai hallgató készítette, egy motívum groteszk és asszociatív metamorfózisait sorjáztatva. Ez a motívum pedig nem más, mint a konstruktivizmus egyik jelképpé vált alkotása, Tatíin a ///. Internacionálé emlékművének terve. Ez az 1919-ben készült modell „valódi anyagokból valódi térben" „működő" test, mely „csavarodó szimmetrikus tengelyre volt felfüggesztve," mint egy féloldalt dőlő Eiffel-torony, és ilyen módon spirális ritmusa tovább folytatódott a térben..." Tatlin remeke terv maradt, de a modell jelképe a modern művészet újtípusú, dinamikus elveken alapuló, társadalmi jelentőségű törekvéseinek. S ez a jeí vált játékká a rajzoló kezében, s ezáltal különös erőtérbe kapcsolva hatvan esztendő avantgárd vállalkozásait. A másik kilátó Balog József és Takács József Zalán Tiborra! készített interjújának részlete. „Az avantgárdhosszúvers visszahozatala a költészetbe, a konkrét és vizuális költemények megjelenése nagyrészt ennek a generációnak köszönhető — mondja Zalán Tibor saját nemzedékéről —. a hetvenes évek végén azok a hosszabb, komplexebb igényű versek, amelyek rokonságát a kassák i avantgárdhoz vezethetjük vissza... Kassák avantgárdjára az aktivizmus jegyeit használják, amely valóban lé1 tezik, Kassákot foglalkoztatja például az orosz forradalom, de ezt nem társadalmi ügyként kezeli, hanem mint modellt." Ennek fényében (árnyékában?) tanulságos képet mutat a lapban szereplő kilenc költő versanyaga. Sok jel utal arra, hogy az avantgárd törekvések formavilága termékenyítőleg hatott, ám legtöbb impulzus még csak felszívódott, oldódásnak-erjedésnek indult, még nem a saját hang természetes, kiforrott artikulációjával jelenik meg. A versek konkrétsága, a szavakkal lefedett valóság még nem teremt erőteret, nem alkot egységes rendszert, melyben rétegezhető a mai fiatalság érzés- és gondolatvilága, világképe, etikai, esztétikai, társadalmi tartása. Mert mindezek eredője lehet egy karakteres, nemzedéki hang. Most még erőteljesebb egy — más művészeti ágak ifjú alkotói körében is tapasztalható — eredetiség-hajszolás, a minden áron való saját stigmák fölnagyított viselése. Épp ettől lesznek némileg uniformizáltak, gondoljunk csak a nyelvi textus hasonlóságaira, a kollázstechnika, a több dimenziós építkezés kísérleteire, a paralell szerkesztésre, a félbehagyott majd megcsavartan folytatott sorokra, stb. Hadd említsek néhány példát. Nemigen tudok mit kezdeni Balog József A vendégszöveg című versének Neues Deutschlandból vett ismétlődő hirével: „a legendás hírű Auróra cirkáló újjáépítésre szorul, ehhez 680 tonna kitűnő acélt használnak föl." Van-e köze a párhuzamos szakaszokhoz, a központozás és elválasztás nélküli zárójeles sorokhoz, vagy a vers indukálta üzenethez? Petőcz András versszövege pedig alig több, mint kimódoltan széttördelt szavak egymásutánja? „A hal áll fúr tsa / lebegés könnyű sóhaj / és sem. Mi több? / Hidd el nekem. Az / értelem immáron ki / fül! ről (tex) nézi a dol- / dologtalanokat. Nyugodt. / Az első fél (alma) az Is! / meretlenre szorít. Kőzik. / Ám így lesz majd egész." Kurdi Fehér János összetett, szimultán szerkesztésű verset és prózai szöveget hétköznapi módon összekapcsoló munkáiban éppúgy érzem ezt a mindenáron való eredetiséghajszolást, mint ahogy Háy János Narancssziv című versének utolsó soraiban az erőszakolt meghökkentési vágyat: „ — gyüljünk asztalhoz — (nekem fáj a hasam) te meg nem szereted — a békalencsefőzeléket." Igen erőteljesnek érzem a tanulmányokat, esszéket. Pontos és jól követhető Gerencsér Gábor egy felvidéki költőnemzedéket fölmérni igyekvő elemzése: Hévizi Oltó hamleti problematikája, de mindenekelőtt Csuhai István dolgozata, aki Esterházy Péter idézeteit analizálja. Csuhai a modern próza hazai fenegyerekének és sokat vitatott tehetségének egyik legfontosabb írói eljárását, módszerét vizsgálja. Azt ugyanis, hogy Esterházy prózáiban rendkívül sok az idézet (legyen az hivatkozással vagy rejtetten beépített), a vendégszöveg, a betét, a töredék, az aforizma, az anekdota stb. Csuhai jó érzékkel mutatja ki, hogy ezek a prózai művek kötőanyagai, s egyszerre szerves tartozékok, asszociációs játékok és alkotói módszerek. Játék az olvasóval és a szöveggel, s mindez tág dimenziót teremt. Ennek a különös prózaalkotásnak többféle befogadói lehetősége van. „Ha az olvasó felismeri az idézeteket, érvénybe lép az írói üzenet — mutatja ki a szerző, majd így folytatja — ha nem, az idézet automatikusan és jelzés nélkül az Esterházy-nyelv részévé válik. A felismerés annak elismerése is, hogy a szöveg sajátosan teremtett nyelv, vagyis irodalom." Nem vált az összeállítás előnyérc az a megjelenésekor aktualitását vesztett interjú (Elek Istvánnal, a Magyar írók Szövetsége József Attila Körének vezetőségi tagjával készült), mely majd olyan hosszú jegyzeteket és magyarázatokat követelt, mint maga a beszélgetés. A Harmadkor szerzői húsz év körüli fiatalemberek. Kétségtelenül tehetségesek, de még kiforratlanok. Az első nemzedék örökségét az avantgárd parazsában megsüthetik útra való pogácsáiknak. Megéri. T. L. HOLLER LÁSZLÓ KÉT RAJZA A zene belső rendje erőforrás M

a sokakban heves a késztetés, hogy a zenén keresztül a varázslatos XVIII. század szellemiségében megmártózzanak. Ma, amikor a „régi zene" címkéjével jelölt sokféle célú és színvonalú művészeti mozgalmak új lendületet adnak a már-már megfeneklett hanglemeziparnak, ezeket az igényeket látva súlyos kétségek és kínzó kérdések tódulnak fel nemcsak bennem, hanem sok pályatársamban, sőt talán valamennyi, kulturális és szociológiai érzékenységgel megáldott-megvert gondolkodó emberben. A zenei világnap, az ünnepi számvetés különösen időszerűvé teszi, hogy teret engedjünk e kétségeknek. Annál is inkább, mivel itthon Magyarországon lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy társadalmunk — kinővén szellemi csecsemőkorából — kezdi megbecsülni a reális helyzetértékeléseket, szemben az illúziók vakbuzgó dédelgetésével. A sokféle szempont közül most elég csupán egy, melyből nézve érthetővé válik az a múltba-fordulás, mely a mai társadalmak zenei magaskultúráját általában jellemzi: ez pedig a közösségi nyelv hiánya. A kölcsönös megértés közege, melyet részben történelmi okokból, részben filozofikusspekulatív divatok nyomán, részben pedig az eredetiség örökös hajhászásában és a „közhelyektől" való beteges félelmében a XX. század zeneszerzése porig rombolt. Mielőtt azonban ezért bármelyik „iskolát", egyedül üdvözítőnek kikiáltott zeneszerzői módszert, vagy divathóbortot kezdenénk kárhoztatni, gondoljuk át, hogy a társadalmi folyamatok legalább ilyen romboló hatást idéztek elő a másik oldalról. Óhatatlanul eszünkbe jut Debussy, aki már a századforduló után a „civilizációs ártalmaktól" féltette a zeneművészetet. A technokrata- és fogyasztói szemlélet, az anyagi javak előállítására, illetve megszerzésére irányuló felgyorsult törekvések, és a legutóbbi időkben az elektronikára épülő ál- és pótkultúrák, a disco-, videó- és képregényműveltség, na meg az ezekhez kapcsolódó financiális háttér kíméletlenül söpri félre a sokak által immár ásatagnak minősített európai értékrendet. Idehaza persze sokáig élt az az illúzió, mely az ilyen romboló hatások kirekesztésének lehetőségén alapult, és a Kodály által kijelölt hosszútávú zenepedagógiában remélt támaszt. Meg kellett azonban érnünk azt a keserves felismerést, hogy Kodály koncepciójának csak ő maga tudott széles teret biztosítani, és halála után a nép művelődésének ügye egyik vereségét a másik után szenvedte el, mind a legutóbbi időkig. A távlati elképzelések jelmondtata: „Legyen a zene mindenkié." így degradálódott csonkaságában hamis plakátszöveggé: „A zene mindenkié". Nem alaptalan hát Bónis Ferenc „zenétől búcsúzó korunk"-ról tett rádióbeli megjegyzése, vagy Szokolay Sándor kétségbeesetten keserű nyilatkozata (Stúdió '85), és a többi hasonló tónusú cikk, interjú. Zenei életünk nemzetközileg is kiváló gépezete ma lendületért csak önmagához vagy a társművészetekhez fordulhat, és — úgy látszik — végleg le kell mondania arról a társadalmi fontosságról és hatóerőről, amelyet — kiindulópontunkhoz visszatérve — a XVIII. században magáénak érezhetett. Mindezt nem valamiféle kesztyűdobó gesztusból, ünneprontó szándékkal soroltam, hanem azért, mert ha nem tesszük fel olykor kérdéseinket, hasonlatosakká válunk azokhoz a milliomosokhoz és arisztokratákhoz, akik a Titanic fedélzetén süllyedés közben rendületlenül pezsgőztek és csevegtek a szalonzenekar hangjai közepette. Meddig lesz még fülünk civilizációnk irdatlan hang- és zajtömegében egy Bach-hegedú-szólószonáta befogadásához? Meddig lesz még időnk, hogy egzisztenciális manőverezéseink között egy Hándel-oratóriumot elejétől végéig meghallgassunk?! Meddig lesz még az előadóművészek kisebbségének bátorsága ahhoz, hogy a többséggel szembeszegülve levegős, szabad, örömteli zenélést folytasson, ne pedig a lemeztisztaság eszméje és a stopperóra réme által megmerevített virtuóz mutatványokat hajtson végre, ahogyan az egy-egy nemzetközi zenei versenyen tapasztalható?! N

ekünk, valamennyiünknek, akikben egyfajta emberközpontú értékrend lakozik, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, a felvázolt negatív folyamatok késleltetésére! Kívánom, hogy legyen erejük a remekművek hallgatásakor kirekeszteni a bántó külső zörejeket, de ennél is jobban kívánom, hogy képesek legyenek e zene belső rendjét és tökéletes harmóniáját erőforrásként használni a mindennapi környezet, a külvilág harmóniájáért folytatott küzdelmeikben! GÖNCZI LÁSZLÓ