Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

1Í)S5. október ;>,, szombat 5» MAGAZIN A paprikáról PAPP JÁNOS MONDJA Generációs számháború K

ezdjük az elején: nem új találmány, a nemzedékek között mindig volt véleménykülönbség. Tehát nem is ez, hanem a különbségek milyenségére érdemes figyelni. Van mit! Amíg a „Hanyas vagy?" nosztalgiája megy a képernyőn, gondolom az ifjabb nemzedéknek ez nem okoz problémát. Nemcsak azért, mert kikapcsolhatja, de azért is, mert ennyi örömöt szivtelenség megtagadni az „öregektől", akik azért rendes emberek, hiszen a házban, a lakásban és a kocsiban, de a temérdek apróságban mégis „benne vannak". Az már kevésbé izgalmas a számukra, ami az élet fennsíkjára ért, 1 460911...személyi számú I. S. nevű honfitársam írásából kitűnik. Ez sajnos nem egyéni vélemény, — mármint a „könnyű nekik" minősítés — és voltaképpen nem is új, mert mióta a világ világ, úgy tűnik, mindig könnyebb volt a megtett út, mint az előttünk álló. Az én nevem az írás végén olvasható, személyi számom pedig a következő: 1 221029 0948. Elmondhatnám, hogy láttam és éreztem az 1929-es „nagy" világgazdasági válságot, megküzdöttem a közép- és felsőiskolákhoz vezető gondokkal, részt vettem, bár nem volt ínyemre, az emberiség legostobább és legpusztítóbb (eddig) háborújában, sőt nemcsak a vesztesek, de a győztesek oldalán. Azután pedig a romok eltakarításában. De ennyi elég: nem akarom azt a bizonyos „bezzeg"-hangulatot előteremteni. Ez az én, és persze kortársaim harca volt és nekünk éppen elég küzdelmesen n^héz. Ha a negyedik X-ben járó gyermekem előveszi a régi fényképeket, nekem is szürke ott az öltönyöm (még nálunk nem volt színes kép, pedig a világ egy részén már csattogtak a Polaroidok) és nyakkendőt viselek. Idilli kép: hacsak nézzük! Ha én nézem, egészen mást mutat. Ez természetes: én megéltem, gyermekem és mások a korosztályából mást lát, minthogy máig nem hunyt el a szokás és emberi hiúság, a fényképen, mit nem rejtett kamerával készítenek, mindig szebbik-jobbik fizimiskánk mosolyogj) vissza. Elárulom, éppen az inkriminált boldog időkben nem volt tanácsos nyakkendőt kötni és kalapot viselni. Ez már beütésnek számított. Hadd mondok el egy anekdotává silányult esetet, vállalva a megmosolygás kockázatát. A frász tört ki, ha felkeresett a gyár neves esztergályosa, aki az irodisták megnevelése céljából minden látogatásakor gondosan fáradtolajba mártotta kezét. Miért? Nos, mert akivel kezet fogott, az megérezte az „igazi" munkát, amint ez jól látható nyomokat hagyott a fehér ajtófélfán és a kárpitozott székeken is. És ez még nem is tartozott a legotrombább nevelési módszerek közé. Azt is hadd mondom el, amint a kiváló esztergályos vállalati igazgató lett, tehát megérte a régi lenézett szerepet, becsületére mondva, volt lelkiereje belátni balgaságait. Ez a modern tanmese arra is jó, hogy igyekezzünk előbb felismerni későbbi szerepünket, vagy legalábbis vágjunk mogorva képet a felvétel készítésekor. Mivel pedig az okos embernek a múlt csak arra jó, hogy belőle saját lehetséges jövőjét kiókumlálja, nem tanácsos sem az ifjúkori kapaszkodókon, sem később, a fennsíkon így leegyszerűsíteni az élet egyenletét, hogy az számunkra ne nyújtson valami biztatót, és ami legalább ilyen fontos: némi tiszteletet elődeink iránt. Később magunknnk is szükségünk lehet rá. De ágondok valóban itt vannak! Ezek valóban nyomnak bennünket. De a különbségek itt is számottevőek. A magamfajta „urnaérettnek" talán nem is a bérnél többszörösen jobban fogyó nyugdíj okoz problémát, hanem a feleslegesség érzete. Amikor majd a mai negyvenesek kezdenek a fennsík utáni lejtön leereszkedni, maguk is érezni fogják. De azért elképzelni, megkérdezni sem fölösleges. Ettől a fennsíkon nem fogunk ficánkolni annyira és a későbbi gondjaink száma is kevesebb lehet. Ebben az a tragédia, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Mi is hittünk, mégpedig a „fényes szelek" lelkes hangulatában. Ma már tudjuk: kevesebb lelkesedés is elég lett volna. De akkor a szabadság mámorában ki gondolt erre? Azért el nem felejthetjük: mégiscsak a szabadság, a nemzeti identitás és az anyagi jólét forrása volt. Ez a társadalom azért összes hibájával, az általunk elkövetett és a most fennsíkon levők sem kevés balfogásával együtt más társadalom. Mindenekelőtt igazságosabb társadalom! Nézzünk szét a világban: elővárosaink rendezetlenek. De sehol a régi bádogviskók tömege, pedig valóban drága és kevés a lakás. Vagy nézzük: nem mindenki jut be az egyetemekre. Eltekintve attól, hogy talán mégsem mindenki odavaló, az én időmben eszembe sem jutott erre gondolni. Azért most a költöi mondás (Arany János): „szilárd akarat sikert arat" — igaz. És az is, hogy néha valóban szilárd akaratra van szükség! N

em voltunk hibátlanok mi sem, hatvanasok! Sokan láttuk is a hibát, néhányan bele is buktunk, hol a szelíd meggyőzésbe, hol az asztalcsapkodásba. Ez mutatja, hogy amit mondunk nemcsak maradék hitünk demagógiája, hanem az megélt múlt átadható, ámbár kevéske öröksége. De ezt oda akarjuk adni a ház, a lakás és a kocsi mellé. Azt szeretnénk, ha a következő generációk is tudnának annyit adni, mint mi, akik jóformán semmit sem kaptunk a szörnyű halálok után itt maradt romokon kívül. És amikor ereszkedünk le a nem kevés megpróbáltatást jelentő lejtőn a közeli vég tudatában, azzal vigasztaljuk magunkat: valamit azért sikerült tennünk gyermekeinkért. És azt is, ha ők legalább ennyit tesznek, meg a többi még fiatalabb generáció, mégis megvalósulhat álmunk: a szocializmus. Nekünk gyors sikert ígértek, a mi életünk mutatja, hogy a gyorsaság objektív törvényekbe, emberi mulasztásokba és leginkább értetlenségbe ütközik. Megbékéltünk a világgal, és megismertük a szocializmus valóságát. Talán azért most jobban értjük, mint amikor csak az ellenség volt minden baj, nehézség oka. A világ olyan, amilyennek mi formáljuk. Persze ehhez vagyunk pár milliárdan és tudjuk, még magunk között is nehezen boldogulunk néha. Papolás, hallom lelki füleimmel. Igen, ahogy szállnak az évtizedek, és akiket meghagyott az élet, nem fojtottak meg az EKG-k kusza vonalai, valamennyien az élet papjaivá válunk. Ez ráadásul szintén néhány ezer év tanulsága. A korral járó szükségszerű önvizsgálat megszelídíti az embert. Jobban látja korábbi hibáit is. És aki igazán bölcs, arra is rájöhet, hogy a kor, a fiatalság nem mindenható talizmán. Nem minden fiatal tehetség, netán zseni. Nehéz ezt időben bevallani magunknak. Különösen, ha mint mostanában, nem is veszik rossznéven a túlzott önbizalmat. Azt azonban az élet mutatja, az eredmények szerénysége jelzi: a fogadkozások sem visznek jobban előre, mint a vakhit, a tehetségtelenség álcázott formája sem boldogít jobban, mint a dogmatizmus. A

generációs vitákról mindenki tudja régen: értelmetlenek. Mégis a bennünk élő örök játékosság (homo ludens) újra felveti, amint azt is: mit tenne, ha újra kezdhetné? Mit lehet erre válaszolni, ha mint tudjuk, az élet megismételhetetlen. Meg kell kísérelni, hogy tanuljunk az előttünk jártak életéből. Arra kell törekednünk, amit Ady Endre oly csodálatosan írt le az elmúlás derűjéről: „Tort ülök az elillant évek szülőhelyén és ajkamon vidáman buggyan a szüreti ének" (Az elillant évek szőlőhegyén.) Mi apáink borától lettünk azzá, amivé. Csak egy reményünk maradhat, mivel gondtalan életet nem adhatunk az élet háborgásai miatt, de talán a munkánk valamivel jobb bort hozott, mint nekünk jutott. És még a hitünket, hogy lehet még jobb bort is termelni. MAROSI JÁNOS Alsóváros paprikatermelő népe minden apró jelből az időre következtet mostanában. Ha beborul az ég, akkor jó, mert olyan, mintha takarót húzna magára a föld. Ha a szél is fújdogál, az is jó, mert legalább mozog a levegő. Éllenben ha kifényesedik a Hold, és éjfél után eláll a szél, akkor fusson, ki merre lát, mert elfagyott minden. A paprikát addig lehet szedni, amíg a fagy le nem söpri a térképről. A tavaszi fagyosszenteknek van egy őszi párja, a Mihály. Irtózatosan nagy hatalom van a kezében. Néhány óra alatt szegénnyé tud tenni embereket, szövetkezeteket, és egy kicsit az országot is. Ha paprikánk nincsen, nem tudunk eladni külföldre se. Idén, sajnos, kevesebbet is ültettek, mint kellett volna. Inkább paradicsomot raktak a helyére, így aztán konzervgyáraink nyakig ülnének a paradicsomban, ha rendesen termett volna az is. Annyi azért termett, hogy napokig álljanak sort a jobb sorsra érdemes gazdák. Miért fordítottak hátat hirtelen a paprikának? Ezer oka van. Pár évvel ezelőtt azért fizetett a gyár, ha nem ültetett, aki ültetni szokott. Szokatlan nálunk az ilyen lépés, idő kellett, amig beletörődtek az emberek. Éppen akkor törődtek bele, amikor újra nagyon kellene. Bajok voltak az árakkal is, nem nagyon szeretik, ha hideg vízből meleg vízbe mártogatják őket. És ha az a kevesebb is elfagy? Mert a palánta nélkülinek az is nagy baja idén, hogy jóval később érik. Kellene a jó eső is, de legjobban a meleg ősz kellene. Papp János tolószékből nézegeti az eget a Hattyas soron. Minden őse paprikás volt, a gyerekek most is termelik, de ő lemondott már róla. Érszűkület miatt levágták az egyik lábát. — Cipőn keresztül is beleléptem egy szögbe. Kérdezte az orvos: nem fáj? Nem. Ölég baj az magának. Tavaly meg valósággal szétfruccsant a másik. Bekötözték, talán meggyógyul. Levegőt is alig tudtam venni, úgy szorított alulról fölfelé. Másnap vagy harmadnap azt mondja az ágyszomszédom: Jani bácsi, olyan szaga van a lábának, engedje, hogy levágják. Mi mást tehettem volna, megengedtem. Ennek köszönhetem, hogy megmaradtam. A család minden tagja vállalt részesművelésű paprikát a téeszben, néha 4—5 holddal is vergődtek. Azért vergődtek, mert a legjobb földeket szinte minden évben elveri a jég. Figyelték az emberek, mit lehet ellene tenni. Mit lehetne? Biztosítani kell. Aki biztosra akar menni, az biztosítson. — Nem sokra tartják a paraszti tudományt, de álljon be a paprikatáblába akárki, és versenyezzünk ott. Érteni kell hozzá, különben nem lesz belőle semmi. Tudom, hogy Bálint Sándor könyvet írt róla, ámbár én nem láttam, mert soha nem voltunk rászorulva, hogy könyvből tanuljunk. De lehetett volna-e könyvet irni róla, ha olyan egyszerű lenne? (Köszönő viszonyban voltam a Sándor bácsival, nagyra is tartottam mindig. Annyira intelligens ember volt, a köszönésben nem lehetett megelőzni. Itt laklak a Pálfy utcában, a sarkon. Paprikások közé született, de úgy tudom, soha nem szégyellte. Úgy is mondhatnám, beleszületett a paprikába.) Szentmihályielek népét mindig úgy említi, hogy a mihálytelkick. Figyelmeztettem rá, ki szokták kérni maguknak, ők nem telkiek. Azt mondja, amióta az eszét tudja, mindig igy mondta, de soha nem kifogásolta egyik ük se. Tizennyolc évig volt brigádvezetője a szövetkezeinek. Nagy föladata volt a kezdetek kezdetén, szinte naponként kellett újra szervezni a téeszt. A Mátyás kocsma egyik szobája volt esténként a főhadiszállás, ott nyüzsögtek azok, akik könnyebb munkát akartak maguknak. A kolhoz szó itt kocsmát is jelentett. Kicsiket emlékezünk csak a belépések időszakára: az én apám az elsők között lépett be. Arról is csak éppen hogy, hogy a ló szent állat volt akkor is, ha be kellett adniok a közösbe. — Két szép, sodrott lovam volt. — Ml az, hogy sodrott? — Mura-származék, de nem olyan nehéz. Vályús farú ez is, de szép magyar lábai vannak. Azt még csak elviselték az emberek, hogy be kell adniok, bár megsiratták őket, de amikor selejtezték őket, akkor kitört belőlük az egyetérzés. — Mégis, hogyan történt a belépés? — Igen egyszerűen. Én akkor már négy és fél évig a szalámigyárban dolgoztam, aláírtam a nevemet, aztán mentem vissza. Meggondoltam. Ha más kibírja, kibírom én is. Menjen végig Alsóvároson, kérdezze meg a Szekeres Pistát, a Szekeres Jóskát, a Rácz Janii, a Baloghnét, a Szélpál Andrásnét, a Bullás Ferencnét, a Bullás Károlynét, a Kopasz Istvánt, a Dcmus Vincét, a Nagy Antalnét, a Dobó Antalnét, a Kovács Imrénél, a Csonka Vincét, a Csiszár Antalt és a feleségét, az Ábrahám Mihályt, a Hajdú Balázst, a Berta Pált, a Molnár Andrást, a Lázár Imrét — ők vannak már csak meg az alapítók közül —, bánják-e, hogy igy kellett ennek lenni. Mind azt mondja, nagyon bánja. Leginkább azt, hogy nem előbb lett meg a szövetkezet. — Volt egy korábban is, kár panaszkodniok. — Vóni vót, de az gyöngébb volt. Abban magának van igaza, hogy egymagában kevés, hogy kolhozt csinálunk. Ésszel kell csinálni, akkor jó lesz. Ja, és a Kiss Ferenc is él még, ilt lakik a Paprika utcában. — könnyű mondaniok, hogy most a jobb, mégis az állam vigyáz rá, hogy parlagon főid ne maradjon. — Jatonak hívják ezt a földet, aki itt a sor másik oldalán van. Minden teleknek megvolt a maga része belőle. Nézze meg most! Ha gazon kívül mást is talál benne, akkor maga nyert. Pedig ez itt van a ház előtt! El se képzelhető mai ésszel, mennyit dolgoztunk mi is abban az időben, de azt már mi se tudjuk elképzelni, apánk-anyánk, nagyapánk-nagyanyánk, dédapánk vagy ükapánk mennyit dolgozott. Amikor a gázt vezették, elnéztem őket. Annyi sört megittak, mintha lakodalomban lennének. Házat építeni? Sör nélkül hozzá se fognak. Nem tudom, hová vezet ez, de jóra nem, az biztos. Hol van az előírva, hogy csak nyomás alatt lehessen dolgozni. Ha fölemelik az árát, drágábban isszák. A sört meg a pálinkát. Később már nem is dolgoznak, csak isznak. — Nemzeti sportunk lett az ital. — Ez a mi legnagyobb bajunk. Megiszom én is a magam egy-két fröccsét, de amíg dolgoztam, soha. Észre kéne vennünk magunkat, mert egy ország nem tehet föl mindent az italra. Vissza-visszalépünk a paprikához. Válságban van, mondom én. — Ki tudja, hányszor volt az már válságban, vagy talán még annál is lejjebb, mégis lábraverődött mindig. Jött a gép, elrontotta azt is, ami jó lehetett volna. Félretették a gépet, csináljuk csak kézzel, mert annak nincsen mellékhatása. De észre kellett volna vcnniök, hogy a kézi munkát másként kell megfizetni. ' a legeslegutolsó pillanatb. volna észrevenni. — Kinek? — Tudja azt maga! A fagyot eddig megúsztuk. HORVÁTH DEZSŐ