Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

101 Szombat, 1985. október 26. Alig voltam még tízéves a tanyára már kivittek. És éltem a pusztába, vigyáztam a jószágra, térdig felgyűrt gatyába. Mikor a Nap leáldozott, a jószág a karámba volt. Kunyhó előtt lehevertem csillagokat nézegettem. ösmertem én nagyon sokat, mert rám csak ők vigyáztak. Jött Göncöl a szekerével, Fiastyúk a csibéivel. Kaszáscsillag a tejúton ballagod, hogy rendet vágjon, De jött ám a sánta lány, bicegett mert fáradt már, Bejárta ő az égboltot, hadak útján kalandozott. Ezek után mást csináltam, az égboltot mind bejártam. ösmertem a csillagjárást, ezért lett más foglalkozás. Megösmerni a világot, így tudtam meg hot van árok. Első utam hova vezet? Munkács mellett megrekesztett. Ott volt már a Borka néni, ki a kemencét már fűti. Hányja be a kenyereket, a zsákomba veszek egyet. De nincs benne nagy köszönet, mert a béle az nem feslett. De azért azt csak megettem, utána meg beteg lettem. A kenyérre ráfizettem. Nem mehetek Tiszántúlra, szedret szedni a szatyromba. így teltek rajtam az évek, a végére mikor érek. G

yovai Pál a magyar naiv művészet reneszánszának nemzetközi hírű alkotója 100 esztendővel ezelőtt született. Nyolcvanéves korában készítette első művét, a képünkön látható Családot. Mindössze 7—8 évig faragott, összesen tizenkét kőszobor maradt utána. A mindszenti születésű öreg kubikos elmondása szerint azért kezdett ilyen későn szobrászkodni, mert akkor jutott kőhöz, amikor falujában az utat javították, s a munkásoktól kapta az első követ. 1976-ban bekövetkezett haláláig mindenekelőtt „nevezetes embereket" faragott, így szobrai a Hunyadi családot, Zrínyi Ilonát, Attilát, István királyt ábrázolták. Egy 1970 augusztusában kelt levelében a következőket írta Bánszky Pálnak, a kecskeméti Naiv Művészek Múzeuma igazgatójának, felfedezőjének: „Nagy öröm ért engem. Folyó hó 15-én Pesten voltam. Megkaptam a Népművészet Mestere kitüntetést. A kitüntetéssel együtt kaptam 600,- Ft havi nyugdíjat is, aminek nagyon örülök." Gyovai Pál versírással is foglalkozott, itt közölt munkája életútját foglalja össze. Az út hosszú SZOKOLAY ZOLTÁN Capriccio Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik. Tudnom kell: talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétel, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kacskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd hervatag füzeteimből tifölétek a szél? Állnak tehetelenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a Nap. Tankönyv az egész világ L

egalábbis .nintha kicsit azzá vált volna. Azzá már felszínes, vagy mondjuk inkább, közvéleménycentrikus értelmezésben is, midőn a nyár folyamán viták kereszttüzébe került a Madocsai László által írott, kétkötetes, szöveggyűjteménnyel is ellátott negyedik gimnazista irodalomkönyv. Még azok is állást foglaltak az ügyben, tudomást szerezvén a viharról, akik rég tovatűnt iskolaéveik végén undorral fiókok mélyébe lökött tankönyvek rossz emlékei óta hasonló kiadványoknak még a közelébe sem jutottak. Hát még a valóban érintettek, érdekeltek: a pedagógusok, azután az értelmiség képviselői, a kultúra területén különböző munkakörökben dolgozók — no meg az újságírók, akik egyébként is unos-untalan belekotyognak mindenbe, amiről fogalmuk sincs, csak okvetetlenkedni tudnak, igazán nem is érthető, miért tűrik ezt. (Utóbbi megjegyzés, lettlégyen bármilyen riasztó, valóban elhangzott: gyakorló pedagógustól hallottam, s az illető egyben szakfelügyelő. Ma is.) Kérem szépen: igazán nem a mundér védelmében — de igenis belekotyogunk. És nemcsak azért, mert ez (is) a dolgunk, hanem főleg mert minden tankönyv: közügy. Ha úgy tetszik (és ha nem riadunk vissza a nagy szavaktól): nemzeti ügy is. Továbbá, mert tulajdonképpen — tankönyv az egész világ. Egy tankönyvben benne foglaltatik az illető társadalom, kultúra, szemléletmódok sorozata, anomáliák és büszkeségek, múlt, jelen, jövő, a világ teljessége, minden szellemi nagyszerűsége és borzalma. Aki tankönyveket ir, de akárcsak vizsgál és minősít, felelőtlen nem lehet. Nézzük: voltaképpen milyen is ez az oly nagy port kavart tankönyv? Itt fekszik előttem a két kötet és a szöveggyűjtemény is, plusz a sajtóvita dokumentumai: jó néhány Űj Tükör-szám, a júniusi Kritika. Roppant tanulságos olvasmányok, egytől-egyig. Az ember csak,ül, ül a szobában, körülbástyázva betűkkel és rájön, képtelen szabadulni a kínálkozó Shakespeare analógiától: nem, nem is csak színház, de tényleg tankönyv az egész világ, A vitát, ha röviden is, szükséges némiképp fölidézni. A nyitányt Fekete Sándor, illetve Szerdahelyi István egyegy cikke jelentette. (Óvás tanügyben, illetve: Korunk irodalma a gimnáziumban — vitairat vagy tananyag?, Új Tükör, 1985. június 2.) Jöttek utánuk a hozzászólások szép számmal, szintúgy a Tükörben, s még közben, ama bizonyos júniusi Kritikában Csibra István Meditáció egy tankönyvről című Írásában is foglalkozott a Madocsaiféle opusszal. A fő vitapontok egyértelműen a „jobbos" és „balos" ítélkezés, illetve szemléletmód változatai felől vették célba a könyv bizonyos részleteit, ám ami igazán feltűnő volt: mind a tankönyv által képviselt (sugallt?) szellemiséget-világnézetet, mind az ellentétes előjelű véleményeket egyértelműen politikai célzatú felhangok uralták. A konkrét kifogások, erőteljesen leegyszerűsítve: a tankönyv bántó aránytalanságokat mutat, Mészöly Miklós például jóval több teret kap Dérynéi, Beckett Benjámin Lászlónál — és általában egyfajta pesszimisztikus, végső soron a marxizmus eszmeiségétől idegen, a realizmust tulajdonképpen elvető vagy legalábbis lesajnáló, a modernista-avantgardista alkotásokat szinte csúcsmagaslatoKba emelő felfogás jellemzi. Sajnos, hely hiányában lehetetlen idézni a hozzászólásokból (nagy kár pedig), annyi viszont bizton állítható: az indulatok erejét alig enyhíti, hogy a szerző szubjektív jószándékát szinte senki sem vonta kétségbe, s a töménytelen mennyiségű, bizonyítékként használt tankönyvidézet sorra-rendre úgy hullt vissza a tankönyvíró fejére, akár egy-egy kemény kalapácsütés. A

zt hiszem, az olvasó most kezd gyanakodni: íme, jő valaki, aki ezúttal védelmébe veszi Madocsai Lászlót. Nem erről van szó. Részben mert ez magas és illetékes fórumokon már megtörtént, részben mert e sorok írójának is van baja a tankönyvvel elég. Csakhogy — és ez a lényeg — a dolgot távolról sem szabad csupán ilyen fekete-fehér-alapokon elintézni. Éppen Fekete Sándor volt az, aki 1973-ban azt írta: „Országszerte — erről meggyőződhettem — gimnazisták ezrei hiszik, hogy Váci Mihály a Petőfi-szintű nagy költészet megtestesítője korunkban." Magam is jól emlékszem arra a nagy Váci-divatra, Fekete Sándor akkor a szó szoros értelmében a szívemből szólt, okosan, és a további eredményeket tekintve rendkívül hasznosan. Ha most azt nehezményezi, hogy Benjámin László mindössze nyolc sort kap a negyedikes könyvben, míg Beckett háromszáznál is többet, nemcsak egyetértek vele, de lelkesen helyeslek is. Ráadásul több hasonló arányeltolódás akad még, például hogy a mai magyar irodalom prózaírói között Mándy Iván is Déry Tiborral egy sorban foglal helyet — csak éppen a Madocsai-féle könyvben mást is találni. Aminek én legalább annyira örülök, amennyire Benjámin hiányán felháborodok. Arra gondolok, hogy Ottlik Géza például végre elfoglalhatta az őt megillető helyet (Déryvel egy sorban), ráadásul az Iskola a határon elemzése kimondottan bravúrosnak mondható. Ezt, úgy emlékszem, senki sem említette. Arról sem beszélt senki, hogy a határokon túli magyar irodalom helyzetének, kiválóságainak föl vázolása a 94—95. oldalon nemcsak az arányok tekintetében, de szelekciós gyakorlatában is oly pontos, hogy telitalálatnak is nevezhető. Még jócskán lehetne folytatni... A szubjektivizmus vádja (?) alól mindazonáltal persze nem lehet fölmenteni ezt a tankönyvet. Ám meggyőződésem, a gondok a fenti neuralgikus vitapontoknál mélyebben találhatók. Nemrégen alkalmam volt hallani szegcdi és Csongrád megyei pedagógusok vélekedését azominózus műről. Kivétel nélkül a védelmükbe vették, moi.dván: ez végre jól, legalábbis jobban tanítható, minta korábbiak. Mivel szakmódszertani kérdésekhez valóban nincs joga hozzászólni annak, aki az egyetem utolsó évének kötelező tanítási gyakorlatait leszámítva semmi időt nem töltött katedrán, az ügy e része rendjén volna. Az viszont már aggasztó, hogy az írástudók által tán kissé egyoldalúan, ám mindenesetre jó érzékkel fölvetett aránytalanságokhoz szinte érdemi szavuk sem volt a tanerőknek. Miként azt az evidenciát sem kívánták belátni — hogy tulajdonképpen csak jó és rossz irodalom van. És ez a kijelentés látszólag független még eszmei kérdésektől is, mivel a közelítésmód az irodalom esetében elsősorban mégiscsak esztétikai (és csak ezután következően politikai-világnézeti természetű) kell legyen. Egy fiatal, vidéki gimnáziumban tanító pedagógusnő megpróbálta szóvá tenni ezt az ellentmondást, szegényke meg is kapta érte a magáét rögtön. Szabó Dezsőre hivatkoztak például, kissé demagóg-gyanús módon, mondván, ő nemegyszer kártékony eszméket is terjesztett különben jó művekben. Könyörgöm: ha egy magyartanár nem látja azt, hogy — bizonyíthatóan — azok a Szabó Dezső-müvek, amelyek negatív eszmei töltésűnek mondhatók, mint irodalmi alkotások is rosszak, akkor lassacskán kezdhetnék örülni annak, hogy nem áll módomban kellőképpen megismerni a szakmódszertan újabb rejtelmeit. Hiszen Beckettnél is az a legnagyobb baj, hogy a Godotra várva voltaképpen egy óriási közhelyet illusztrál, nem éppen falrengetően literátori szinten, nem pedig az, hogy „kártékony". Kártékony csak az lehet — ami esztétikailag is értéktelen. És ebben az összefüggésben már valóban felháborító Beckett jelenlétének aránya (is) a könyvben. Pláne a legújabbkori magyar líra egyik legnagyobb költőjével, Benjámin Lászlóval szemben... H

ogy tankönyv az egész világ, remélhetőleg a fenti, szükségszerűen csonka és leegyszerűsített füstölgések is bizonyítják. Tankönyv a világ, méghozzá pro és kontra az. Á megkérdezett pedagógusok és a kéretlenül szavukat hallató írástudók a nemzet mindenkori „rejtekező szelleme" (ahogy Csoóri Sándor szépen nevezte), az irodalom előtt, a csodálatos kultúrkincseket fölhalmozó 20. századi magyar irodalom nagyjai (és kisebbjei) előtt adtak tanúságot véleményeikről (és így önmagukról is). Mindezt annak érdekében, hogy a jövő magyarjainak e teljesítmények miként tolniácsoltassanak. Látjuk: egyelőre úgy, hogy az adott magyar világ egészen más természetű bajait (is) tükrözik... A diákokat, legjobb tudásom szerint, nem kérdezte meg senki. Pedig két diszkó között talán ők is mondhattak volna valamit. Ám lehet, hogy így szó nélkül továbbmennek egy harmadikba. Mellékesen: ez is a tankönyvvilághoz tartozik. DOMONKOS LÁSZLÓ