Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-21 / 222. szám

Szombnl, 1 !)S.í. szoplombor 21 MAGAZIN Levelek Móra Ferenchez CD M

óra Ferenc nevét a főváros, az ország elsősorban a gyermekek számára írt (Pósa Lajos: Az Én Újságom és a Móra által szerkesztett Gyermekek Világa című folyóiratban megjelent) versek, mesék, történetek, majd ifjúsági regényei révén ismerte meg. 1903-ban Pósa Lajos, Az Én Újságom szerkesztője (korának gyermekkőltője és a nép-nemzeti epigonizmus egyik vezéregyénisége) biztatta arra, hogy az ifjúság számára írjon. „Rám parancsolta a meseírást"- vallotta az indulásról Móra. Pósa ujjongó levelekkel ösztökélte, sarkallta az irót versek, történetek megírására. Az alábbi két levél ékes bizonyítéka barátságuknak, s annak, hogy Móra szinte maga írta tele Az Én Újságomat. Nem véletlenül jegyezte meg Pósa Lajos: „Sok örömem volt már új tehetségek szárnyának bontogatásában, de senkiben sem telt annyi örömem, mint tebenned." AZ ÉN ÚJSÁGOM Szerkeszti: Budapest, 1911 június 21-én Pósa Lajos Kedves Ferikém! Csalavári Csalavér szépen indul, a tiszta magyaros humor csak úgy mosolyog belőle. Csak egy a hibája: az, hogy már elfogyott a kézirat. A kézirat fele a június 25-iki számban már megjelent, a másik felét a következő számra már szedik, az azután való számra már nincs kézirat, pedig Miihlbecknek rajzokat kell hozzá készíteni s hétfőn délben pedig jön a szedő a kéziratért. Hogy Az Én Újságom a rendes, pontos időben megjelenhessen: két héttel előbb kell a kéziratot átadni. Hát, édes öcsém, levelem vétele után küldjed csak Csalavért. Mentül több, annál jobb. De azért rendes, heti elbeszélésedről se feledkezzél meg, mert a te írásodból a sok is kevés. Meg aztán itt küldök egy csomó levelet. Üzengess a gyermekeknek kedved szerint; mert amit te csinálsz, az nekem mind kedvemre való. Csalavért meg a postát szombaton szeretném megkapni, mert különben nyugtalankodom. Remélem; Ilonka húgomnak már nincs semmi baja. Add át szerető üdvözletemel. Pankát, Putyukát csókolom, téged ölellek igaz barátod Pósa Lajos U.i. Olvastad-e az Üj Időkben hozzám írt verset? Budapest, 1911 október 31-én Kedves Feri öcsém! Jaj de kár is, hogy te nem lakol itt Budapesten! Szép csendesen elbeszélgetnénk mindennap egy kicsikét, mert a levélírás, mint jól tudod, nekem nem a legkedvesebb mesterségem. Kevés is azoknak a száma, akiknek én néhanéha megeresztek egy levelet. Neked minden héten kellene legalább egy levelet írnom, de hát neked meg egyebet alig tudok írni az örökös dicséretnél. De hát hogyne dicsérnélek, mikor mindig olyan szépet írsz, hogy majd elolvadok a nagy gyönyörűségtől. A verseid is kedvesek, naivak, formásak. Úgy mosolyog mindenik, mint a virág; úgy zümmög, mint a mézhordó méhecske; úgy íllanúgy csillan, mint az aranyszárnyú lepke. Úgy örülök, hogy rá tudtalak venni Az Én Újságom versmondójának is. Csak írj, barátom, érzem, hogy a te szived tele van zengő dallal. Muzsikálj, muzsikálj, fekete cigányom, a boldog gyermekvilágnak. Meglásd, mennyi örömed lesz még neked idővel ebben a niu/sikas/őbun. Megköszönöd még te nekem egyszer, hogy zaklattalak; mint ahogy én megköszönöm már most, hogy zaklató szavamnak engedtél és egy új forrást nyitottál gazdag szívedben. Most szombatra küldj egy megkapó, komoly történelet, mint A körtefa vagy annak a kenyérsütő ángyónak a története. Küldj postát is. Levelet ugyan most keveset küldök, mert nincs időm kikeresgélni, de írj hasból is egy csomót. Hisz te már tudod: hogv kell, mint kell. Ilonkának add át kézcsókomat, Pankának ezer puszimat. Maradok szerető barátod Pósa Lajos S S

zoros barátság kapcsolta neves iró- és költőtársaihoz — köztük Móricz Zsigmondhoz, Juhász Gyulához, Kosztolányi Dezsőhöz. Móricz szegedi útjai alkalmával mindig felkereste Mórát, s meleg sorokkal invitálta a fővárosba is. A Móra halálakor írt búcsúsorokból — „Gyöngyöket szólott és csiszolt drágaköveket hullatott" — kiérezhetjük, miért fogadta barátságába a regényíró a szegedi múzeumigazgatót. Egy Vér György aláirású levélke (keltezéssel — 923. VIII. 28. — az író látta el) Móricz egyik szegedi tartózkodását jelenti Móra Ferencnek. Móra igazgató úrnak. Igazgató Úr, Móricz Zsigmond Szegeden van, a Kassban lakik, a második emeleten, az 54-es szobában. Nagyon szeretne igazgató úrral beszélni, korán reggel (7 órától) otthon van, ha nem tudná igazgató úr fölkeresni, úgy ő délelőtt elmegy a Kultúrpalotába. Vasárnap reggelig marad Szegeden, péntek este Vér György Móricz levele a főváros egyik jelentős eseményére hívja az irót. Soraiból a legőszintébb elismerés és tisztelet csendül ki. Móricz volt „az, aki legalább felérez valamire az író igazi lényéből..." — állapította meg Bóka László. NYUGAT Kedves Barátom, a Nemzetközi Vásáron a Magyar írók Egyesülete egy pavilont kapott s ott mindennap biztatják az írók a népet a jóra. Arra kérlek, hogy bármely napon, — ha Pesten leszel d.e. 11—I d.u. 4—6-ig ott vagyunk, jöjj ki és szólj a hívekhez. Téged nem osztottunk be egy napra, — hanem az összesre. Szeretettel vár barátod Móricz Bp. 1931. V. 7. m A

múzeumigazgatót, régészt, írót és embert meleg barátság fűzte kora szellemi életének jeles képviselőihez, többek között a Szegeden élő Szent-Györgyi Albert professzorhoz is. Ennek egyik bizonyítéka a következő levél: Egyetemi Orvosi Vegytani Intézet Szeged, május 14, 1931. Kedves Barátom. Sovány csereként mellékelem említett beszédemet. Azt kértem tőled, hogy olvasd el. Ezt nem azért kértem, mintha azt gondolnám, hogy te tőlem valamit is tanulhatsz, de csak azért, hogy meglásd, hogy milyen srófra jár az eszem ha netán egyszer felhasználhatnál valamire. Te nagyon elfoglalt ember vagy, de azért, ha egyszer időveszteség nélkül teheted, adj nekem alkalmat arra hogy még egyszer összejöjjünk. Ha akarod, egyszer biciklimen kitaposok oda, ahol ásol, ha nincsen Szegedtől nagyon mcwe, és akkor vagy együtt nézzük, vagy pedig én ások és le nézed. Meleg üdvözlettel: Szent Györgyi Albert. (A mellékeli beszed lől.) sajnos — hiányzik a levél melA leveleket közzéteszi: HEGEDŰS ANDRÁSNÉ Színházaink — kívülről nézve H

a külföldről hazaérkezik az ember, az első pillanatokban szokatlannak találja az utcákat, házakat. Nem tart sokáig, hogy ismét otthonosan érezzük magunkat, de mindig akad néhány perc, amikor még „külföldi szemmel", idegenül nézünk körül, s ezek a percek néha érdekes, soha meg nem figyelt arcát mutatják környezetünknek. Most külföldieket várunk, a Budapesti Kulturális Fórumra; művészeket, tudósokat, újságírókat, közöttük színházi szakembereket. Jó lenne majd megtudni: ők milyennek látják a mai magyar színházi életet. Előre kitalálni persze nem tudjuk, de megpróbálkozhatunk a „külföldről hazaérkező" pillantásával körbetekinteni. Vannak ugyanis, akik azt tartják: a magyar színházi élet kissé provinciális; ha csak a darabok szerzőit vizsgáljuk, el kell utasítani ezt a vádat. Most nem szeretnék arra a valóban különleges esetre hivatkozni, amikor a Macskákat a londoni ősbemutató után Európában elsőként a budapesti közönség láthatta, mert ez valóban ritka kivétel volt. Egyébként sem hiszem, hogy egy vagy két évadnyi késés önmagában a provincializmus jele. Mert úgy egyébként nem nagyon van a világ drámairodalmának olyan jeles új alkotása, ami néhány éven belül a magyar színpadokra ne került volna. Artúr Miller, Tennessee Williams, Peter Weiss, Dürrenmatt, Beckett még primőr darabjaikkal szerepeltek nálunk, s nem a magyar színházművészet gyengéje, ha mostanság ilyen kvalitású szerzők kevéssé jelentkeznek, mint ahogy ezek a „nagy öregek" — már aki él közülük — sem jelentkeznek túlságosan sűrűn új művekkel. A másodrendűbb, jó színvonalú szórakoztató iparosok, Peter Schaffertől, Tankred Dorston át Murray Schisgaliig és Neil Simonig szinte állandó szerzői némely színháznak. Azt sem mondhatnánk, hogy a szocialista országokban bemutatott remekművek nem kaptak helyet nálunk, legföljebb azt, hogy a baráti országok drámaszerzői közül nem mindegyikre figyelnek a hazai dramaturgiák. Akadna talán bővebb választék, mint amelyekkel évadonként találkozunk. A klasszikusok pedig a magyar szerzőnek számító Shakespearetől Lope de Vegán át Caraggialeig szinte állandóan jelen vannak színpadainkon, s ez talán mégsem a provincializmus jele. Nem ebben jelentkezik a provincializmus — mondják mások —, hanem bizonyos színházi törekvések és játékmódok, — például a lengyel vagy más európai országok avantgardejának — hiányában. A

zt gondolom, hogy ez is csak részben igaz. Bár manapság már a színházi heppeningre is volt példa idehaza, de mintha ez a fajta kísérlet máshol is csak nagyon szűkkörű érdeklődést váltott volna ki, és ezért a világon mindenütt visszavonulóban van. Egyébként is: egy ország színjátszása nem bújhat ki nemzeti bőréből. Persze nem is kell nemzetiszínű leplekbe burkolózni, mint amivel manapság egynémely előadáson találkoztunk. Arról van csak szó, hogy nem fordíthat hátat olyan nemzeti tradícióknak, amelyek a színészi játékra és ennek következtében a befogadóra, a nézőre is oly jellemzők voltak évtizedekig. Márpedig Magyarországon — néhány kivételtől eltekintve — a századfordulótól a hatvanas évekig olyan színház volt jellemző, amelyben a drámák a polgári konvencióknak tettek eleget — s ez gyakran csak a felszínén módosult, amikor kötelezően közösségi máz került a hagyományos sablonokra — s a fő vonzerő a színházban a színész szólója volt. Az elmúlt két évtizedben e téren történt a legtöbb változás; különböző drámatipusok leltek otthonra a magyar színpadokon, s némi utóvédharcok árán ma már többé-kevésbé elfogadott tény, hogy az iró, színész, rendező szent-háromságában — nem a másik kettő nélkül — mégis a rendező a meghatározó személyiség egy adott előadás létrehozásában. S ha a magyar színházi élet nem tartozik a nemzetközi élvonalba — ennyit el kell ismernünk —, azt hiszem, ennek éppen az az egyszerű oka, hogy ezek a meghatározó személyiségek jók, közepesek, rosszak, de zseniális, de legyünk szerényebbek: nemzetközi mértékkel mérhető alig, vagy nagyon kevés van közöttük. Ám ha most mégis ilyen külső szemlélődéként vizsgálgatjuk a helyzetet, valamit észre kell vennünk, s ez a műsorrendekből is kitetszik, a magyar darabokból számszerűen nincs hiány. Sajnos, Örkény mértékű, súlyú drámaírók nem kopogtatnak az igazgatók ajtaján. Viszont van egy sajátos törekvés, amely a magyar népi színjátszás hagyományaiból akar meríteni. Ennek pedig az ének és a tánc mindig szerves, meghatározó része volt. Úgy tetszik, a tiszta forrásokból meriteni itt sem lehetetlen, hiszen az elmúlt évek talán legsikeresebb bemutatója a Csiksomlyói passió volt, s talán az István, a király sikerét is — nem filmen, hanem kizárólag színházi előadás formájában — nem csupán a történelmi példázat pikantériája biztosította, hanem a zene mellett az RZ elementáris erejű tánc, amely a nézők érzelmeit is magával sodorta. Nem volt ilyen sikeres a Magyar Elektra várszínházi előadása, de arra példa, hogy ez az út továbbra is járható. M

it fog hát látni a külföldi szakember, ha meglátogat magyar előadásokat? Ha jó helyekre viszik —, s ebből is van elég jó színvonalú —, a világ bármely pontján elfogadható, klasszikus műveket, néhány, talán a nyelv ismerete nélkül is szórakoztató előadást; de majdnem biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb érdeklődést ezek a sajátosan magyar előadások váltják ki. Mert a provincializmusnak nem a kozmpolitizmus az igazi ellentétele, hanem amikor olyan mélyen, őszintén és eredeti módon tudunk magunkról beszélni, hogy ezzel valójában minden nemzet számára érvényes gondolatokat tudunk megfogalmazni. A magyar művészetek közül erre mindenekelőtt a zenének, de talán az irodalomnak, sőt a filmművészetnek is sikerült jó néhány példát felmutatnia. BERNÁTH LÁSZLÓ ""•BUMtUl^ KOPASZ MARTA METSZETE