Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

37 Vasárnap, 1985. augusztus 18. MAG Helsinki üzenete Alkotmányunk ünnepe egyben az új kenyér ünnepe, s nincs már messze a szüret sem. A jókívánságok a bort, búzát békességet fűzik egy láncra, s nem csengenek üresen ezek a szavak. Ha valamit megtanultunk az elmúlt években, akkor ez az: mi magunk vagyunk saját sorsunk, felemelkedésünk kovácsai, ám az, hogy mennyire, mennyi idő alatt, mekkora erőfeszítéssel érünk célt, elválaszthatatlanul összefügg azzal, ami a világban történik és történt. Ünnepelünk és egy évforduló megemlékezései vannak mögöttünk. A közelmúltban ünnepeltük a helsinki záróokmány aláírásának tizedik évfordulóját. Volt mire emlékezni: a Finlandia-palota élköríves asztala mellett 1975. augusztus 1-én 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada képviselői írták alá azt a dokumentumot, amelyhez hasonlót nem ismer a diplomácia történelme. Akiket az a szerencse ért, hogy az aláírásnál jelen lehettek — mint e sorok íróját —, s azok a százmilliók, akik ezt a tévé jóvoltából látták, érezték, hogy nagy pillanat szemtanúi, s hogy ott nemcsak aláírtak, hanem történelmet írtak . .. Persze semmi sem olyan nehéz, mint a történelmet előre játni — ma sincs ehhez kristálygömbünk — és úgy tűnik, nemcsak a könyveknek, hanem az egyezményeknek is megvan a maguk sorsuk. Az aláíráson, a finn fővárosban, azt remélte a legtöbb megfigyelő, hogy innen tovább visz az út az átfogó kelet—nyugati együttműködés felé. A dolgok ennél bonyolultabban alakultak: a történelem vargabetűt tett. A hetvenes évek végétől amerikai részről komoly teherpróbának tették ki Washington és Moszkva kapcsolatait. Ám a kelet-nyugati kapcsolatok egészében korántsem „hűltek le" olyan mértékben, mint a szovjet—amerikai viszony és ebben — éppen ebben — mutatkozott meg elsősorban a helsinki folyamat hosszútávú hatása. Jellemző volt az, hogy miközben a nemzetközi helyzet kiélezettebbé vált. miközben katonai síkon az Egyesült Államok szövetségesei többségét fel tudta sorakoztatni tervei mögé. — Európa nyugati felében is tért hódított felelős politikusok között az a felismerés, hogy a béke megőrzése csak a kapcsolatok fenntartása révén lehetséges. Igy állt elö ez a szokatlan, ellentmondásos jelenség: miközben a szélsőséges vörök tevékenysége miatt fokozódott a feszültség, folytatódtak, sőt sokasodtak a kelet-nyugati találkozók. Budapest mérlege a Helsinki óta eltelt tíz esztendőről világos és egyértelmű. Hazánk az európai folyamatoknak nem nézője, hanem aktív résztvevője. Magyarország — a többi szocialista országgal szorosan együttműködve — jelentős erőfeszítéseket tett és tesz az enyhülési folyamat vívmányainak fenntartásáért, politikánk mindig kiszámítható volt és nem kelthetett senkiben sem kétséget. milyen javaslatok valóraváltásán dolgozunk. Abból indultunk ki, hogy ha a párbeszéd és a kontaktusok fontosak voltak a napfényes napokon, akkor még fontosabbak egy olyan időszakban. amikor a politikai meteorológia változékonyabb időt regisztrál és jelez előre, gyakoribb zivatarokkal. Magyar részről olyan párbeszédre törekedtünk, amely megegyezéshez vezet az egyenjogúság. a kölcsönös előnyök alapján. a kölcsönös érdekek figyelembevételével. Budapest kéDviselői különösen aktívan működtek közre olyan kezdeményezések kidolgozásában és támogatásában, amelyek Európában s annak határain túl a katonai szembenállást csökkentették. Ma már ugyanis — épp az elmúlt időszak tanulságai alapján is — világos, hogy az enyhülés folyamata csak akkor válhat tartóssá. végérvényessé és visszafordíthatatlanná, ha a katonai tey rületre is kiterjed. És a szembenállás csökkentésének ú<?y kell történnie, hogy a nemzetközi erőegyensúly érintetlen maradjon. Ez a nemzetközi erőegyensúly korunk alapvető realitása, és elválaszthatatlan Európa leghosszab békés időszakától. Az eltökéltség ennek az erőegyensúlynak megőrzésére, ez nemcsak a „lenni vagy nem lenni?" sorskérdése a szocialista országok számára, hanem egyszersmind alapja annak is. hogy biztosítani lehessen az egész emberiség „túlélését". Am. nem mindegy, hogy ez az erőegyensúly milyen szinten. milyen áldozatok árán valósul meg. Hogy a fegyverzetek lehető legalacsonyabb szintjén jön-e létre, a fegyverkezés új hulláma nélkül, vagy pedig egy olyan szinten, amely valósággal elszívja a népek alkotó energiáját. S azt például, hogy az űrfegyverkezés az utóbbi Dersoektívát tenné reálissá. ali"ha lehet tagadni. Számokkal mersze nem mindent 'ehet érzékeltetni, deegyetmást azért tanúsítanak a számok is. A magvar kormány 1976 második felében, ma'd 1979-ben kezdeményezést tett, amelynek keretében tizenhét nyugat-európai állam, valamint az Egyesült Államok és Kanada kormányainak diplomáciai úton javaslatokat nyújtott át. Ezek az indítványok a záróokmányban foglaltaknak a kétoldalú kapcsolatokba való „átültetésére" vonatkoztak. Es ha nem is valamennyi indítvány, de ezek közül a legtöbb 1985-re megvalósult, része lett a kétoldalú kapcsolatrendszernek ... Talán nem alaptalan a feltétételezés: népünk nemzetKózi presztízse, megbecsülése jut kifejezésre abban is, hogy most őszszel épp Budapesten rendezik meg az Európai Kulturális Fórumot. Házigazdaként is azok erőfeszítéseit pártfogoljuk, akik semmivel és senki által nem pótolható szerepet töltenek be az európai megértés elmélyítésében. Gyakran mondják: a fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Az Európai Kulturális Fórum az ellenkező célt szolgálja: hogy a múzsák hangja szárnyaljon, és hogy a fegyverek hallgassanak toy vábbra is azon a kontinensen, ahol már annyi fegyverropogást, annyi halálhörgést hallottak. s ahol az elmúlt negyven év volt a leghosszabb, háború nélküli időszak. Egy évfordulóra visszatekintve Helsinki ootimizmusra okot adó szimbólum is, a második világháború nyomán kialakult európai határok elfogadásának, a józan, az érdekeket kölcsönösen figyelembevevő kompromisszum lehetőségének a jelképe. Helsinki végső helye a történelemben attól függ, mennyire tudjuk kihasználni a békés egymás mellett élés jelenkorra kialakult kereteiben rejlő lehetőségeket, mennyire sikerül az együttműködés, a józan politika elemeit elfogadtatni Nyugaton is. sikerül-e korlátok között tartani a kétségtelenül meglevő veszélyeket. Ehhez napjainkban is csak egv út vezet: kontinensünk és a világ realitásainak elfogadása, a háborús veszély elhárítását szolgáló keletlnyugati várbeszéd fenntartása, minden vitás kérdés érdemi tárgyalások útján történő rendezése, az európai biztonsági és együttműködési folyamat továbbvitele. Ez Helsinki üzenete. A történelem maga-magát nem ismétli, ám a példa tanulságos. Nem k*"*nyű, de meg lehet tUálni a közös nyelvet még harmincöt állam közt is, hidat lehet verni olyan álláspontok közt is, amelvek áthidalhatatlanul távolinak tűnnek: a bizalom elengedhetetlen minimuma kell hozzá és a politikai szándék. Ez a jövő ígérete is, amelyre valamennyiünknek szüksége van. s amelynek valóra váltása mindannyiunktól függ. Saját magunk holnapjáról és holnaputánjáról is szó van, mint ahogy rajtunk is múlik, milyen lesz másoké. Korszakos feladataink végrehajtásához béke kell. VAJDA PÉTER Katona Judit Hétköznapi óda ömlik a búzák meleg vére, könny folyik árvák kenyerére, a tarló koszorúkkal ékes gyorsan issza a verítéket. Fény istene, védd meg a földet, enyhítsd éhét az éhezőknek. Gép iramlik a mag szivének, porrá zúzódik az élet. Esők szárnya, erős, hatalmas, az éhezők élni akarnak: vedd el kínját gyermekeknek, teljenek búzatárlók, vermek. Nincsen számadó, úr a gazda: kenyere sül piros-magasra, naptól gyötört föld mche hordta, legyen áldott minden morzsa! A közös sors szimbóluma y'yj kenyér — maradt még ennek a két szónak a sugárzása? I Egy mai fiatal, aki már abba a világba született bele, ahol ^^ a két-háromnapos vekniket az élelmiszerboltokból nagy teherkocsikon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják, ahol a háztartások naponta vagonszám dobálják a maradék kenyeret a kukába; ahol virgonc diákok sonkászsemlével futballoznak óraközi .szünetben, de ahol még tanár is kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott tízórait — az a mai fiatal vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán, hogy ennek a szónak szótári értelmén túl is van jelentése? Mert az én korosztályom fogalmi világában ez a szó: kenyér — kifejezhetetlenül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet, kalóriaértéke, szénhidráttartalma, élvezhetősége meghatároz. Én is olyan környezetben nőttem föl, ahol a búza termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életet", „hordják az életet" — magát az élet szót többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében. Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy^nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden kifagyott) — nyolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl. — Egy szem... egy kalász — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mezőgazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok meg az elődeimet is. Minden számbavehető ősömnek ezentájt következett az esztendő legfontosabb vróbatevö évada. S itt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letékintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre: „Nem menekülhetsz". „A lét alakítja a tudatot" — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjuk Medárdot, hetek múlhatnának, nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Eddigi életem négyötöd részét töltöttem városban, falura csak látogatóban járok. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsirbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: a szentistváni Ináncsi Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott inge derekában félliternyi izzadtság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. Egy Holló nevű kaszásról, aki még ebédszünetben sem pihent, újságpapirfecnikre vadászott, mindet elolvasta. Tőle hallottam elöször a Szovjetunióról, tízéves korom táján. „Akárhogyan van, jobb ott a szegény népnek" — mondta valamilyen újsághírre konokul. S az utolsó kaszás ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, .középkorú ember volt; ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, félrehúzódott lapos tarisznyájával. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, vereshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Kiszikkadt, sovány emberke volt, mondom, minden zsírtartalék nélkül kezdett az aratáshoz. Nem tudtam még akkor, mi a kalória. Tudósok, orvosok, biológusok magyarázzátok meg, hogyan telt ki napi ötezer kalória — kenyérből és vereshagymából! P

ersze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízben áztatott kenyértől és a vereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyér-szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett fjecsülni. Rendben van: ma lágykenyeret eszik az ország. Hellyel-közzel már a reggeli sütést nem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben van, hogy csökkent a kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a kenyérfogyasztás alakulását: egy határig nő — amíg maga a jóllakás a gond — azon túl pedig csökken. Az anyagi jólét, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi. A — viszonylagos — bőség kosarából tehát ki-ki a frisebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz a hizlaldákba induló teherautókon. De. V

ajon a gyerekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, amelv minket elfog, ha a szemetes kübliben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyet egy egész életre belénk nevel a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? No igen, ezekben a kérdésekben a kenyér ugyanaz a szimbólum ami volt, az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. Ami azok szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérően lefújják róla a port. FEKETE GYULA C