Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-26 / 174. szám

10 Péntek, 1985. július 26. Erkel operái Sokan úgy vélik, nem is teljesen alaptalanul, a szabadtéri viszonyok jobbára a zenés produkcióknak kedveznek. Látványos példának kínálkozik a veronai aréna, ahonnan a televízió jóvoltából a magyar názók is tobb operaelőadást csodálhattak meg, de hasonloan zenés karaktere van jó néhány európai és más kontinensben szabadtéri fesztiválnak. A színházi zene legnemesebb múiaja az opera. Szegeden már a két világháború közötti fesztiválperiódusban nagyszerű produkciókat rendeztek a téren. Amiről a szabadtéri mindjárt híressé vált: 1935 augusztusában maga Mascagni dirigálta a Parasztbecsületet, főszereplőj a Milánói Scala ünnepelt sztárjai voltak. Az olasz verizmus népszerű egyfelvonásosával párban szerepelt azon a nyáron Hubay Jenő szintén egyfelvonásos operája, a Crcmonai hegedűs. Vagyis idejekorán megjelent a magyar opera. A továbbiakban még fölcsendült a harmincas években, ugyancsak külföldi szólistákkal, Nádasdy Kálmán rendezésében két alkalommal a Turandot (1938—39), s egy ízben Verdi Aidája (1939), ugyancsak Nádasdy rendezésével, Fercncsik János vezényletével. Ehhez a vonulathoz kell számítani Kodály daljátékát, a Háry Jánost, ami Rubányi Vilmos dirigálásával 1938-ban került először a Dóm térre. Érdekes, hogy Erkel operáinak csak a Játékok felújításával támadt kultusza. Kilencszer ment a Hunyadi László, hatszor a Bánk bán, és egy alkalommal a Brankovics György. Mellettük a hazai repertoárt Farkas Ferenc Vidróczkija és a Háry jelenti — az előbbi egyezer, az utóbbi hétszer csendül föl a templom előtt. A szegedi játékokat a Hunyadi László bemutatójával újították föl, 1959-ben. Az Erkel-opera első szabadtéri előadásainak előkészületei során Mikó András rendező úgy nyilatkozott, az a törekvése, hogy a szabadtéri viszonyokat a legteljesebb mértékben kiaknázza. A rendezés kiindulópontja a szabadtéri jellegnek megfelelő, látványos előadás volt, természetesen a mondanivaló háttérbe szorítása nélkül. Ez éppen a Hunyadi Lászlónál nem tünt egyszerű problémának, mert a darab többnyire zárt térben jáíszódik. Mégis megoldották: a kilenc kép változatosan, néhány perces szünetekkel, gyors egymásutánban követte egymást. Az előadás színvonala, művészi elmélyúltsége és a közreműködők díszmunkája méltó volt ahhoz a nagy vállalkozáshoz, amelyet a Szegedi Szabadtéri Játékok felújítása, illetve újjászületése jelent. A kritika hasonlóképpen értékelte a produkciót: „Mikó András rendező rendkívül látványos, minden tekintetben monumentális előadást produkált, az eszmei mondanivaló hangsúlyozásával. A Szegedi Nemzeti Színház énekkarából, a Szegedi Zenebarátok Kórusából és a MÁV Hazánk Munkáskórusának dalosaiból álló együttes színvonalban, egybeforrottságban egyaránt kiemelkedő." A szereplőkkel kapcsolatban így folytatta: „A címszereplő Simándy József tenorja mind a hósi jelenetekben, mind pedig a lírai részekben kitűnően érvényesült, rugalmas hajlékonysággal, magabiztosan bánt nangjaval. Az V. Lászlót megelevenítő Szabó Miklós nemcsak hangjának sokszínűségével, hanem az öt jellemző drámai hatást elérő jellemábrázoló játékkal emelkedett valóban művészi színvonalra." A kritikus Varga Mátyás díszleteiről és Márk Tivadar jelmezeiről is elismeréssel szólt. Ma már csak érdekességként említhetjük a Szegedi Papír- és Irodaszerértékesítő Vállalat azóta feledésbe merült ötletét: a Képzőművészeti Alap kiadóvállalata segítségével szíhes felvételeket készítettek a Hunyadi főpróbáján, s ezeket levelezőlap formájában, frissen, már az első előadás napján, forgalomba hozták. A Bánk bán 1961-es bemutatóját nagy érdeklődés előzte meg. A legfőbb kérdés az volt, lehet-e, szabad-e ezt a csak részben szövegjelenetekre épülő operát a monumentális hatásokat kívánó, óriási szabadtéri színpadon előadni. A bemutató után Nádasdy Kálmán, az Állami Operaház Kossuth-díjas igazgatója így vélekedett: — A mű legjellegzetesebb vonásai a szabadtéri előadásban sokkal jobban és nagyobb hatással érvényesültek, mint a zárt színházakban. A mű monumentalitását nem a nagy tömegű statisztéria biztosította, hanem a belső monumentalitás — a mondanivaló ereje, drámai hőfoka. Nádasdy Kálmán nagy jelentőségűnek tartotta, hogy ezen a színpadon Erkel művei óriási tömegekkel találkoznak, nem csupán a kiválasztottak, hozzáértők kis csoportjával. Érdemes feleleveníteni a művész majd negyedszázada mondott szavait: „Akárhogyan változzék később a szabadtéri játékok műsora, véleményem szerint Erkel operáinak legalább 1-2 alkalommal minden esztendőben szerepelniük kell a Játékokon. A hely varázsa miatt rengeteg olyan ember nézi meg itt, akik máshol nem hallgatnák végig őket. Ezért azt gondolom, később lehetne szó más Erkel-művek feltámasztásáról is." Nádasdy Kálmán úgy jellemezte Erkel operáit, hogy abban egész világot jelenítenek meg, ellentétes elemek olvadnak bennük drámai egységbe. A sokféleség ötvözetének megteremtésében Erkel drámai művészete bizonyos tekintetben hasonlít Shakespeare művészetéhez. Az életnek ez a hatalmas áradása, melylyel a nagy angol drámaíró müveiben találkozunk, Erkel operáiban is tetten érhető. Az 1961-es előadásokon jól is érvényesültek az opera jellemző vonásai: Mikó András rendezése, Vaszy Viktor zenei értelmezése ezek szolgálatában állt. A főbb szerepeket Ilosfalvy Róbert, Takács Paula, Agay Karola, Szabó Miklós és Fodor János alakították. A következő évben, 1962-ben, Kodály daljátékát, a Háry Jánost állították színpadra, ami csak a felújított szabadtéri történetében számított bemutatónak, ugyanis 1938-ban már játszották. A legsikeresebb magyar dalmű nem kifejezetten opera, mégis ebben az összeállításban teszünk említést róla, hiszen nagyobb szellemi rokonságot tart az Erkel-vonulattal, mint a hazai szinpadzenei könnyűműfajjal. Kórody András dirigálta az 1962-es premiert (amelyet még hat fesztiválnyári előadássorozat követett, 1983-ig), s többek között így nyilatkozott: — Rendkívül szines feladatot ad a zenekarnak. Igazi népdal, s ezt a kincset az európai zene legkorszerűbb eszközeivel szólaltatja meg. Jol jatszm az együttes, melynek felkészültsége, munkaszeretete példás." Az előadásokat Békés András rendezte, aki a szegedi színházban is dolgozott korábban. A főszereplők Szabady István, Mátyás Mária, Lendvai Andor, Szilvássy Margit, Palánkay Klára, Maleczky Oszkár, Rösler Endre voltak. A Hunyadi és a Bánk korábbi szabadtéri előadásai bebizonyították, hogy a magyar történelem eseményei, melyeket Erkel feldolgozott operáiban, kitűnően érvényesülnek a szegedi dóm terének történelmi hangulatot árasztó környezetében. Az út, amely az említett két előadással kezdődött, méltóképpen folytatódott 1963-ban Erkel harmadik, Budapesten akkoriban — Debrecenben most nemrég — felfrissített operájával, a Brankovics Györggyel. Mikó András rendező: — Ebben az operában Erkel az olasz hatásokon kívül már más elemekkel, többek között Wagner zenedrámai eredményeivel is gazdagította eredendően egyéni hangját. A Brankovics Györgyben a mai zenei nyelv felé mutató érett zeneköltöt ismerjük meg, aki ezt ak*. kortájt életműve betetőzésének, legjobb operájának tekintette. A zenei anyagot Kókai Dezső dolgozta át, a karmester KiSrody András, a címszereplő Fodor János volt, további szereplők pedig Mátyás Mária, Simándy József, Palcsó Sándor, Házi Erzsébet. Nem hozott egyértelmű, átütő sikert Farkas Ferenc népoperájának, a Vidróczkinak 1964-es ősbemutatója. Azt írta a kritika, hogy „az alapul vett népies és naiv hangvétel, a romantikával való azonosulásnak az a foka, amely a műből árad, távol áll a mai nézőktől. A szöveg nem a legnemesebb kövekből épült, sokféle és nem egyenlő értékű elem keveredik bele." A mü emberábrázolásában, sajnos, népszínművekre emlékeztető megoldások találhatóak — csakis a cselekmény bonyolításában, s ez nem a legértékesebb fajtája a romantikának. Néhol az érdekességet hajszolja, máshol túlzsúfoltnak, tarkabarkának hat. A dallamvilág és a szerkesztési mód sem mindig éri el az opera műfajának megkövetelt igényességét, színvonalát. Inkább a daljátékhoz áll közelebb ez a melodika. Azért Mikó rendezése látványds, dinamikus volt, s Vaszy vezénylése is nagy erővel fejezte ki a népies és a vele kontrasztos franciás-németes hangvételű részeket. Címszerepében Ütő Endre debütált; anyját Palánkay Klára, a szerelmes nemesasszonyt Mátyás Mária alakította, s ezúttal is szép számmal szerepeltek helyi művészek, Berdál Valéria, Mére Ottilia, Mucsí Sándor, Horváth József, Katona András. Magyar opera tehát a szegedi szabadtérin 25 alkalommal jelent meg, s a fölújítás óta játszottakból csupán a Háry szerepelt a harmincas években. VARJÚ ERIKA Passiójátéktól a Kálmán királyig A drámajátszás mindig allergikus pontja volt a szegedi szabadtérinek, mégis tán a legszínesebb választékot kínálta. Elég utalni csupán Az ember tragédiájának rendkívüli népszerűségére. A magyar színházművészet vezető rendezői, tervezői, színészei gyúrköztek neki már a felszabadulás előtti periódusban, de később is, nyár-nyár után, hogy dacolva a tér személyiségroppantó hatalmával, ám a templom kultikus levegőjétől megittasulva. közvetíteni próbálják estéről estére ezreknek Madách filozófiáját. A nagy kivétel tehát a Tragédia — netán misztériumjellege okán, amivel nagyon is illik a dómkörnyezethez. Sokszor elővették, szériában játszották; minden más drámakísérlet — a harmincas évekbeli Bizáncot leszámítva — egyetlen nyarat ért itt meg csupán. A premiereket nem követte későbbi fölújitás. Tanulságul kínálkoznék, hogy bárminő" tisztes buzgalom, lázas vágy dacára — nem való próza a dómszínpadra? Ne siessük el a választ: az egyévados előadások között akadt szakmai és közönségsiker jó néhány. Az alábbiakban elsősorban a hazai dráma jelenlétére emlékeztetünk. Ízelítőül csupán, a harmincas évek. Mindjárt az első attrakció misztériumjáték volt: Voinovich Géza Magyar passiója avatta a dómszinházat Hevesi Sándor rendezésében, a budapesti Nemzeti Színház előadásában. 1931. június 13-14-én. Később a Tragédiák jöttek, ám közben, 1936-ban, Janovics Jenő beállításában megszólalt Herczeg Ferenc Bizánca, hogy műsoron maradjon még három fesztiválnyárra, s ment Berezeli Anzelm Károly misztériumdrámája, a Fekete Mária (1937), meg Újházi György történelmi darabja, az István király népe (1938) is. Egyszóval kizárólag magyar szerzők alkotása. Színesebb képet mutat a fölújított Játékok több mint negyedszázados krónikája. Már az első évadban, 1959-ben, színre került a Budai Nagy Antal, Kós Károly egyetlen drámája, melyet még 1936-ban mutatott be a Vígszínház, de hamar lekerült műsoráról, mondandóját tekintve nem véletlenül, hogy aztán — még a felszabadulás előtti időknél maradva — vidéki színpadokon, Kecskeméten, Szegeden, Kolozsvárott, Brassóban, Nagyváradon éljen tovább. A szegedi szabadtéri reinkarnációra eljött hozzánk a 76 éves szerző, aki az előadások után így nyilatkozott: — Számomra is újdonság volt, hiszen egészen más lehetőségeket nyújt ez a színpad, ez a környezet, mint a zárt színház. Drámám itt teljesen újjászülelett, sok tekintetben nagyobb sodrásúvá, plasztikusabbá vált. Három előadáson keresztül magam is gyönyörködtem a nagyszerű rendezői megoldásokban, ötletekben, és a színészi játékban. Az a különleges szerencse ért, hogy mind Hubay Miklós, a szabadtéri változat kidolgozója, mind Marton Endre rendező tökéletesen megértették a dráma szellemét, és elgondolásaikat, ötleteiket ahhoz igazították, annak hű kifejezésére törekedtek. Tökéletesen meg vagyok elégedve, esetleg néhány apróbb megjegyzésem lett volna, ha időben Szegedre érkezem. Magyar szerzőnek nem lehet nagyobb tisztesség, mint hogy munkáját a hatalmas szegedi színpadon tízezrek, hazaiak és külföldiek előtt játsszák. Nagyon boldog és nagyon hálás vagyok ezért az előadásért, s különösen örömömre szolgált, hogy érezhettem a közönség hangulatát, ami az Írónak mindenkor a legtöbbet jelenti. Tizenkét nyárszezon futott tova, hogy 1971-ben a magyar irodalom élő klasszikusa, Illyés Gyula is megszólalt a téren. Ó is ellátogatott hozzánk a Dózsa György premierjére. Lapunk előzően készített interjút vele: — Meg vagyok győződve, hogy minél többször ismétlödnek Szegeden a szabadtéri játékok, és minél sikeresebbek, színvonalasabbak lesznek. annál jobban hozzájárulnak a szomszéd népekközötti kapcsolatok kialakításához, és nyomukban olyan tradíció alakul ki, amelyre igen nagy szükség van. Arra a kérdésre, hogyan fogadta a Dózsa szabadtéri tervét, ezt mondta: — Kíváncsian és bizalommal. Most már másképpen gondolkodunk arról, ki a magyar, vagy, hogy hogyan kell éreznünk az iránt, aki nem soviniszta, nem nacionalista, de kiáll azért a közösségért, amelyben született. Érdekes, hogy drámáját miért ítélte feltétlenül alkalmasnak a szegedi szabadtéri deszkáira: — Sok színhelye városi főtéren játszódik, s a városi főtereken mindenütt templom volt, az elé jött össze mindenféle gyülekezet. Azt például, hogy Szegeden a templom végig ott lesz az előadás mögött, szerencsésnek érzem. Pár név a Félix László rendezte premier parádés szereposztásából: Bessenyei Ferenc (címszereplő), Nagy Attila (Mészáros Lőrinc), Molnár Piroska (Anna), Somogyvári Rudolf (Zápolya). Klasszikus drámaírónk, Madách Imre, nemcsak a Tragédiával írta be nevét a szegedi szabadtéri történelemkönyvébe, hanem 1973 nyarán a Mózessel is. Kevés hasonló vállalkozásra akadt itt példa. Marton Endre nemcsak kacérkodott a gondolattal, de be is bizonyította, lehet akár kőszinházat játszani, darabot rendezni a dóm ellenére. Miként Keresztury Dezső egy sebész érzékeny pengéjével hajtott végre műtétet a Mózes drámatestén anélkül, hogy idegrendszerét fölsértette volna — úgy operált meg Marton is egy ritka sikerszériát megért előadást, a Nemzetiét, amely ráadásul egészséges volt. Varga Mátyás stilizált sziklái természetes szélességében övezték a játékteret, amit a középen leeresztett fúggönyszeletek mélységben is kettéválasztottak, s amely nemcsak a sötétbe vesző háttér felé, de az orchesterbe lefutó lépcsősorokkal előre is kiterjedt. A sivatag és az égbolt kagylószerűen kinyíló belsejében, a különböző fényhatásokra, bravúrosan lélegzett a színpad, s akkor is teljes élményt tudott nyújtani, amikor egyetlen szereplőt tartott a hátán, a címszereplő Sinkovits Imrét. De a kinagyított felület a darab másik „főszereplőjét" is magába ölelte, a népet, melynek sorsáról szólt végtére Madách drámája. Ugyancsak Marton Endre rendezte a következő nyárévad klasszikus magyar drarnábémútatóját, a Czillei és a Hunyadiakat — Vörösmarty tói. Ez a mű is hosszabb ideje ott volt már a budapesti Nemzeti Színház játékrendjén, s a rendező így látta az esélyeket: — A Mózessel sok mindent jeleztünk, miként képzeljük el a kőszínházi előadás átültetését: a darab szellemi mondandóján természetesen nem változtatunk, régi marad a színészi játék koncepciója is, minden más azonban új megfogalmazást kap. Ehhez képest most annyiban szeretnénk továbblépni, hogy birtokba veszszük a teljes játékteret, majdhogynem bekerítve a nézőt. Az egy központi és két mellékszínpadon lesznek pillqnatok, amikor egyidejűleg zajlik a játék. A Mózesben alig száztagú tömeg is főszereplővé léphetett elő. Most a futaki országgyűlésben a templom jelenetét szeretnénk kiemelni a háttérből, drámai térré fölerősíteni. Ha a színpad egyszerre mutatja Bécset, Budát, Futakot, folyamatában válik láthatóvá a cselekmény. A főbb szerepeket Szersén Gyula (Hunyadi László), Sinkovits Imre (Czillei), Lukács Margit, Kállai Ferenc. Győrffy György, Raksányi Gellért alakították. Miközben az operai változat, Erkel Bánk bánja szinte házidarabnak számított a téren, szükségszerűen merült föl az igény Katona József drámájának bemutatására. 1978-ban jött el az ideje, s a rendezőnek fölkért Lengyei György — aki mögött már otl volt az 1975-ös Peer Gynt sikere — oda nyilatkozott, hogy a dráma életének képekben is ható vonzását szeretnék megteremteni. Fehér Miklós díszleteiolyan teret biztosítottak a cselekménynek, amely aktív drámai háttérré nőtt. Szimultán játszottak, a jelenetek is gördülékenyen követték egymást, dialógus dialógusba kapaszkodott, mint a precízen összepasszított fogaskerekek. Lengyelék a darabot Illyés akkoriban nagy visszhangot kiváltott átigazításában vállalták, annyi korrekcióval, hogy a mü problematikus befejezését Katona dramaturgiájára vezették vissza. Vagyis a király előbb tisztázta Bánkkal, miféle indítékok vezették a gyilkossághoz, ezért a büntetésről csak azután tett lé, hogy-, egyszer re éFtgsúltel^ Méjinda sorsáróV 0, a. bán összeroppant. ' Béásény'ei Éérenc nagy formátumú címszerepe mellé Kállai Ferenc Peturja magasodott, hitelesítve a bán tettét, de szép sikert aratott Kovács János Tiborca, Molnár Piroska Melindája és Almási Éva Gertrúd isza is. Csak 1980-ban került sor a Játékokon kortárs magyar dráma ősbemutatójára. Páskándi Géza Kálmán királya valamivel korábban megjelent a Tiszatáj hasábjain, előzően az új győri színház pályázatára készült, élőben azonban itt láthatta először a publikum (s csak utána költözött föl pesti kőszínházba). A rendező Ruszt Józsefet az adott történelmi helyzet és a vezető magányosságának problematikája foglalkoztatta leginkább. — Igyekszem hangsúlyossá tenni Kálmán és Almos testvérkonfliktusát — nyilatkozta —, mely nem egyszerűen történelmi helyzetükből ered, hanem egy új etikai konfliktus, belejátszik az országvezetö Kálmán jellemvonulatába és az általa történelmileg létrehozott cselekvés menetébe is. A képi megoldásokkal olyan feszültségeket próbálok érzékeltetni, mint koronázáskor a protokolltömeg és a király magányossága, s mivel a mű belső karaktere vallásos színezetű, felhasználom a templom jelenlétét. S valóban. Csikós Attila díszletei egy félbemaradt templomépítkezés látványát asszociálták, a kész dóm előtt a történelem viharában épúlő-pusztuló világ képzetét szuggerálva a nézőnek. A címszerepet Balázsovits Lajos, a krónikákhoz csöppet sem hiteles, ám dramaturgiailag indokoltan esztétikus kiállással játszotta, hiszen ellenlábasa a délceg Trokán Péter volt, Álmos figurájában. Íme hát a magyar drámabemutatók Szeged fesztiválján. Mellettük több Shakespeare-mü került színre, a Szentivánéji álom (1963), a Hamlet (1967), a Romeo és Júlia (1972), illetve 1970-ben Euripidész Trójai nőkje (Sartre átdolgozásában), Szophoklész Antigonéja (1979) és a Teli Vilmos, Schiller drámája (1981). Rövidebb szünet után — mi lehet a hamarosan ígérkező folytatás? NIKOLÉNYI ISTVÁN