Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-26 / 174. szám

10 Péntek, 1985. július 26. Daljáték-história A daljátékról ez olvasható a lexikonban: „színpadi műfaj, amelyben énekszámok beszédjelenetekkel váltakoznak. Első megjelenési formája a német Singspiel volt... a Szöktetés a szerájból az olasz opera és a Singspiel elemeit egyesíti. A műfaj második elágazása vezetett az operetthez, majd a modern musical comedy-hez. A daljáték eredeti, naivan népies jellegét őrizte meg a spanyol zarzuela, nálunk a János vitéz és a Háry János." Ami azt a bizonyos második elágazást, illeti: igy vagy úgy. de a Szegedi Szabadtéri Játékok repertoárján a huszonhat évvel ezelőtti Nagy Újrakezdés esztendejétől fogva folyamatosan jelen van. S csupán egy röpke pillantást vetünk az esztendőkrónikák látogatottsági adataira, azonnal kitűnik: a daljátékok mindig azon előadások közé számítottak, ahol a legszebben mutattak a hivatalos ..kihasználtsági statisztikák" (szörnyű kifejezés, de nincs mit tenni, ráadásul a lényeget mégiscsak tükrözni képes). Bizonyitvár/ hogy ez az a műfaj, amelyre minden alkalommal teljes mértékben „vevő" volt a közönség. A daljátékok népszerűségét a sok-sok fülbemászó dallam éppúgy garantálja, mint a könnyed, gyakran humoros, mesélve szórakoztató mondandó, a sokszor országos hirü, neves művészek fellépte — no meg az, hogy az egyes darabokat lehetőség szerint nagy csillogással-villogással. látványos, tetszetős formában. állították a Dóm téri színpadra. Érdekes és elgondolkodtató jelenség, hogy végigtekintve a szegedi daljuték-histórián, az elmúlt huszonhat nyár során nem találunk valami nagyon változatos kinálatot. Jó néhányszor ismétlődött a János vitéz és A cigánybáró. egysZércgvszer mutatták be a Rákóczit (1984-ben). a Piros karavánt (1930), a musiéalek közül a West Side Storyt (1965) és egy rockoperát, az István, a királyt (évszám aligha szükséges). No de menjünk sorjában. Ézerkilencszázötvenkilenc, az újrakezdés ígéretes esztendeje. Haloványan emlékszem, mekkora „szám" volt a János vitéz. Szinetár Miklós rendezte, a szereposztás ma már legendásnak mondható: Sá.rdy János volt Kukorica Jancsi, Házy Erzsébet Iluska, Rajz János a francia király, Gobbi Hilda a gonosz mostoha. Mint a korabeli laptudósílásbói kitűnik, némi szerepet kapott egy csacsi is (rajta lovagolt be a színpadra a francia király), s a próbákon történt némi malőr az ötven-tagú birkanyájjal is, amely először az istennek sem akart a világot jelentő deszkákra lépni... Olyan fantasztikus siker volta legelső János vitéz, hogy két év múlva Békés András rendezésében, a főbb szerepekben Oszvald Gyulával, a főiskolás Andor Évával, Németh Marikával és Bilicsi Tivadarral ismét színpadra tűzték Kacsóh Pongrác művét. Ám előzőleg, 1960-ban, új daljátékpremiernek lehetett örülni: Farkas Ferenc Csinom Palkója szerepelt a Játékok műsorán. (Először és majdnem utoljára, hiszen ezután mindössze egyszer. 1971-ben „vették elő"). Mikó András volt a rendező. Sárdyt, Szabó Ernőt, Házy Erzsébetet, Angyal Sándort láthattuk-hallhattuk a főszereplők között, a szerző Farkas Ferenc pedig arról beszélt a bemutató előtt a Délmagyarország hasábjain, hogy Szeged már csak azért is igen kedves neki, mert igen szép élményeket hagyott benne a mű 1952-es kőszinházbeli szegedi előadása. Az 1963-as év egy későbbi „daljátékkorszak" nyitányát is jelentette: ekkor került először a Dóm tér publikuma elé Johann Strauss A cigánybáró című műve. Békés András rendezte a produkciót, a vendégkarmester, Eduárd Strauss szerint „nagyon egyszerű és kellemes együttdolgozni a szabadtéri játékok zenekarával". Szaffit Házy Erzsébet alakította, ekkor volt először koreográfus Szegeden Barkóczy Sándor — és Palcsó Sándor énekelte-jútszotta Barinkayt. A rendkívüli sikerre jellemző, hogy A cigánybáró-előadásokra jöttek legtöbben a határokon túlról is, a folytatás pedig: ezután még összesen hat alkalommal tűzték műsorra a darabot. A toborzó, a darab „magyarosch" temperamentuma. a színvonal meg is tette hatását... Jelentős évnek számit a szegedi daljáték-históriában az. 1980as esztendő. Úgy is mondhatnánk, az előző két évtized állandónak nevezhető daljátékválasztékát ekkor váltotta fö! először valami gyökeresen új. Korábban Szegeden sohasem játszott művet mulattak be: Szakcsi Lakatos Béla—Csemer Géza Piros karaván című musiceljét, amelyet Vámos László rendezett, s a főszerepeket Suka Sándor, Galambos Erzsi, Kertész Péter, Harsányi Gábor játszotta. A rendező úgy fogalmazta meg elképzelésének lényegét, hogy a cigányságról teljes képet adni akaró, a valóság és az álmok világában egyaránt játszódó darabot állítanak színpadra, s „ha van mű, amely valóban a Dóm térre való, akkor a Piros karaván az." A Piros karaván „forradalmisága", vagyis hogy korábban a szabadtéri n soha nem látott előadásokkal is színesítsék a fesztivál könnyű műfajbeli választékát, rövidesen meghozta újabb, inspiratív erejét bizonyító eredményét. Méghozzá kétszeresen. A cigány-musical után négy évvel mutatták be Kacsóh Pongrác Rákóczijának Ruitner Sándor által átdolgozott változatát, amelyről az átdolgozó többek között azt is mondta, hogy a művet „igazából nem js átdolgozni kellett, hanern á történelem nagy, örök játékait behelyettesíteni jellegzetes daljáték-szituációkba úgy, hogy a műfaj hitele se csorbuljon ..." A városból elszármazott rendező. Horváth Zoltán állította színpadra ezt a Rákóczit, Leblanc. Győző, Pitti Katalin, Mészöly Katalin, no meg ezúttal is jó néhány szegedi színész — Mentes József, Gyimesi Kálmán, Vass Gábor — szerepelt a darabban. A másik, igazából revelatív esemény: István, a király. Alighanem új korszakot nyitott a szabadtér), jÁJékok ^.könqyű műfajú" történetében. Valószínűleg kár is most bármi újat írni róla, legföljebb annyit, félig-meddig már záradéknak is számító megjegyzés szükséges: az Istvánnal jutott el e téren a fesztivál oda, ahonnan a megszüntetve-megőrzés jegyében igazán indulnia lehet — a korszerű muzsikát, a magas előadói színvonalat a Dóm tér adottságait maximálisan kihasználó, rendkívüli látványteremtő effektusokkal elegyíteni, s mindezt a daljáték, ha úgy tetszik, a musical, sőt. a szabadtéri „.könnyedebb muz.sikai" oldalán. A folytatással pedig máris a jelenben vagyunk. Mondhatnánk úgy is, hogy a kör (legalábbis egyelőre) bezárult: következik a János, a vitéz. A „hivatalos" műfaji megjelölés: rockdaljáték. Itt tartunk, idáig jutottunk. DOMONKOS LÁSZLÓ Orosz iskola, komplex táncszínház Amióta a színpadi tánc kialakult, mindig nyitott és aktív, volt a társadalom felé: a mozdulatok segítségével érzéseket, hangulatokat, gondolatokat, cselekményeket jelenít meg, információkat közöl, üzeneteket közvetít. A táncművészet terebélyes, sokágú pályájának egyik régi, de meg-megújuló ága a balett, mely talán a legintenzívebb műfaj, legkönnyebben lépi át az országhatárokat, legegyszerűbben győzi le a nyelvi akadályokat, legtermészetesebben köti öszsze és kapcsolja egybe a különböző múzsákat, más-más gyökerekből táplálkozó hagyományokat, egymáshoz távoli kultúrákat. Ennek a felismerése is benne rejtőzködött Balázs Béla 1946-os Délmagyarország-beli cikkében. Több mint tiz évet kellett várni az álom megvalósulására, a javaslatok konkretizálására. Az ellenforradalmat követően a megújult politika segítette Szeged nagy vállalkozásának révbe jutását, és a városi tanács 1957 októberében foglalkozott a Dóm téri szabadtéri játékok felújításával. Figyelemre méltó ennek következő passzusa: a művészeti bizottság a Dóm téri Játékok jövő évi műsorára Madách Imre, Az ember tragédiája, Puccini Turandot, Csajkovszkij, A hattyúk tava, KacsohPongrác János vitéz című müvének bemutatását javasolja. Tervei szerint önálló műsorral a Magyar Állami Népi Együttes is fellépne. A Turandot előadásához olasz vendégművészeket kérne fel, és Csajkovszkij A hattyúk tava cimü balettjét szovjet együttes bemutatásával kívánja megrendezni." Már ebben a sciha meg nem valósult műsortervben is a szabadtéri játékok koncepciójának sok karakteres vonása megtalálható. így a profilt meghatározó műfaji sokszínűség, mely a drámától az operán át, daljátékon és néptáncon át, a balettig terjed; a nemzetközi jellegre való törekvés és a legnívósabb művek színpadra állításának igénye. Külön figyelemre érdemes, hogy a 80-as évek színképét PDP a balettel igyekeznek gazdagítani. Ez egvúttal eev táncművészetet szerető közönség fölnevelésének a vállalását is jelentette. Mégpedig a legnemesebb hagyományokkal rendelkező es a legmagasabb művészi szinten dolgozó szoviet balettegyüttések vendégszerepeltetésével. Ez a műsorterv nem valósult m»e. a felújított szabadtéri játékok első évadja mégsem maradt balett nélkül. A moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovic's-Dancsenko Színház balettegyüttese a Victor Hugó regényének felhasználásával készült Pugni-művet, az Esmeraldát mutatta be a világhírű A. Csicsinadze rendezésében, Vlaszova és Kurilov főszereplésével. Az egyik kritika így irt az első Dóm téri előadásról: „A szovjet balett fogalommá vált a magyar köztudatban is, hiszen egyszer-egyszer alkalmunk nyilt bepillantani a nagy múltú és mindeddig páratlan táncművészetükbe. Az elmúlt években is gyönyörködhettünk szegedi színpadon a szovjet balettkultúra kiválóságainak műsorában, de az Esmeralda bemutatója volt az első alkalom, midőn egy önálló balettet nézhettünk végig. Az előadást nem tudjuk mihez hasonlítani. Szegeden hasonló értékű művészi eseménynek még nem lehettünk áanúi. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy a moszkvai balettegyüttes felbecsülhetetlenül sokat segített a Szegedi Szabadtéri Játékok európai rangjának visszaépítésében." A balett műfaja nemcsak létjogosultságot szerzett a Játékok egész történetében, de bebizonyította, hogy a tánc, a zene é's a látvány nézőket toboroz, közönséget szervez, művészetszerető tömegeket nevel. Olyanok találkoztak ezzel a műfajjal, akik azelőtt soha; olyanok szerették meg, akik mindeddig a tánc kategóriájában jószerével csak a falusi táncot ismerték. S most, íme, egy kis statisztika. Ez idáig 16 nyáron került a Dóm téri színpadra balett, az előadásokat több mint 170 ezren látták. Legtöbbször szovjet eevüttesek léptek föl — mindahányan a klasszikus orosz balett legjelentősebb alkotásait hozták el és mutatták be, kiemelkedően magas színvonalon. 1960: visszatért a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko társulata, műsorukon N. I. Pejkó: Jean d'Arc; 1961: a Moszkvai Nagyszínház balettegyüttese Prokofjev Kövirág című művét mutatja be; 1966: a grúz balett előadásában színre került Toradze Gordája: 1968: a rigaiak a máig legnépszerűbb klasszikus művet. Csaikovszkti A hattyúk tava című balettiét mutatták be: 1969: a kijeviek előadásában Aszafiev Bahcsiszeraii szökőkút cimü művét láthattuk: 1970-ben ujabb Csaikovszkijmű. a Csipkerózsika került színre, a novoszibirszki táncosok jóvoltából; 1974-ben a minszkiek vendégszerepeltek A hattyúk tavával; 1978-ban- a Nyemirovics-Dancsenko zenés színház Dclibes Coppéliáját adta elő; 1982-ben a permi társulat újra A hattyúk tavával vendégszerepelt; ' 1983-ban a leningrádi Kirov Balett táncosai Adam Giselle című müvét táncolták (1979-ben a szófiai balett vendégeskedett Szegeden, Rajcsev A szépség forrása cimü müvével). A szovjet balettmüvészek produkcióinak színvonalát, élményét érzékeltesse egy kritikarészlet, 1982-ből: „Csajkovszkij, a nagyorosz zeneszerző olyan elbűvölő programzenéket komponált a balettműveszetnek, melyek ma, száz-százötven év távlatából is a primér élmény hamvasságával, üdeségével, tisztaságával, meséjének áradásával, romantikus szenvedélyével ragadja meg a nézőt. Olyan alkotótársra akadt — az immár klasszikus partnerre —, mint Máriusz Petipa, a pétervári cári udvar balettmestere, aki fél százados ,uralma' alatt igazolta Serge Lifar szavait: .Nem hiszem, hogy van a művészetben szorosabb szövetség, mint a zene és a tánc szövetsége — belső, szerves, söt sokszor genetikus kapcsolat van közöttük.' Ennek a ,genetikus kapcsolatnak' egyik legnagyszerűbb példája A hattyúk tava... Az immár klasszikus, sok évtizedes Petipa —Ivanov-féle koreográfiát a rendező, Nyikoja Bojarcsikov, és az itt .'színpadra állító Grigorij Alekszidze művészeti vezető úgy alkalmazta a korhoz, úgy igazította napjaink ízlésvilágához, simította a változó körülményekhez, hogy megőrzött minden igaz értéket, nem csonkította az eredeti müvet. Talán csak egyszerűsített, tisztábban fogalmazott. A mozdulatok nem teátrálisak, önnön szépségükben jelennek meg. A szenvedélyeket nem külsődleges . eszközökkel jelenítik meg, inkább a belső izzásra figyelnek. A jellemnek rajzát a mozdulatok karakterébe oltották, az érzelmek lobogásában. a mondanivaló romantikus szenvedélyeiben találkozik zene és tánc." A hazai balettművészek először 1962ben léptek a szegedi deszkákra, amikoris Aszafjev Párizs lángjai cimű művét mutatták be. Az élet és halál, a szabadság, szenvedély és szerelem műve, a nagv francia forradalom megidézése, a kiváló táncosok, Lakatos Gabriella. Fülön Viktor. Kun Zsuzsa és Havas Ferenc sikerre vitték a darabot. ..E világhírű és a szovjet balett történetében fordulatot jelentő, új korszakot nyitó alkotás szenedi szabadtéri előadásával kapcsolatban mindenekelőtt arról kell beszélnünk, hogv műsorra tűzése több szempontból is rendkívül szerencsés volt. Szabadtéri színpad számára nem könnyű művet választani a köszinházakra irt alkotások közül, mert ritka az olyan mű, amelyik nagyobb szerkezeti változtatás nélkül is megfelel az óriási színpad é,s az óriási nézőtér különleges követelményeinek. Aszafjev balettje e ritka kivételek közé tartozik . . . Gazdag, színes, forró hangulatú elpadás volt a Párizs lángjai. Annyira, hogy elbírja az összehasonlítást a szabadtéri színpad eddigi balettelőadásaival is. Sőt azokhoz képest bizonyos vonatkozásokban előrehaladást is jelent. Ha nem is a technikai tudás, a hatalmas táncprodukció tekintetében — ilyen szempontból a szovjet balett valóban felülmúlhatatlan —, hanem Aszafjev balettjének a mai emberhez igen közel álló tárgyválasztása, tematikája és megvalósítása miatt." A nemzetközi hírnevű és fölfelé ívelő Pécsi Balett újszerű formanyelvvel, merész koreográfiával mutatta be 1964-ben Bartók A fából faragott királyfi című művét. E színpadon még megelőzte korát, s a csak rétegigényeket kielégítő táncnyelv nem volt képes tömegekhez szólni. Viszont 1971-ben a Seregi-féle Spartacus végképp megnyerte a nézők ezreit a magyar balettművészetnek. Teljes joggal írhatta a méltató: modern produkció az operaházi Spartacus. Nem andalít, csodálkoztat, nem mámoros, fülbebúvó, szemkápráztató, de szuggesztív, fölkavaró, meggondolkodtató. Szabadon közlekedik az időben, előrehoz és viszszautal a cselekmény. Kijezeöképessége is több a klasszikus balettnél, amelyet azért gazdagon használ a kettősökhöz, együttesekhez, de a szótlanság, a mozdulatlanság koreográfiájával is gazdagít." Éppen tíz évvel később ismét óriási Siker a Spartacus. Ez- az az út, amely a komplex táncszínházhoz vezet, amelynek lényege, hogy a jellemek belső indulataiból teremt mozdulatot, a test természetes dinamikájára épít, a szenvedélyek koreográfiáját teremti meg. Benne rejlik a klasszikus balett minden erénye és tanulsága, csak újraköltve, újra ritmizálva, kiaknázva a test végletes mozdulatait is. S ehhez kapcsolódik a látvány megannvi eleme, a díszlet, a jelmez, a maszk és a szcenika. Megvalósulni látszik a balett nagv reformátorának, Navarrénak évszázados jóslata, „a művészetek oanmás 'm-ét fogják, egymást segítik céljaik elérésében ... bár mindegyikük ellenkező úton halad, más-más elvektől vezérelve, mégis van bennük valami hasonló, ami bensőséges kapcsolatra utal, arra, hogy szükségük van egymásra." TÁNDI LAJOS