Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-26 / 174. szám

10 Péntek, 1985. július 26. Verseny, gála, fesztivál Az együttesek érkezése előtt, idejekorán be kellett rendezked­ni a „stábnak" a kollégiumban. Taktikai megbeszélést tartottunk; a stratégia már régen, tán egy hónappal korábban tökéletesen tisztázott volt. A „főnök" Ördögh János, aki máskor, feszti­válszünetben a vasutas szakszer­vezeti művelődési ház könyvtá­rában dolgozott, előszedte a ha­talmas papírlepedöket; a kollé­gium folyosóinak, szobáinak pon­tos alaprajzán a szobaszámokat, az ott elhelyezendő „főket", azok nemét és hovatartozását is föl­tüntette. Éz volt a „szentírás", ha előre nem látható bonyodalmak (többen jöttek a táncosok, mint előre jelezték) miatt el kellett tekinteni a „bötű szerinti" meg­valósítástól, Ördögh János igen morózus lett... A stáb tagjai előre tudták, melyik tánccsoport házigazdái lesznek, ismerték a várható igényeket, a különleges kívánságok listáját, az „ebédel­tetési szisztémát", még azt is, hogy ki lesz az az egy a hatszáz táncos, zenész, együttesvezető közül, akinek az éjszakai ügye­let idején majd kaput kell nyit­ni... „Nosztalgunk ?" Anekdotázunk ? Néptáncfesztivál — höskori személyes tapasztalataimból nem azért idézgetek, mert jól­esik az embernek elengedni ma­gát, és révedezni a múltakon. Hanem mert meggyőződésem, hogy a szegedi szakszervezeti néptáncfesztivál (a kezdeti ha­zai, s a későbbi nemzetközi se­regszemlék egyaránt) a megfele­lő emberek ügybuzgalma, oda­adása és a magas fokú szerve­zettség nélkül — nem lenne olyan, amilyen. Milyen? Az európai folklórfesztiválok egyik legaranyosabbja, legkedveltebb­je, legtekintélyesebbje. Van önnek fogalma, kedves olvasó, arról, mit jelent több száz, „művész lelkű" ember ki­fogástalan vendéglátása, folya­matos fesztiválhangulatának fönntartása, állandó foglalkozta­tása és a maximális művészi tel­jesítményre késztetése — tíz ál­ló napon át? Biztos, hogy Ör­dögh János és sok-sok társa nél­kül: lehetetlen lenne. Ezért, ha múltat idézünk és jelent mérle­gelünk — szivem szerint az ő munkájuk dicséretét fogalmazom az első bekezdésben. Persze, sokan mondták, írták már, a folklór szegedi ünnepei valószínűleg nem teljesedtek volna ki az itteni valódi „att­rakció", a szabadtéri játékok, illetve a nyári fesztivál húzóere­je, egyáltalán: léte nélkül. Két­ségtelen előnye volt Szegednek a többi, néptáncfesztivált rende­ző, hazai városhoz képest, hogy kezdettől kapcsolódhatott a szakszervezeti amatör táncegyüt­tesek versenye-találkozója az ün­nepi játékokhoz, sokféle más művészeti-közművelődési nyári eseményhez. Am azt sem tagad­hatni; vállalkozószellem, bátor­ság kellett, hogy a Dóm téren már honos, hivatásos együttesek által produkált népi táncbemu­tatók közelségében amatőrök fesztiváljának „hagyományosítá­sára", rangosítására szánják el magukat az ebben illetékesek. Ügyszólván az ilyenkor elvárha­tó föltételek teljes hiányában. Hiszen Szegeden volt, de éppen gyengélkedett egy néptáncegyut­tCs; az újszegedi színpad is volt — pocsék állapotban; rendezői koncepció létezett, tapasztalat egy szál sem, a pénzről nem is beszélve ... Akik 1966-ban mer­tek — mégis győztek. Pedig akkorra már — ha jól számoltam — négyszer vendég volt a szabadtérin az Állami Népi Együttes, s ha a Kisbojtár 1964-es bemutatója egyike is volt a Játékokat örökkön kísérő „mi való — mi nem való" típusú vi­ták témáinak, magának a nép­táncnak a térre „illendőségét" és fergeteges sikerszériáját senki sem kérdőjelezte meg (azóta sem). S bizony, az amatőrök nem éppen tét nélküli „mérkőzésre" kényszerültek a közönség kegyei­ért hivatásosokkal, szakmai el­fogultságokkal. Az időzítés ki­tűnőnek bizonyult, a hazai nép­táncmozgalom reneszánsza in­dult, és — ma már világosan lát­szik — a szegedi fesztiváloknak oroszlánrészük volt abban, hogy kiteljesedhetett. Szép emlékű ko­reográfiai versenyekre gondolok vissza, amelyeken a műfaj alko­tó művészei az úgynevezett má­sodik nemzedék képviselői) tánc­történeti jelentőségű munkákat „tettek a színpadra". Ügy is mondhatnám: aki ma számít a néptánc-, illetve színpadi tánc­művészetben, jórészt szegedi al­kalmakon kisérletezte-teljesítette ki művészetét. Manapság kom­mentár nélkül lehet a neveket mondani: Tímár Sándor, Nóvák Ferenc, Gyürgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Szigethy Ká­roly ... Vagy a zenészekét: Se­bő Ferenc, Halmos Béla, Rossa László... Joggal hihetni: álszerénység lenne föntieket tudomásul nem venni, az immár koreográfiai versengések nélküli, barátkozás­és fésztiválhangulatban elmosni az itteni találkozók mozgalom­fejlesztő és néptáncművészet­történeti valóságait. Az idei évfordulóra — husza­dik a fesztivál, tizedszer nem­zetközi — Horváth Mihály, a Játékok igazgatója tanulmányt írt a szegedi folklórünnep törté­netéről, a körülmények és szer­vezői gondolatok diktálta tarta­lom- és formaváltozásokról. Csak ismételni tudnánk adatokkal „megtalpalt" következtetésein­ket; ehelyett — e helyen — nép­táncfesztivál és a szabadtéri já­tékok egyedülálló érdekességü „összetalálkozásairól" még egy szót... Igen, a gálákra gondo­lok, pontosabban a fesztiválzáró kpneertműsorok „átváltozásá­ra" a szabadtérin bemutatott táncjátékokká. Az „egyedülálló" szót oly sokat koptattuk már ve­lük kapcsolatban, hogy talán ér­demes most leszögezni: ilyesmi valóban nincs több az ország- és kontinenshatárokon belül. Kö­vetkezésként a kuriozitás, az unikum jelleg az egyik vonzere­je Nóvák Ferenc „nagy találmá­nyának". A közönségsiker alap­ja is részben ez, másrészt a me­gint csak telitalálatos időzítés Hogy amikor a folklórdivatja te­tőzött világszerte, Nóvák akkor állt elő az eredeti hagyomány­kincsre alapozott, ám a legtelje­sebb mértékig szinpadszerű, modern érzelmi és vizuális ha­tásokat tudatosan „előirányzó" dramatikus kompozíció ötletével. Artisztikum, monstre jelleg és a közönség aktuális érzelmi-tartal­mi igényeinek szolgálata — hogyne lenne siker? Nemzeti értékek ragyogtatá'sa és barátságos kíváncsiság más népek hasonlóságaira; a magyar néptáncművészeti iskola teljese­désének magabiztos öröme, és szakértelemmel nyitogatott abla­kok, hasznos kitekintések az európai kulturális örökségre; vendéglátások és -járások, alko­tó nemzetközi együttműködés, a táncnyelvi egyetértés felfedezé­sei, általános látókörbővítés — nem mindennap emlegetett, de biztos „nyereségei" a szegedi fesztiváloknak és a szabadtéri játékoknak. Az 1972-től datálható Dóm té­ri sikerszéria (ne feledjük: olyan profi néptáncgárdák produkciói­nak szomszédságában, mint « a Grúz Állami Népi Együttes, a lengyel Slask, Mojszejevék, az Ukrán Állami Együttes!) darab­jainak — Hegyen-völgyön lako­dalom, Májusjárás, Vásár, Szü­ret — konkrét táncszínházművé­szeti értékein lehet vitatkozni, azokat így vagy úgy meghatá­rozni, helyenként talán kétségbe is vonni. Bizonyosnak tetszik azonban: mint ilyenek — tánc­színházmüvészeti produktumok — adják a viták témáit... Ez nem kevés! Érvek lennének so­rolhatók; ezúttal tán elég annyi, hogy a magyar színházművésze­tet termékenyítő-alakító hatások (éppen Nóvák Ferenc kőszínházi és egyéb szabadtéri munkái mentén) akár tételesen kimutat­hatók. Ha az eredőket, inspirá­ciókat nyomozzuk — a szálak Szegedre vezetnek: tömegek néptáncfesztiválok és -gálák est­jein föfhangzó tapsáig, fesztivál­hangulatos kavalkádokig és al­kotó légkörű táncműhelvekig. SULYOK ERZSÉBET Karnevál krónika Említsék bárhol az országban a Szegedi Ünnepi Heteket, a kifejezésen nem csupán a dómszinpadi elő­adásukat értik, benne foglaltatik abban a karnevál is. A tréfás, nevetésre, tapsra ingerlő, díszes-színes me­net. Látva a szereplők felhőtlen örömét, a nézőnek ön­feledt ifjúkora jut eszébe. A fiatalsága, amikor nem volt gondja keresetre, rezsire, világmegváltó szándék­kal bandázott, tervezte jövőjét. Bizony, szép volt az a kor, de jó látni, már bölcsen, tapasztaltan, az ifjab­bakat! Keressük magunkat az ünneplő-szereplők sorá­ban. Ügy két-három éve a szegedi júliusi karneválo­kon egyre csak ez motoszkál fejemben. A színek, öt­letek kavalkádja, a ritmusos muzsika röpke percekre ünnepelteti velünk az ifjúságot, ifjúságunkat. A szegedi ifjúsági napok úgy kezdődtek az 50-es évek végen, hogy valaki (Sípos Géza-e?) a lelkes fia­talok ko/.ul kitalált, csináljunk karnevált! Ezrek és ezrek utaztak Szegedre a jó emlékezetű Dóm téri elő­adások kedvéért, hozták magukkal fiaikat, lányaikat, de jöttek azok maguktól is. Statisztika ugyan nincs, de ket évtized távlatából is bízvást mondhatjuk: a sza­badtéri ugyanúgy vonzotta az ország fiatalságát, mint felnőtt lakosságát. Az ifjúsági szövetség jó időben föl­ismerte ezt a roppant nagy nevelési lehetőséget. S ezt, kérem, értsék szó szerint. Az Express Ifjúsági es Diák Utazási Iroda (akkor még a fővárosi) szervezte, bonyo­lította a csoportok utaztatását, szegedi programját. Ket előadást láttak akkor a fiatal nézők, s övék volt a vá­ros valamennyi olcsó szállása. A szabadtéri nézőterén kapott esztétikai élményt még emlékezetesebbé tette a karnevál, majd 1969-től az utcabál. Ez utóbbinak nem örültek a szegediek. No de a fiatalok akkor is fiatalok voltak, „kívánták" a táncot, ismerkedni, barátkozni akartak. Napközben azért járták ők is a várost, a het­venes évek elejétől már azt is tudták, mit kell, mit illik megismerni. Városnéző sétákat szervezett az Exp­ress. Az ifjúsági napok hőskorának programja vala­hogyan így állt össze: két este a Dóm téren, egy hang­verseny a templomban, városnézés, karnevál, utcabál, s egy konnyú show, az Expressé. Egyébként 1966-tól a megyei (Kígyó utcai) fiókiroda gondoskodik a fiatal vendégekről. Legyen még több program, színesedjék, ha úgy tet­szik, legyen még fiatalosabb a magyar fiatalok sze­gedi találkozója — gondolták a város ifjúsági vezetői. A hetvenes évek elejétől 10-12 ezer kíváncsiskodóval kellett számolni, s e tömeg követelte fs, tisztes módon készüljenek a házigazdák. Akik meg is teremtették a fénykorát a napoknak, 1970-től tiz-egynéhány esztendő­re. Kik voltak ők? Félő, ha neveket sorolnék, nem lenne teljes a lista. A KISZ Szeged Városi Bizottságának, az appará­tusnak tagjai, s a velük együttműködő, ötletekből szinte kifogyhatatlan „önkéntesek" alakítgatták évről évre a napokat. Amatőrök, Főként azok, akiket a vá­ros fiatalsága érdemesnek tartott bizalmára, elfogadta vezetőjének. Mondjuk, egy rendezöiroda kvalitásaihoz mérve amatőrök, de lelkesek, ambiciózusok, őszinték. Példának okáért: már 1973-ban 5 ezer 700 vendég el­látását oldották meg az utazási irodával közösen. Alap­koncepciójuk maradt a régi: részesüljenek minél töb­ben a Szegedi Ünnepi Hetek kulturális eseményeiből. Didaktikusabban; szokják ?z operát, a kiállítást, Ismer­jék föl a művészeteket, az alkotómunka szépkégét Sze­geden", mindemellett szórakozzanak, vigadjanak ked­vükre a huszonévesek. Jóllehet, a Dóm térre már csak egy jegyet Kaptak a „csomagprogramban", a 72 órát gyorsan megtöltötték az új elfoglaltságok. Ügy, hogy a karnevál maradt az egyedüli program, amelynek más­fél-két órája alatt más egyéb látnivaló nem akadt. Át­gondolt, koncepciózu's szervezéssel foglalták le a tere­ket, a szabadtéri színpadokat a rendezők. A Dugonics téren honosodott meg a country, a Széchenyin a népi zene, tánc, díszítőművészet, Újszegeden a koncertek, a Tiszán és partjain a sport, a játék, az új városrészek központjaiban a gyermekműsorok. A napok vérkeringésébe kapcsolták a belvárosi ifjúsági klubokat. A legkülönbözőbb műfajú, késő esti, hasznos időtöltések színterei lettek. Óhatatlanul érző­dött a napokon az éppen divatos stílus. Legszembetű­nőbben az öltözékeken, viseleteken, persze, a, fiatalok viselkedésén is, az események közül leginkább zenei programokon. Külön érdemes említeni: a karnevál is tematikussá vált. A produkciók színvonalát egy időben színházunk emberei is őrizték. A könnvú. látványos megoldások helyett mind gyakrabban gördültek a part­ra kritikus, önironikus kompozíciók. Reprezentálták a szegedi fiatalok látóterét, mindazt, amit észrevételeztek, amiről gondolatuk ébredt. Olyan megnyilvánulási le­hetőséget teremtett ez a menet, amelyhez hasonló nincs az országban. Talán még a fölületes fölnőtt szemlélő is meglátta az alkotásaikban megbújó értéket. Olykor persze hiába kerestük. Magam mégis úgy vélem, be­csülendő az összefogás, a közös, izgalmas munka is. Nem bírt el mindent a fénykor sem. A lehető leg­jobb szándék, a legnagyobb odafigyelés és igényesseg sem tudott formálni, alakítgatni a fiatalok váltakozo szórakozásformáján, igényességén. Ahhoz ugyanis ke­vés a három nap (is). Annak, végül is, létrejötte óta természetrajzához tartozik a szolgaitató funkció. To­vábbá, a mi kis fesztiválunkat a korízléshez való alkal­mazkodás jellemzi, következésképp divatozik. Nornem puccosan és végletesen, csak amennyire kell, hogy nép­szerű maradjon. Ugyanakkor kiszolgáltatott. Program­adásában a befogadók érdeklődésére, nyitottságára vagy ha másra nem, hát kíváncsiságára épít. (Ebben végül is hasonló más, többnapos rendezvényhez.) Ve­gyünk egy példát. Ha ön nem kíváncsi az idei Varázs­fuvolára, nem megy el az előadásra. Hasonló az eset. bármelyik, a városban található kiállítással, bemuta­tóval; egyáltalán, minden programmal. Ha ön a kóny­nyű szórakozást keresi, megtalálja annak helyét. (Az ízlésre példát szándékosan nem hozok.) Ám a Sze­gedre utazó, vakációzó fiatalok körében (úgy a 70-es évek végén, 80-as évek elején) egyre többen voltak az öncélú szukákból, a tunyaságból utazók. Sértettségében föl-fölhördült a város, mi más egyebet tehetett. A „csö­ves jelenség", ahol otthagyta „kézjegyét", mindenütt rombolt, pusztított, és kiábrándított — az ifjúságból. Másik probléma, amivel egyre jobban küszködik, a kis fesztivál „irodája", a pénzhiány. Míg hajdan a szerep­légi vágy fűtötte jobbára az előadókat — manapság a pénzszerzésé. A napok színvonala igencsak függ attól is, kik szerepelnek nálunk, kit tudunk megfizetni. S ez különösképp érződik a közelmúlton, s úgy gondolom, sajnos, majd a közeljövőn is. A hét végén a fiataloké a város. Moszkvában a VIT zajlik, itthon, a Balaton partján a magyar mini­VIT. Sokan maradnak távol a régi vendégek közül. Ügy lehet, jövőre majd újra eljönnek egy fölfrissült, megifjodott ifjúsági találkozóra. MAG EDIT

Next

/
Oldalképek
Tartalom