Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-15 / 164. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DMA ORSZÁG 75. évfolyam, 164. szám 1985. július 15., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Nyári beszélgetések É vszakunk megjelölésére, jobb híján, már évek óta, de az idén különö­sen a letépett naptárlapokból kö­vetkeztetünk. Mert az időjárás függetle­nítette magát elvárásunktól. Előítélettől mentesen mondom, hogy telünk—nyarunk szélsőséges hőmérséklet-ingadozásokat mu­tat, s csak nyomokban van jelen a meg­nyugtató közép. Lehet hallani, mindig is ilyen volt, csak korábban nem vettük ész­re — de lehet azt is hallani, manapság semmi sem az igazi, miért pont az idő­járás maradjon a megszokott? Derűre ború, s viszont következik, miként kedé­lyünk hullámzik. • „A nemzetközi helyzet fokozódik" mon­dogatta egy titkos fő-förendőr Bacsó Péter rémisztően nevetséges filmjében, és mind többünknek jut ilyesmi eszébe, a nagy vi­lág dolgait szemlélve. Terroristák és ér­telmetlen háborúk, háborús fenyegetések és fenyegető hadikiadások a híradások és nemzetközi tájékoztatások visszaköszönő elemei. Derűre ok alig, legföljebb a bi­zonytalan vigasz: mindig is ilyen volt. Kis hazánk szokott vidékeit járva, mos­tanában sokfelé találkozni azonos témáról diskuráló emberekkel. Végre a focin kí­vül más is összehozza a Város és vidékét — kommentálja egy tiszteletlen fráter ezt a nagy odafigyelést honi dolgainkra. De valóban, még mindig és majd mindenki, félszemmel legalábbis, oda-odapislanl a választásokra. Ki-ki örömmel, hogy lám­lám így történt, mert sokan így akartuk, ki sértődötten, mások netán csodálkozva, hiszen meglepő volt számukra ez a nagy aktivitás. Most hát van mit megbeszélni, ahogy valaki találóan megjegyezte, a so­rokat újrarendezni. A változás mértékét megítélni korai még, hiszen nemegyszer tapasztalni, hogy a jelenben kicsinynek tűnő elmozdulások később korszakhatár­nak bizonyultak. Ma már úgy emlegetjük az új gazdaságirányítási rendszer beveze­tésének induló évét, mint amikor egy űj szakasz kezdődött a szocializmus építésé­ben. S bizonyára igazunk is van. Természetesen sokan és sokféle módon kísérelték meg fékezni, sőt befagyasztani a gazdaságirányítás átalakításának folya­matát. Mert érdekeik vagy meggyőződé­sük ellen hatott. Am az elmúlt bő másfél évtized gazdasági tapasztalatait azoknak politikai bátorságát igazolta, akik megér­tették a szükséges lépések elkerülhetetlen kényszerét, ezért kellő bölcsességgel és mértéktartással cselekedtek. Lenin ilyen értelemben beszél a politikáról, mint mű­vészetről, amikor a vezetés hozzáértőén igazgatja az államot és a gazdaságot. Ezt a szakszerűséget pereze nem lehet csupán a legfőbb vezetés, az országirányítás szintjén gyakorolni, miközben a köznapi életben vagy középszinteken maradhatnak a hozzá nem értő fecsegők. Mert miként évezredek óta közismert — legföljebb egyénenként hihetetlen —: a dolgok tényleg összefüggenek a társadalomban. Persze, ha igazságosak akarunk lenni, ak­kor ezt az embereket és hivatalokat köl­csönösen szorító együvétartozást nem kel­lene feledni, valahányszor mutogatunk egymásra. . Mostanában talán több alkalmunk van beszélgetni, mert a nappal hamarabb is kezdődik, későbben is ér véget. Tény, hogy már reggel fél hatkor és este tizen­egykor még vidáman ordítozunk egymás­nak, jó idő esetén a járdáról, esőben a kapu alól. Hadd hallja a dolgozótárs, az álomszuszékot meg legalább pukkasztja. Egyébként is motorosok, buszok, robogók, autók — szóval helyi viszonylatban nagy­városi forgalom. Városi embernek ez a nyüzsgés valamiként hozzátartozik a hét­köznapjaihoz, megszokta. Mégis fölötlik olykor, hogy nem túl sok ez a jövés-me­nés? No, nemcsak a közlekedésben, ha­riem az élet egyéb dolgaiban: ünnepség­ben, elnökségekben, nyári utazásokban? Ezeken a mostani beszélgetéseken újab ban gyakran hallani a teljesítményelvre Annak alapján minősítsünk, mondják, 1 mit tesz le az asztalra. Milyen jó gond; lat. örvendezünk, de aztán némi bizony talansággal hozzátesszük, na, és ki lát hatja ezt az asztalt? Hiszen, ami szerin tem nagyszerű produkció, az más szem üvege mögül esetleg csak gyenge köze pes? És természetesen megfordítva is ígj van, pontosabban szólva, lehet, hogy ; főnök gyenge kalkulusa ellenére igeni.. sikere lesz az ötletnek! Persze, ha ténylej összefüggenek a dolgok, ezen nincs is mi csodálkozni, legföljebb halkan kárörven­dezni. Teljesítményeinket oda kell állítan a társadalmi nyilvánosság elé, bármilyer. kellemetlen következményekkel járhat ií a jó szándékú, ám üresjáratba keringő produktumok lepontozása. Az érthetőség kedvéért is, önvédelem­ből is, szelíd példát mondok, amikor a; egyetemi fölvételi vizsgákra hivatkozok. Számos pályázó hozott maximális pont­számot a középiskolából, s ennek alapján méltán bízott sikerében, ami azonban többeknél elmaradt. Becsapottnak érezte magát a diák, aki bízott, a szülő, aki mát tapasztalatból tudta, mi a tét, és az egye­tem is, mert az iskola minősítése nem a tényleges szakismeretet tükrözte. Dőre dolog lenne általánosságban azon meditál­ni, vajon ki a hibás? Valószínűsíthető, hogy többen, is a résztvevők közül. Azon 6em érdemes most keseregni, hányan vág­nak bele az ilyen próbatételbe kellő önis­meret híján, majd indulnak életüknek terhelő kudarcélménnyel, nyomasztva őz­zel környezetüket is. Érdekesebb, vajon a példaesemény szereplői közül hányan tű­nődnek el saját felelősségük mértékén? A legfontosabb pedig, hogy közülük vajon hányan fogják megváltoztatni munkáju­kat, s ezáltal életüket is, a helyes kiút érdekében? Vegyük a dolgokat, mint azok vannak, és nem mint azoknak lenniük kellene — mondják, s ez kedvenc gondolata volt Széchenyi Istvánnak. Vigyázat, ez nem fölmentés a politikai cselekvés alól, nem lehúzása jobbratörő eszméknek, éppen hogy nem. Kínosabb, ám fölemelőbb is egyben: a valóság tudomásulvétele. Pél­dánk sikamlós fogódzóján kapaszkodva hány tudós elme foglalkozik nálunk peda­gógiával! Nagyszerű határozatok tömkele­gét ünnepeltük már, könyvek zengték a pálya dicséretét — és mégis, évről évre bekövetkezik a törés, sokak életútján. Pereze megint a kísértő kettősség: sokak sikert érnek el, az ő történetük sem ke­vésbé érdekes, avval is lehetne példálózni. Ám ezek a nyári beszélgetések már csak ilyenek. Nem azon örvendeznek, amit elértünk, hanem ami még előttünk van vagy lehet. A televízióban valamelyik este vonzó külsejű osztrák szociológus fejteget­te, mennyi fajta baj, nehézség nyo­masztja, fenyegeti a világot. Ráadásul mindezt tudományos munkája eredménye­ként közölte velünk, tehát nem ült fel az egyébként erről folyó szóbeszédnek. Kí­váncsi riportere megkérdezte tőle az esz­mefuttatás végén, na és mi lenne a meg­oldás, mit kellene csinálni, hogy kikerül­jünk a kátyúból? A kutató tiszteletre méltó szerénységgel válaszolta, hogy nin­csenek birtokában sem ő, sem más, a csodaszernek, amely egyetlen, csapással megoldja a világ bajait. Föltehetőleg azért, mondta, mert nincs is ilyen csodaszer. Egyetlen javaslatot tett: javítani szüksé­geltetik az emberi kapcsolatok minőségén, ettől sok minden előbbre jutna. Más szó­val, ahogy mifelénk mondják, többet kéne törődnünk egymással. Erre biztosan jók ezek a nyári beszélgetések. Tráser László Nagyállomás, vasárnap délelőtt Akik munkával ünnepeltek — A nagyfőnök is mun­kával ünnepli a vasutasna­pot? — Én vagyok az ügyele­tes tiszt — mondja Löki Béla. ötvennégy óta vas­utas. Szolnokon kezdte, nem sokkal azután, hogy közle­kedési mérnöki diplomáját megszerezte. Később Szen­tesen. Tapolcán, Veszprém­ben, majd ismét a Kurca­parti városban volt vonta­tási főnök. — Szentesi lányt vettem feleségül. Azt hittem, meg is ragadunk abban a vá­rosban, de nem így volt. Békéscsabára kerültem, az­tán meg Szegedre. Hetven­kilenc júliusa óta vagyok körzeti üzemfőnök. — Hány embert irányit? — Ezerhétszázat. Százöt­vennel kevesebbet, mint amennyit szeretnék. Mun­kaerőhiánnyal küzd a vas­út. — Az okok? — Éjszaka is dolgozni kell, vasárnap is, ünnepnap is, még vasutasnapon is. Tóth Viola vasúti tiszt jön, hogy informálja Lókit. mi történt az éjszaka és kora reggel az üzemfőnök­ség területén. írnak, jegyze­telnek. Előkerül egy mére­teivel tiszteletre méltó nap­ló is. És beleírnak minden fontos adatot. — Sok az adminisztráció? — Sok. Több csak utasí­tásból van. Lóki kinyit két szekrényt. Könyv, könyv hátán. — És ezek csak a legfon­tosabbak. A többit a szak­szolgálatoknál tartják. A mai vonatok? — szól oda Violához. — Rendesek. A kifejezés vasutasul van. Azt jelenti, hogy pontosan érkeznek a személyszállító vonatok a nagyállomásra. A pesti gyorsot Lukács Gyula hozza a VN3 1933-as .vil­lanymozdonnyal. — Kellemes utam volt, bár mindegyik ilyen volna. Szép volt az idő, nem kel­lett sehol sem vesztegelni, nyitottak a jelzők. — Mióta vezér? — ötvenhétben kezdtem. Mozdonyvezető tanoncként. Vagyis fűtő voltam ... Az­tán kitanultam az összes gőzöst, míg villanymozdony­ra kerültem. — Mikor kelt ma? — Kora hajnalban jöttem el Gödről, s ha minden jól megy. este hétkor már ott­hon is leszek. Csak vissza­viszem a Nyugatiba a dél­utáni gyorsot. A konténer-pályaudvaron nagy a sürgés-forgás. — összesen száznegyven óriás konténert indítunk út­nak ma — mondja Muladi József kereskedelmi főnök. A terminál vezetője, a haj­dani kitűnő labdarúgó, Ti­hanyi Zoltán az itteni ügy­menet rejtelmeibe igyekszik bevezétni. Az adatokat egy Robotron típusú számológép­ben őrzik. A gépet minden ott dolgozó tudja kezelni. — Ez is egy szakvizsga — mondja Pintcrné Tajti Má-: ria. — Azt beszélik, hogy vasutaséknál nagyon sokat kell tanulni — mondom. Apró sóhaj a válasz. Szilágyi Sándor kocsi­vizsgáló éppen telefonál. — Jobb volna otthon, vagy ünnepelni a kollégák­kal, de hát a szolgálat az szolgálat — mondja. Nyolcvanan dolgoztak va­sárnap a nagyállomáson. Munkával ünnepeltek. A forgalmi irodában Tóth Hona teljesített szolgálatot, ö még újoncnak számit, csak egy éve szolgál a vas­útnál. — Hányig dolgozik? — Délután ötig. Lóki elneveti magát. — Ilyet mondani egy vasutasnak? Ugye tizenhét órát akart mondani. A fiatal forgalmista elpi­rul, közben egy pillanatra bejön Lukács Gyula is, és felhajt — sör helyett — egy nagy korsó hideg vizet. Ló­ki pedig tesz egy szinte tel­jesen reménytelen kísérle­tet arra, hogy megtanítson a vasúti rendfokozatokra. Fölemeli az általam pala­csintasütőnek ismert indító­tárcsát. s a nyelével muto­gatja a táblára rajzolt pa­rplikat. Van belőlük vagy negyvenféle. És megszólal a hangosan­beszélő: „Laci, a tizenhá­romtizenhetesre kell a pos­takocsi is, vasárnap van." És Laci bizonyára tudja. Petri Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom