Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

Nagy László Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átviiágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. /Én az ítélettel beteltem, 'akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a koloncom tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Nagy László évtizedei A költő születésének hatvanadik évfordulójára Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életmüvének lényege folyamatosan épül be újabb és ujabb olvasói rétegek és nemzedékek tudatába. Egy ilyen jelentős pályát futólag áttekinteni szinte lehetetlen. De érdemes talán néhány csomópontot kiemelni: a születésnapját s a rákövetkező évfordulókat. Voltaképpen ezek is a pálya ivét vázolják fel. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan: ,.Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-én jegyezte. Papir szerint július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák. nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastillz-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem." (Életem.) A születésnap legendásítása a mítoszkedvelő költő müve természetesen, de az mar e költészet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a parasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelőgyulladás támadta meg szervezetét. Kétszer kellett operálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mesterember lehetett is volna, földmüvesmunkára nem volt alkalmas. Szerencsére szülei taníttatták a jóeszű gyereket, így került a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945-ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni, sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, / diákságnak vége, / ettem, ittam, élek / nem tudom mivégre." (Húsz évet betöltve.) A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vens éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, j kezedben a rózsa lefejezve, i tövises szára az, amit szorítasz." A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta fel. nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, hanem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egé6z magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila.', a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a világ viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen" tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja, anyja, de maga a költő is felnőtt, s arnely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poéticája is. A vers záró része általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából" kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégismorálját: „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, / hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza / s magasan játszón szívem: a fényből kitéphetetlen levél!" A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen irt a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak, vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az átkozódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikusmesei közegében kérlel cs bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvasván, azok legáltalánosabb tartalmaként megmarad bennünk. Nem az élet értelmetlenségét, nem az emberi cselekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne törekedhetnénk pozitív kibontakozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakitója legyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán is é! és hat. VASY GÉZA K

ülföldi kiadók ritkán publikálják magyar történészek írásait. A kutatók, ha olykor mégis kilépnek a korlátok közül, amelyeket szép, de kicsiny nemzeti nyelvünk szab, többnyire a Corvina Kiadó, vagy — még -gyakrabban — az egyetemi műhelykiadványok, az acták segítségével adnak hírt a világnak a magyar tudományos eredményekről. Pedig a jelenlét 'a társadalomtudományok nemzetközi áramában korunk mind parancsolóbb szükséglete, s úgyszólván a létezés elengedhetetlen feltétele a hazánkban sokszor lebecsült, nem igazán tudománynak tartott, de az egyetemi oktatásban és a történeti tudatformálásban nélkülözhetetlen egyetemes történeti kutatás számára. Ez a körülmény avatja eseménnyé Anderle Adám szegedi történész Politikai mozgalmak Peruban a két világháború között című könyvének megjelenését, amelyet a havannai Casa de las Américas, Latin-Amerika egyik legtekintélyesebb kulturális központja adott ki néhány hete. Nem célom bírálatot, szabályos recenziót irni e vaskos, 450 oldal terjedelmű munkáról — hiszen egyelőre nem is olvasható magyarul, csak spanyolul —, csupán bemutatni szeretném. A Casa de las Américas, az 1959-ben alapított Amerikák Háza sokféle tevékenység révén vált a latin-amerikai baloldali értelmiség vonzásközpontjává. Kiállításokat szervez, vitafórumokat teremt, folyóiratot ad ki, s évente kiírt szépirodalmi, publicisztikai és társadalomtudományi pályázataival is hozzájárul a földrész kulturális fejlődéséhez. 1980-ban hirdették meg a „Marxizmus, nemzeti kultúra és népi harcok Latin-Amerikában" témakört, ezzel tisztelegve Jósé Carlos Mariátegui (1894—1930), a kitűnő perui újságíró emléke előtt, aki nemcsak a kommunista mozgalom meggyökerezésében játszott kiemelkedő szerepet az Inkák földjén, hanem egyike volt a szubkontinens első szuverén, eredeti marxista gondolkodóinak is. Anderle Adám kézirata, amelynek első változata a szerző 1976-ban megvédett kandidátusi disszertációja volt, erre a pályázatra érkezett Havannába (nem latin-amerikai szerző csak a publicisztikai és társadalomtudományi pályázatokon vehet részt), s 1981 tavaszán adták hírül a távirati irodák, hogy a Szegedi történész nyerte el a Mariátegui Különdíjat. A végeredmény — tíz évvel az első kéziratvariáns megszületése után — a mostani kötet, amelynek boMagyar könyv Peruról — Kubában Anderle Ádám díjnyertes munkája rítóját a magyar posta bélyegeivel díszítette a kubai grafikus. M

i teszi érdekessé a két világháború közötti Peru politikai mozgalmait, egy olyan ország eseményeit, amely a tárgyalt időszakban a világpolitika perifériáján volt, s Latin-Amerikában sem tekinthető centrumnak, a világgazdaságban pedig köztudottan alárendelt szerepet játszott? Ha eltekintünk attól, hogy minden ország története érdekes önmagában is, és tanulságokkal szolgál a szélesen értelmezett világtörténelem megértéséhez, elsősorban az, hogy a XX. század első felének perui fejlődése modellértékű. Általánosítható tanulságokkal szolgál a modern imperialista tőkebehatolás és a tradicionális oligarchikus uralmi rendszer találkozásából adódó társadalmi anomáliák, a torz, függő kapitalista gazdasági-társadalmi szerkezet ellentmondásainak megértéséhez. A könyv középpontjában a baloldali mozgalmak vizsgálata áll, ,Jőhösei" a kommunisták és az apristák. Peru fejlődése sajátos helyzetet teremtett a haladó erők számára: egymás mellett vagy egymásra torlódva jelentkeztek olyan feladatok, amelyeket Európában évtizedek választottak el. A munkásmozgalomban például az osztállyá szerveződés fázisa, a kommunista párt megjelenése és az antifasiszta feladatok jelentkezése időben csaknem egybeesett. Mindezt olyan szerkezeti gyengeségek tetézték, mint a városi központok elszigeteltsége egymástól, és a nagyüzemi munkásság hiánya, valamint olyan sajátos, megoldandó feladatok, mint az indián tömegek és a proletármozgalom viszonyának tisztázása. A kérdések kérdésévé azonban a húszas évek elején kibontakozott kispolgári mozgalomhoz, az aprizmushoz való viszony vált a két világháború közti Peruban. A baloldali diákmozgalomból induló Victor Raúl Haya de la Tőrre 1924-ben hozta létre az Amerikai Népi Forradalmi Szövetséget, spanyol rövidítéssel az APRA-t, amely születésekor az antiimperialista, oligarchia ellenes harc kontinentális szervezeteként lépett fel, s arra törekedett, hogy minden baloldali eröt — így a munkásmozgalmat is — saját vezetése alá vonjon. Az APRAval, amely kezdetben sok országban népszerű volt a baloldali értelmiség körében, sajátos párttípus jelent meg Latin-Amerikában: az osztályközi, ún. populista párt. A szerző kimutatja, hogy az APRA — amely a harmincas évektől napjainkig Peru legerősebb politikai pártjává vált, s Alan Garcia Pérez személyében éppen most, 1985-ben kerül először aprista elnök az ország élére — egyszerre hordozta a kispolgárság és a középrétegek forradalmi indulatait, melyeket az imperialista tőkebehatolás kiváltotta szorongás motivált, és félelmét egy esetleges proletárforradalomtól. E kettős szorításban fokozatosan jobbra fordult, s már a harmincas évek végére feladta-„elfelejtette" eredeti céljait. Megtartotta azonban a tömegek manipulálására alkalmas forradalmi demagógiát és táplálja az első évek kemény politikai harcaiból származó hősi mítoszt, az aprista mártirológiát. Anderle Ádám véleménye szerint az APRA tömegbefolyása mindig nagymértékben függött a kommunisták politikai érettségétől, stratégiájától is. Mariátegui jelentősége nemcsak abban állt, hogy erjesztő kovásza volt a szerveződő munkásmozgalomnak, hanem abban is, hogy elméletileg tisztázta az APRA és a proletármozgalom viszonyát. A harmincas évek elejétől azonban a kommunistáknak nem volt hozzá mérhető vezetője, s — az osztályellenség csapásai mellett — a politikai botladozások, a belső harcok és a tömegmunka gyengéi együttesen oda vezettek, hogv — a népfrontpolitika számottevő sikerei dacára — lehetetlenné vált a dolgozók többségét magával ragadó, az APRA-t ellensúlyozó baloldali alternatíva kialakítása. A

nderle Adám sok eredeti forrást felvonultató, elemző, s lehetőségeket latolgató könyve, amely a véletlen szeszélyéből éppen az aprista választási győzelem évében jelent meg, bizonyára számottevő érdeklődést kelt Latin-Amerikában Olvasóit egyáltalán nem zavarja majd, hogy a borító fülszövegének írója az ismeretlen Pécs helyett a regényes Párizst tette meg a szerző szülővárosának. KUKOVECZ GYÖRGY f