Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

I Szombat, 1985. július 13. Műszaki fejlesztés és innováció a vegyiparban Az elkövetkező évtizedben gazdaságpolitikánk egyik sarkalatos feladatát a műszaki fejlesztés és az innováció fogja képezni. Az intenzív gazdasági fejlődés időszakában elsősorban ezektől remélhető az ipar és a mezőgazdaság megújhodása, és az sem kétséges, hogy életszínvonalunkra is ezek a tényezők fogják a legnagyobb hatást gyakorolni. Kormányunk gazdaságpolitikája, a VII. ölcves terv kutatással cs műszaki fejlesztéssel összefüggő irányelvei kivétel nélkül azt az elhatározást tükrözik, hogy ezen a területen lényeges előrehaladást kell az elkövetkező időben elérnünk. A műszaki fejlesztés és az űj gondolatoknak, eljárásoknak, technológiáknak a gyakorlati alkalmazásba vétele, amit egyszerűen innovációnak nevezünk, rendkívül összetett kérdéskört ölel fel. A teljességre törekvés igénye nélkül és a témát a vegyipar területére szűkítve le, érdemes ezzel kapcsolatban néhány nehézségre és gondra rámutatni. Az innováció folyamatának kezdete minden valószínűség szerint a7. Akadémia felügyelete alá tartozó, valamint a vállalati kutatóintézetekben és nem utolsósorban a kutatásokkal foglalkozó egyetemi tanszékeken veszi kezdetét. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy ezeken a kutatóhelyeken mennyiségét tekintve az- ország igényeivel összhangban álló kutatási eredmények születnek. Ha valami ezzel kapcsolatban megkérdőjelezhető, akkor ez első helyen az alkalmazhatóság, második helyen a megszerzett kutatási eredmény színvonala. Az első kérdéskör a feladatok helyes kitűzésére szűkíthető le. Az országos távlati kutatási tervek, valamint a különféle országos intézmények (mint az MTA, MM, OMFB stb.) bizonyára elősegíthetik a kutatások orientálását, még akkor is, ha olykor-olykor úgy érezzük, hogy bár a főirányok kijelölése • az országos igényekkel összhangban történt, a terveknek az egyes kutatási témákra történő lebontásánál meglehetősen gyakoriak a hibák. Az irányító szervek ugyanis nem mindig képesek átlátni sem a kutatások közvetlen célját, sem azok alkalmazásba vételének teljes feltételrendszerét. Lényegesen több gondot okoz a színvonal. Ebben nemcsak a kutatónak a kutatáshoz való közvetlen viszonya jut kifejezésre, hanem az az eszköztár is, amely a kutatás céljára rendelkezésre áll. Jelen pillanatban elégtelennek tűnik az a pénzügyi háttér, amely biztosítani lenne hivatott a kutatóintézeti hálózat műszer-, anyag- és korszerű információkkal történő ellátását. Az Akadémiának és az OMFB-nek a 70-es évek végén még jelen volt kezdeményezése hatására a kutatóintézetek és az egyetemi kutatóhelyele müszerezettségi színvonalát némileg növelni siKerüit, de az a folyamat a 80-as évekre megtorpant, és emiatt a műszerpark többségében elavulttá vált. Jóllehet ezt a helyzetet jelentős részben az anyagi CSZKOZOK tw.I,• .U.. elő, súlyosnak látjuk az ezzel kapcsolatos beszerzési folyamatok szervezetlenségét is. Tapasztalni kényszerülünk azt is, hogy az információk gyarapításának különféle lehetőségei (folyóiratéi könyvbeszerzés, konferenciákon, szimpóziumokon való részvétel, tapasztalatcserék, ösztöndíjak stb.) úton-útfélen értelmetlen akadályokba ütköznek. Tegyük fel, hogy mindezen nehézségek ellenére iparilag hasznosítható, esetleg szabadalomképes kutatási eredmények születnek. Vizsgáljuk meg röviden a szabadalmaztatás folyamatát. hiszen e-z is resze az innovációnak. A/. Országos Találmányi Hivatal az elmúlt években számos olyan javaslatot terjesztett elő és fogadtatott el kormányszinten, amely ösztönzést gyakorolhat a szabadalmaztatás folyamatára. Ezek közül rendkívül lényegesnek ítéljük a közreműködök legális díjazásának megteremtését. Ezzel kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy ennek mértékét még mindig nem tartjuk elégségesnek, mert a vegyipari vállalatok érdekelt szakembereinek számára nem eléggé ösztönző. A szabadalmaztatás folyamatában a további nehézséget abban látjuk, hogy kutatóintézeteink, egyetemeink a fejlettebb országoktól eltérően, nem rendelkeznek saját szabadalmi irodával vagy csoporttal (ennek megjavítása valószínűleg csak elhatározás kérdése), ezért a szabadalmi elöiratokat idegen kezekbe kénytelenek átadni. Magának a szabadalmaztatásnak a folyamata rendkívül elhúzódik: néha évekig tarthat, így nem ritkák az olyan esetek, hogy a szabadalmi okiratok nyomtatásban való megjelentetése előtt már jó néhány szabadalom elévül. Ezen a helyzeten alig javít az, hogy országos érdekekre, tőkés export-lehetőségekre való hivatkozással és egyéb módon a szabadalmaztatás folyamatát némileg fel lehet gyorsítani. Nem látunk kitaposott ösvényeket a szabadalom bevezetésében érdekelt vállalatok, szakemberek bevonására a szabadalomtársak közé, jóllehet, tudjuk, hogy enélkül ez a folyamat eleve sikertelenségre van ítélve. A szabadalom lehet értékes dokumentum, de innovációt elősegítő eszközzé csak akkor válhat, ha a szabadalomtulajdonosok. a bevezetésben érdekelt és nem utolsósorban az országos érdek vektorai ugyanabba az irányba mutatnak. Szinte országos szinten megoldhatatlan a kutatóintézetekben és az egyetemi tanszékeken laboratóriumi léptékben kidolgozott eljárások és technológiák léptéknövelése. Ez a kérdéskör nem egyszerűen arányosítást jelent, lényegesen több annál, ráadásul, miután a léptéknövelt technológiai változat lényegesen drágább, mint a laboratóriumi megoldás és kisebb volumenű, mint az .ipari termelés, az ebbe a fokozatba invesztált pénz közvetlenül nem hasznosul, csupán a feltételét teremti meg az ipari volumenű gyártásnak. A felmerülő költségek többnyire meghaladják a kutatóintézetek és tanszékek lehetőségeit, ráadásul létrehozásuk többnyire kilép a kutatóhelyi műhelyek keretéből, és olyan eszközgyártó kapacitást tételez fel, amely szervezetten az egész országban hiányzik. Mind ez ideig azok a kezdeményezések, amelyek az Akadémia vagy az egyetemek irányítása alatt, szervezett formában ilyen léptéknövelt technológiák megvalósítására aLkalmas intézet létrehozására irányultak, eredménytelennek bizonyultak. Az első ilyen kezdeményezés idején — az 50-es évek végén — egy ilyen nagylaboratóriumi vagy kísérleti üzemi gyártásra alkalmas komplexum mindössze 200 millió forintba került volna, kb. 17 évvel később a költségek elérték az egymilliárd forintot; ma már becslés sem áll rendelkezésre. Aligha kétséges, hogy egy ilyen intézményt valamilyen országos intézmény felügyelete alatt, vagy akár részvénytársasági alapon létre kell hozni. A harmadik nehézség a hazai vegyipari gépgyártó kapacitás elégtelensége. Csupán utalni kívánok arra, hogy az elmúlt néhány évtized vegyipari fejlesztő koncepciói, melyek kulcsrakész technológiák vásárlására ösztönöztek, teljes egészében háttérbe szorították a vegyipari gépgyártás fejlesztését. Lokális jelleggel és korántsem kielégítő volumenben az elmúlt években sikerült ezen a téren némi javulást elérni. A kulcsrakész technológiák vásárlásának elvét a több százezer tonna'év termelési kapacitású technológiáknál egészében helyesnek lehet elfogadni, de merőben más megítélés alá esnek azok az eljárások, melyek volumenüknél fogva hazai fejlesztéssel és vegyipari gépgyártással is nehézségek nélkül megvalósíthatónak tűnnének. Végül még egy . szempont érdemel említést; ez a megfelelő pénzügyi háttér problémája. A jelenlegi és a jövőben bevezetésre kerülő pályázati rendszer nagyjában és egészében biztosítani képes a kutatások pénzügyi fedezetét. Nem egészen így áll a helyzet az innovációs lánc további elemeinek' finanszírozási lehetőségeivel kapcsolatban. A jelenleg gomba módjára szaporodó bankhálózat a hitelt többnyire nem kockázatmentesen nyújtja, továbbmenőieg a kamatok oly magasak (olykor elérik vagy meghaladják az évi 15 százalékot), hogy ilyen feltételek között sem az intézmények, sem az iparvállalatok nem szívesen folyamodnak eme innovációs bankrendszer pénzügyi eszközeiért. Nem könnyen látható át a kivezető út ebből a pénzügyi szövevényből. A bankhálózat nehezen ösztönözhető a kockázat vállalására, ettől maguk az iparvállalatok is vonakodnak, de a kérdés bonyolultsága ellenére remélhető, hogy előbb vagy utóbb sikerül megfelelő megoldást találni. összegezve, elkerülhetetlen feladat a kutatóintézeti hálózat korszerűsítésének növelése; az országos távlati 'kutatási tervek alapján az elvégezni kívánt kutatási feladatok egyértelmű kitűzése és a kutatás folyamatának szinte naprakész figyelemmel kísérése. Megoldandó az érdekeltség összetevőinek gondos elemzése és hozzá szabályok és törvények megfogalmazása, amelyek az érdekeket nem ütköztetik, hanem közös nevezőre hozzák. Nem várathat sokáig magára egy olyan intézmény létrehozása, amely biztosítani képes a kutatóintézetekben kidolgozott technológiák léptéknövelését. Olyan pénzügyi feltételeket kell biztosítani, amelyek az ígéretes technológiákat az innováció egész folyamatában mentesítik a mindennapos pénzügyi gondoktól. DR. FEJES PÁL, az MTESZ Csongrád megyei szervezetének elnöke Szőcs Géza Sír, tavasszal Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyílik! Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hallanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafákhoz. Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefelé jövet a Bethlen-kripta felöl, megbotlott azon a helyen? Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétáló, törékeny, boszorkány a napsütésben, és arról beszélt, hogy ő az utolsó Weöres. Erről beszélt és megbotlott! Kevés hiján letérdelt ott, kis híján térdre ereszkedett ott, ahol másfél hónap múlva Nagy László támaszkodott tiedhez oly hasonló botjára, s bámult gyanakvóan összehúzott szemmel a gödörbe, amely fölött most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítése. f téi'' '* V < JT^É^FW <• ^fmíMWé'x' ' u mm $ I > \ - : - f $ • s , íMflf^M. - •Wiv/i : MA . iv-;» V* V : * > - >3 , • '' tiI # A látás dimenziói Korunk formanyelve Nem szeretjük a telhetetlen embereket. Az istenek sem kedvelték őket. Ezért kellett lakolnia Ikarosnak is, a Bábel-tpr rony építőinek is. Tudjuk: az utóbbi mítoszban akkora hangzavar keletkezett, hogy képtelenség volt a további kommunikáció. Mindenki másképp, más nyelven beszélt. Ha meggondoljuk: korunk kultúrájában is hasonló képlettel találkozunk. Annyi művészeti törekvés, stílus fut egymás mellett, alig tudunk kiigazodni. Ráadásul, kevés bennük az állandóság. Tegnapelőtt még a gesztusfestészet, a pop-art volt az unikum, napjainkra azonban már a koncepten és a hiperrealizmuson is túl vagyunk. Ennek ellenére nem érdemes lemondanunk a tisztán látás, a lényegkeresés szándékáról. Ami a másik oldalon azt jelenti: századunk látás- és formakultúrájának is megvannak az alapvető, jellegzetes csomópontjai. Igaz, nem olyan módon, mint a történelmi időkben. Elvégre, egy gótikus katedrális minden egyes boltíve és motívuma a keresztény világszemlélet szolgálatában állott, ahogyan az antik művészetet is keresztül-kasul átjárta az embercentrikus felfogás. Korszakunk létformájában viszont a dinamizmusé a vezérszólam. A tudományos-technikai fejlődés jóvoltából most már autókból, emeletes bérházakból vagy repülőkből érzékeljük a valóságot. Lételemünkké vált a mozgás, akárcsak a világpolgárság tudata. A távol-keleti fejleményekben ugyanúgy érdekeltek vagyunk, akár az arab világ perpatvarában. Tudunk is mindenről, mert a tévé és a film az elsődleges szellemi táplálékunk. Nem véletlen így, hogy a modern képzőművészet is kezdettől fogva a dinamika, a többszólamúság jegyében alakult Van Gogh és Gaugin szenvedélyes vonalritmusaiban és dekoratív szimbolikájában már ott derengett az egész expressxioni mus, miként Cézanne és Seurat öntörvényű, szerkesztő elvű munkássága a kubizmus, majd a konstruktivizmus előfutam lett. Ügy tűnik tehát: lényegében két formai, szemléleti bázisra alapozódik századunk vizuális gondolkodása. Az egyik oldalon jobbára tárgyilagos hangvételű, mérnöki precízségű alkotókat látunk, akik mindenekelőtt a szabályosan szerkesztett, mért anias vonalrendszerek öszefüggéseire apellálnak. Azt is mondhatnám: egyféle éterikus, egzakt harmóniára. Másfelől visz..nt egy történelem- és emberközpontú tendenciáról kell tudomást vennünk. Olyan törekvésekről, amelyek egységben akarják láttatni egyént és közösséget, természetet és társadalmat. Éppen a modern kor töredezettsége ellenére. Gondoljunk csak Henry Moore nagyszerű szobraira, amelyekben a kavicsszerű, természeti formátumok szerves egységet alkotnak az emberi alakzatokkal. És tényleg: mintha az organikus alakzat, a finoman és szeszélyesebben ívelődő vonalritmus lenne korszakunk másik alapvető formaélménye. Mindezek hátterében pedig egy dinamikus, dialektikus rendező erő működik. A montázs elve. Amelyik a legkülönfélébb témákat, anyagokat egyszerűen összeboronálja: így a műfaji határokat is fokozatosan eltörli. Kicsit sótlanra sikeredett e vázlatom. Mint ahogy lélekölőnek, sivárnak érezzük a panelházak küllemét is. A sok-sok egyforma, mértanias vonalat. Más kérdés, hogy ez praktikus adalék korszakunk sajátságos formanyelvéhez. Akárcsak Brancusi Madár térben című kompozíciója is. És nemcsak a Moore, Gabo vagy Arp analógia miatt. Inkább azért, mert az itt megjelenő organikus, stilizált, áramvonalas formatapasztalat mái mindennapi tárgykultúránk eleven részévé vált. Ilyen alapelvek szerint formálódnak az autók, az étkészletek, nem beszélve a lakberendezések, a bútorok világáról. SZUROMI PAL 4 4