Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

82 Szombat, 1985. június 1. A látás dimenziói Egyéni szemlélet, korszerű formák Képzeljünk el egy félárnyékos, földszagú, nyári erdőt. A csöndet csak a madárcsivitelés töri meg. Az egyik padon mégis embereket látni. Sötét ruhás, idős nénike üldögél a bal oldalon, mellétfe egy hamvas szépségű, fiatal lány. Tatán az unoka? Nem tudjuk. Mindenesetre különös látványt nyújtanak. Az ellentétek mindig különösek. A két figura természetesen beszélget. Főként, a nénike mesél, a lányka inkább figyelget, révedezik. Hogy miről folyik a szó? Nem nehéz kitalálni. Hisz miről beszélhetne egy idős, megfáradt asszony, mint a múlt szenvedéseiről, örömeiről. De mit érthet mindebből a lányka? Egyáltalán: e két ember lelke találkozhat-e egymással? Ritkán, nehezen — válaszolhatnánk. Mert egyiküknek jobbára már csak múltja van, a másikat pedig elsősorban a jövő érdekli. A saját jövője. Merőben két polarizált világ ez: akárcsak a klasszikus és a modern művészet. Vagyis, célzatos volt e példázat. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a történelmi korok műveltségéből a korszerű formákat nem lehet megérteni. Igaz, minden korszak tagadta, kritizálta a korábbi periódusok felfogását. Mást és többet akartak. Ennek ellenére nincs még egy olyan éles törés a kultúrában, mint amilyen a hagyományos és modern müvészetszemlélet között feszül. Aki a látás, a vizualitás mai gondjait forszírozza: nem kerülheti meg e történelmi pálfordulót. De honnan is induljak? Hiszen hallatlanul összetett történelmi, szellemi mozgásokról van szó. Először talán emlékezzünk! A XVII—XIX. századig ugyanis egyfajta kollektív szellemiség, társadalom és művészet szerves egysege jellemezte kontinensünk kultúráját. Ettől kezdve azonban kardinális változásokról kell tudomást vennünk. Mindenekelőtt arról: nincs többé egységes, mindent átható világnézet. Ahogy Nietzsche mondta: „Isten meghalt". A polgári fejlődés mindenesetre nem elégedett meg e látványos trónfosztással. Részben a valóságtiszteletnek, a kollektív formáknak is hátat fordított, így szükségszerűen eljutott az individuális emberi értékek szentesítéséig. Más szóval: az egyéniség, a szubjektivitás kultuszáig. „Minden egész eltöZött" — mondjuk napjainkban is, amikor a modern kor természetét akarjuk érzékeltetni. Nos, a gyökerek lényegében a romantika koráig nyúlnak vissza. És itt a kollektív világszemlélet eltűnése; a személyesebb, izoláltabb magatartásformák kibontakozása pusztán kiindulási alap. Ám ezzel együtt az európai civilizáció többé-kevésbé megtagadta az évszázadokig favorizált görög—latin példákat, s helyettük a nemzeti, a népi és a középkori kultúra felé fordult. Ugyanakkor a műzeumosodás virágkorában járunk. Persze a „művészet templomainak" látványos szaporodása ne tévesszen meg bennünket! Ami az egyik oldalon művelődési előrelépés: az a másikon már a szellemi krízis jele. Ha ugyanis óvni, védeni kell a művészet produktumait a külvilággal szemben, akkor valami szomorú dolog történt. A vizuális kultúra elvesztette természetes, szerves kapcsolatát a mindennapi élettel, miként az alkotók társadalmi státusza, közönségbázisa is elbizonytalanodott. Nincsenek már többé előre meghatározott, kollektív témakörök: mind a tartalmat, mind a formát az alkotóknak kell kifundálni. , A modern kor hajnala tehát meglehetősen tragikus képet mutat. A közönség is, a művészet is kíméletlenül magára maradt. Nyilvánvaló így, hogy az egymást váltó generációk sorrarendre megvallják elszigeteltségüket, félelmeiket. Erről beszél Eduárd Munch• Sikoly című alkotása is. Mellékes most, hogy egy szecessziós művet látunk. Inkább az az érdekes: nyoma sincs már itt a korábbi korszakok tárgyilagos, természetközpontú valóságlátásának. Elvégre a környezet személyesen indázó vonalritmusában az emberi érzések kozmikus továbbgyűrűzését érzékeljük. SZUROMI PÁL A „piktorkodó obsitos" kettős arcképe Hol kallódik a festmény? Ügy tűnik, nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, de a műtárgyaknak is. Elég, ha ijesztő példaként a Szépművészeti Múzeumból a nemrég elrabolt, majd szerencsésen hazakerült nagyértékű festményekre utalunk. Azonban az efajta ritka, világszenzációt keltő, látványos eseményen kívül, akadnak olyan ábrázolások a mi délalföldi portánkon is, melyek szintén nem maradtak mentesek a különféle sorsüldözésektől, noha, csak apró — bár nem jelentéktelen — cseppeknek tekinthetők a műalkotások nagy tengerében. Felszabadulás előtti helyi piktúránk eddig fel nem tárt zugainak homályába pillantva, szeretnők az alábbiakban érzékeltetni azt a kitartó nyomon követést, melyet egy kép földerítése érdekeden a szentesi múzeum igazgatósága mostanság végez. Sok újat nem mondhatnánk, ha Móra Ferencnek és Tömörkény Istvánnak azokról a portréiról akarnók szólani, melyeiket a múlt század végétől — a tápéi parasztéletet ábrázoló Nyilasy Sándortól —, egészen jelen évtizedünkig — az 1980bnn elhunyt modern szellemű Vinkler Lászlóig —, több idevalósi művész megfestett, vagy mint mai mesterünk, Tápai Antal megmintázott. Az ő két remek irószobrában a Móra parki sétálók folyvást gyönyörködhetnek. A szegedi múzeumban őrzendő Móra- és Tömörkényarcmásokat pedig egy-egy kiállítás alkalmával volt módja közönségünknek megtekinteni. Egyező vonásuk ezeknek az alkotásoknak, hogy a nevezett személyiségeket, Mórát és Tömörkényt nem együtt, hanem külön-külön való portréként mutatják be. Ez érthető is, hiszen valamely neves embert legtöbbször önállóan, a saját egyéniségét elénk tárva, kihangsúlyozva jelenítették meg a művészek. Ezért vehető kuriózumnak az a jelenleg ismeretlen helyen lappangó festmény, mely Mórát és Tömörkényt együtt ábrázolja. E mérethiányos kettösportré avult üveglemez negatívjára, a Koszta József Múzeum fotóarchívumának újjárendezése közben találtak rá. Vörös Gabriellának, a szentesi múzeum igazgatójának tájékoztatása szerint, a Móra- és Tömörkény-portré fotónegatívjára konkrétan akkor bukkantak rá, amikor azokat a grafikákat leltározták be, melyek Csorvás Sándor dátumozott aláírásával vannak ellátva. Ezek közül két ceruzarajza és egy rézdomborítása biblikus témájú utánzatok („A három királyok imádása", a „Megfeszített Krisztus" című grafikái és a keresztet vivő Jézust felidéző trébelésc), melyeket 1922., illetve 1937ben Szegeden készített. Csorvásnak a szentesi múzeumban levő művei közül legfontosabbnak ítélhető az a szénnel létrehozott rajza, mely — a szóban forgó kett&portréhoz kötődően— Móra Ferencet ábrázolja, jobbra néző félmellalakos beállításban. E vázlatát — saját jelzése szerint — Szentesen, 1937-ben csinálta. Mindhárom grafikája 44x30 cm-es nagyságú papírlapon van. A felfedezett Móra- és Tömörkény-portré fotónegativját hiába próbálták nagyítani, szignót nem találtak rajta. Viszont Csorvás Mórát leképező rajza a legapróbb részletekig megegyezik a festménybeli Móra Ferenc-portréval. A Koszta József Múzeum vezetőségének — Rózsa Gábor mérnök vezetésével végzett — eddigi kutatása kapcsán bizonyítást nyert, hogy e kettősportré — közel félszáz évvel ezelőtt — a szentesi közgyűjtemény állományába került. Ezt igazolja a Csongrád vármegyei Múzeumnak képzőművészettára, melynek 1937. évi növedéki leltárnaplójába történt 12/1937. sz. okt. 12-i bejegyzése' szerint „Móra Ferenc és Tömörkény István kiváló írókat és a szegedi múzeum volt igazgatóit ábrázoló kép ... Csorvás Sándor ny. huszárőrmester úr ajándéka." Külön hangsúlyozzuk ki a naplóban feltüntetett Általa festett" meghatározást. A 6zentesi közgyűjtemény nyugalmazott restaurátora, Kótai József emlékezéseként e kettösportré mindig az igazgatói irodában — azaz Csallány Gábor, majd Csalog József múZeumvezetők szobájában — függött, s még a háború alatt sem veszett el. Ezt követően vált a közben eltűnt Móra- és Tömörkény-portré sorsa kétségessé. Hollétének megállapítására folytat most kutatást a szentesi múzeum igazgatósága. Jómagam sem nyilatkozhattam mást, mint azt. hogy több évtizedes szegedi mütörténeti kutatásaim során szintén nem találkoztam Csorvás Sándor nevével, s még kevésbé ábrázolásaival. Volt munkahelyem, a Móra Ferenc Múzeum, nem őriz tőle alkotásokat. Jóllehet, Tisza-parti városunkban a két világháború között rendeztek olvan tárlatokat, melyeken a hivatásos festők, szobrászok többségén kivül, esetenként úgynevezett őstehetségek, naiv és amatőr művészek is szerepeltek. Azonban az ez időbeli — 1920—1940 közötti — helyi sajtóból kigyűjtött művészeti adataim között Csorvás neve és ábrázolásai nincsenek megemlítve. Feltehetően, e kiszolgált katonának hiányzott az önbizalma, és a maga által szerénynek tartott rajzait, festményeit kiállításokon való bemutatásra nem merte kérni. Kora itteni művészeti életétől elszigetelődve, a „piktorkodó-obsitos" képeinek nyilvánosságra hozatalával meg sem próbálkozott. Nyilvánvaló, hogy mindkét alakjának arcmását fénykép után készítette. Ezt erősíti meg, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1965.) reprodukciói között levő egyik Móra-portré („Az öregedő író") és Tömörkény („Margit" című regényének őt mutató) arcképe szinte teljesen azonosak Csorvás kettős portréjával. Ezek szerint a két író korabeli fényképeiről másolta le arcukat. Tőle voltaképpen a „páros kompozíció" eredeti gondolata származik. Kifejezően hat Móra beszédes kéztartása, amint az őt hallgató Tömörkény felé fordul. Továbbá az előttük fekvő koponya és mérőszerszám, amelyek a kettejük közötti régészeti témájú eszmecserére céloznak. Tehát az általuk szimbolizált archeológia, illetve szegedi múzeumügy lett a festmény gondolati közölnivalója, melyet Móra és Tömörkény baráti együttlétével illusztrált. * A szentesi múzeumban levő, Csorvás Sándor által késfcirislt Móra-arcmás vázlatrajza figyelemre móltónak mondható. Nem kevésbé a Móra és Tömörkény kettős portréját bizonyítandó fotónegatív is. Mert ez híven dokumentálja, hogy valamiként ilyen szoros párosban — a helyi közművelődés és sikeres régészeti ásatások szolgálatában — él a két híres író alakja az itteni, dólal'.öldi örökség tudatában. Példát láttunk arra, hogy Csongrád megye és Szeged egykori, nem „hivatásos" művészeti hagyatékát érdemes felmérni. Erre sarkallhat bennünket Ortutay Gyula figyelmeztetése is, mely Jszerint: „ .. .Gondoljunk azokra a feladatokra, amelyet a naiv művészek. népművészek szinte felmérhetetlen és alig felmérhetően gazdag alkotásainak világa kínál." Megérdemelt kutatási eredmény lenne, ha az egykori, öreg katona-festő, Csorvás Sándor által egybekomDonált. ismeretlen helyen levő Móra- és Tömörkényportré mielőbb méltó helyére, a szentesi múzeumba visszakerülne. SZELESI ZOLTÁN