Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

A Bartók kórus tizenkét napja Helytörténeti gyűjtemények N

agyszabású rendszerező munka kezdődött meg a közelmúltban a Központi Múzeumi Igazgatóságon. A dokumentációs és tájékoztatási osztály szakemberei a magyarországi múzeumok új címjegyzékének összeállításán dolgoznak. Részben könnyű, részben nagyon nehéz vállalkozásba fogtak. Megkönnyíti a dolgukat, hogy rendelkezésükre állnak a korábbi kiadványok, hasonló katalógusok, s így az évszázados vagy csak évtizedes múltú, de nagy hírű országos, megyei, táj- és városi múzeumok adatait jól ismerik. Bár ezek áttekintése sem egyszerű, van belőlük ugyanis vagy hatszáz. Félő, hogy a teljes katalógus elkészítése ma meghaladja erőiket, elsősorban a helytörténeti kutatás rendkívüli gazdagsága és ezzel összefüggésben a helytörténeti gyiíjtemények sokasága miatt. Ezek múlt századi kezdeteit már jó ideje feltárta a kutatás. E kezdetet főként a várostörténeti kutatások jellemezték. Hivatásos régészek, történészek, muzeológusok — és már akkor is! — lelkes amatőrök, lokálpatrióták látták hozzá, hogy gyűjtsék és megőrizzék az adott település történelmének írásos és tárgyi dokumentumait. Sok helyütt kis közösséget alakultak, rendszerint a múzeumok körül, s együtt munkálkodásuk nyomán megsokasodtak az ünnepélyes hangulatú termekben kiállított céhes emlékek, viseletek, metszetek, bútorok, használati eszközök, önálló helytörténeti múzeumok is alakultak, s nem egy közülük mint például az 1877-ben létesült tiszafüredi Kiss Pál, már az e század harmincas-negyvenes éveiben alapított kalocsai Viski Károly vagy az orosházi Szántó Kovács Múzeum napjainkban is szolgálja eredeti célját. A mai gyűjtemények egyenes ágú elődei az 5ü-es években kezdenek a kiállítóhelyek szines palettáján feltünedezni. 1951-ben nyitja meg kapuit a pesterzsébeti és a vasvári gyűjtemény, 1952-ben az első falumúzeum, a penci, s rá két évre a második, a szegvári. A

honismereti mozgalom, s részeként a helytörténeti gyűjtőmunka, a helytörténeti gyűjteményalapítás — bátran mondhatjuk — virágkora azonban a 60-as, 70-es évekhez, a Hazafias Népfrontmozgalom kiteljesedéséhez kötődik, és tart mind a mai napig. Valóságos láz keríti hatalmába a falvakat, diákok és felnőttek százai járják a poros padlásokat, a színeket, és a valaha közönséges munkaeszköznek, majd kacatnak tekintett mángorlók, minták, rokkák hirtelen becses múzeumi tárggyá „lépnek elő". És gombamód szaporodni kezdenek iskolai folyosókon, termekben, művelődési otthonok meghitt sarkában, tömegszervezeti székházakban, tanácsházákon, vagy éppen parasztházakban, önálló épületekben a szó szerint vett gyűjtemények, a tájházuk, a falumúzeumok, az emlékszobák. Gyömrőn tájház, Albertírsán falumúzeum, a Borsod megyei Kupán hajdani iskolából átalakított tájmúzeum. Csengeren gyűjtemény, a Vas megyei Nemesrempehollóson könyvtári sarok vall elmúlt korok történelméről és a ma emberének múlt- és lakóhelyszeretetéről. Valóiában — hány helytörténeti kis és nagy gyűjtemény lehet országszerte? Ki tudja? Megbízható- számadatot mondani még nem tudnák a szakemberek, de már jelentős lépést tettek, hogy egyszer .majd a múzeumi címjegyzék teljessé váljék. E

gynémely gyűjtemény szervezetileg is kötődik a múzeumukhoz. A költségvetésből a „kis testvérekhez némi pénz is csordogál, épületfenntartásra, felújításra, állománygyarapításra, ennél is fonlosabb azonban a szakmai tanács, irányítás. A muzeológusok közreműködnek a tárgyak megőrzésében, a restaurálásban, tudományos igénnyel állítják össze kiállításra az anyagot, kiegészítik azt saját tárgyaikkal, cserekiállításokat rendeznek. A helytörténeti gyűjtemények többsége a tapasztalatok szerint saját települése tanácsának, művelődési igazgatásának felügyelete alatt tevékenykedik. A „nagy" múzeumok, a szakemberek egyáltalán nem tekintik ezeket másodrendűnek. Tisztelettel viseltetnek minden, egyetemes mércével talán csekély, a helyi mércékkel mérten viszont nagybecsű kis kollekció, néhány vitrinre való emlék iránt is, mert az önmagán túlmutatva nemes érzéseket, szándékot, cselekvést takar. A honismereti kutatás nem ritkán olyan ismereteket is a felszínre hoz, amely adalékul szolgál tágabb horizontú tudományos kutatásokhoz is. Közös cél, hogy veszendőbe semmilyen érték ne menjen. S mellesleg egyszer talán a múzeumok, a gyűjtemények címjegyzése is teljes lesz. D.G. 'A szegedi Bartók kórus tagjainak nem újdonság, hogy évente egy-két alkalommal néhány napos kóruslábort szerveznek. Minden amatőr együttesnek hasznára válik, ha egy-egy hosszú hét végére vagy akár több időre is együtt elutazik valahová, és ott készül a továbbiakra. Az éneklést például napi három próbán sem lehet .megunni — ez a „bartókosok" véleménye. Szóval, hagyomány ez már náluk. Amiért most mégis írunk róluk, az az idei „újítás": a Loretói Zenei Fesztivállal összekapcsolva, Olaszországban tartották a tavaszi felkészülést. Amolyan „komplex művészeti tábor" volt ez, a történelem, a művészettörténet és a zene jegyében. Az út — Velence, Firenze, Siena, Róma, Nápoly, Pompei, Loreto, Ravenna, Velence — rengeteg élményt kínált. Rövid volt az idö, lépten-nyomon tudatosult bennük: ezt kell megnézni legközelebb, ide kell visszamenni még egyszer. Nem először jártak együtt Velencében, Firenzében, öt évvel ezelőtt megfordultak ott, a Cantori Veneziani kórus szegedi látogatását viszonozva. A régi kórustagoknak minden lépésnél eszükbe jutott valami, ismerősként köszöntötték a híres dómot, Dante keresztelőkűpolnáját, a Palazzo Vecchiót, a Ponté Vecchiót, a sajnos részben éppen restaurálás alatt levő Porta del Párád isót, a középiskolai művészettörténeti tanulmányokból ismert Lorenzo Ghiberti tiztáblás kapuját. Siena következelt. A sienaiak — állításuk szerint — Remus fiának, Senusnak utódai, de etruszk-római törzsükbe Kis Pipin és Nagy Károly idején befészkelte magát az északiak gótikusgermán lénye is. Sienában a gótika győzött, a napfényes, „lezser" Itáliába szigorú törvényszerűségeket oltva. A dóm kicsit „kilóg" a sorból, csipkés festőisége mintha ellentéte lenne a dísztelen szépségű, kötött-különös városnak. Aztán Róma ... Az örök város. Az ellentétel: városa. A történelem városa. A város, melynek történetét az alapításától kezdve több könyvtárnyi irodalom dolgozta fel, amely mindennap más és sokadszorra is tud új lenni. Sem az idő, sem a hely nem elég arra, hogy a kóruslagok élményeit töviről hegyire len hatnánk. Új útikönyv születne ... Mindenesetre címszavakban: a 3. Giovanni in Laterano-bazilika, benne a dombormű, melyen Szent István király átveszi a II. Szilveszter pápa által ajándékozott koronát, a Santa Maria Maggiore, a Via Appia, a katakombák. természetesen a Palatínus, a Forum Romanum, a Capitolium, a Colosseum es persze a vatikáni múzeum és a Szent Péter-bazilika. Az a rengeteg kiváló akusztikájú templom, csarnok, boltív, amit — ez egyértelmű — ki „kellett" próbálni. A történelem másik darábkája Pompei. Nem nehéz az embernek képzeletben visszautazni 79be, augusztus 24-ére, amikor a már éppen helyreállított (16 évvel ezelőtt földrengés sújtotta a várost), virágzó települést elöntötte a Vezuvból lezúduló kőtörmelék. Aki olvasta ifjabb Plinius Tacitushoz írott leveleit, az pontosan maga elé idézhette az eseményeket, de a félbe maradt cselekvéssorok, a kimerevetített pillanatfelvételekként rögzült emberi életdarabkák minden látogatóba égető emlékként íródnak. Sajnos, Olaszországban a pillanat varázsa mindenütt átértékelődik. Nehéz kikapcsolni a nyüzsgő tömeget, az ünnepélyesség nélküli ünneplést. Egyaránt jellemző ez a koncerthangulatra és a művészet egyéb területeire. Pompeire is ... És sokszorosan igaz a Loretóban hallgatott-látott-énekeit hangversenyekre. Az olasz közönség számára nem úgy emelkedik túl a hétköznapokon egyegy ünnep, hogy ünnepi viselkedésnormákal követel. Ök müélvezőként éppúgy mindennapi életüket élik, mint az utcán, otthon, a boltokban. A Loretói Zenei Fesztivál rangos nemzetközi esemény. Az idén 25. alkalommal rendezték meg, az elmúlt években négy kontinens .26 nemzetének 230 városából 400 kórus vett részt rajta. A városka főterén nagy világtérkép, megjelölve az érintett országok, körülötte pedig minden ország kisebb térképe, rajta a városokkal, ahonnan járt már ott énekkar. (Magyarország rajzán három pont: Vác, Budapest. Szeged ...) Az idei rendezvényre 14 kórust hívtak meg. Igazán szép zenei élményt az NSZK-beli Kaufbeyren kórusa a finnországi Kuopio „Vox Nova" kamarakórusa és a lublini "mezőgazdasági akadémia énekkara jelentett. Az olaszország: Trentóból érkezett társulat női karától álomszép gregorián éneklést lehetett hallani. A Bartók kórusnak, és karnagyának, Rozgonyi Évának nem kellett szégyenkezni, • lelkesen ünnepelték őket minden fellépésük után a loretói színházban és a szabadtéri folklórbemutatón. Az egyébként elég zsúfolt fesztiválprogram mellett jutott idő a festői szépségű városka alaposabb megismerésére. A kedvenc utca talán — a hivatalból naponta többször taposott Corso Boccalini és a Piazza della Madonna melleit — a Viale Ungheria lett. Nem mintha bármi jelentős történt volna ott, de egy tengerparti, közép-olaszországi kisvárosban Magyarország nevű utcácskát találni... Az utolsó nap záróünnepélyén a Bartók kórus már nem tudott részt venni. Pontos időre megbeszélt találkozójuk volt a Cantori Veneziani tagjaival Velencében, az autóbusz-megállóban. Egy- kis ravennai csavargást engedélyeztek maguknak — a han^ gulatos városkát, gyönyörű mozaikjait valóban kár lett volna kihagyni... Velencében az idő tulajdonképpen csak a régi, kedves helyek körbeszaladására volt elég, néhány gyors „akusztikai próbára", a Canale Grandé üdvözlésére. Másnap már végképp és visszavonhatatlanul hazafelé fordította orrát a Volántourist kék-fehér autóbusza. Azóta már biztosan lekerült róla a nemzetiszínű felrat: Bartók Choir Szeged, Hungary ... (Képünkön: a Bartók kórus és Rozgonyi Éva a loretói színház színpadán. A háttérben — figyelem! — félig takarva egy hordozható orgona. Elkelne egy ilyen Szegeden is ...) REGÖS ÉVA nortuzs csABA RAJZA