Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

MAGAZIN Megélt gondolkodás Hermann István Lukács-könyvéről Ítélőszék önmagunk felett — a könyv egyik fejezetcíme, s valamiképpen ez a gondolat kisérti mindvégig olvasóját. Lukács György 86 évet felölelő életéről szólni egyet jelent a szocialista gondolat útjáról, sorsfordulóiról véleményt formálni. Az első világháború végén lép be a pártba, és 1971-ben bekövetkezett haláláig meggyőződéses, elkötelezett tagjának vallotta magát. Eszméivel több mint öt évtizeden át jelen volt a kommunista világmozgalomban, méghozzá rendszerint viták kereszttüzében! Ennek pedig feltétele, hogy gondolatokat kell közreadni, melyeket odafigyelésre méltóknak ítélt századunk európai közvéleménye is. ,,En, amennyiben módomban volt kompetens elvtársakkal beszélni, mindig azt a véleményt képviseltem, adjanak szólásszabadságot ennek a marxista álláspontnak, isimerjék el az én álláspontomat is, mint az egyik véleményt a marxizmuson belül, és tekintsük a lehetőségeket úgy, mint a most megindult, épp a marxizmus becsületének teljes helyreállításáért vivott teoretikus küzdelem fontos periódusát, amelyben minden jószándéknak szólásszabadságot kell adni, és bízzuk a történelmi tényekre, mely nézetek fognak, mint igazi marxista nézetek végül megszilárdulni." Lukácsnak ez a javaslata természetes folyománya egész életútjának. Sorsa nem kímélte öt a megrendítő erejű fordulatoktól, történelmi méretű változásoktól, társadalmi átalakulásoktól. Átélte mindezt és tovább is haladt, hiszen nem rekedt meg pusztán az események horizontján, képes volt folyvást a teljességet igénylő világszemléletre. Egyszerre igazodó és önálló útkereső életet élt, és ez a kettős célkitűzés szükségképpen okozott számára konfliktusokkal gyötrő életszakaszokat, csakúgy, mint évtizedek alatt gyarapodó elismerést. Ez a kettősség döntően jövő idejű így valamiként életének későbbi szakaszaiban rendre beigazolódtak korábbi álláspontjai, ha még oly nehéz történelmi átváltások nyomán is. Reményei természetesen jelentős változásokkal, átformálódásokkal valósultak meg, de elvitázhatatlanul az általa is remélt irányba halad történelmünk. Amiből az is következik, hogy Lukácsnak módjában volt megélni saját nézetei beigazolódását, de folytonos korrekcióját is. Gondolkodó ember volt, alkotó, tehát kritikus és önkritikus elme, ezért képes volt tudomásul venni a világ általa sem várt fordulatait, előre nem látható alakulásait. Elmélet és gyakorlat egységét, mint szükségszerűséget sürgetett, hogy Jegyen gyakorlati cselekvésünk tudományos megalapozottságú! Kell-e mondani, hogy ez szüntelenül tanulást követel? Lukács egész élete során erkölcsi nézőpontból is vizsgálta a társadalmi-politikai folyamatok céljait, és a résztvevők magatartását. Politikai és erkölcsi döntések számára együtt jelentek meg. Nem feladat-végrehajtó bábu akart lenni — pedig voltak időszakok életében, amikor ez könnyebb lett volna — hanem szándékkal történelmet formáló ember. Ezért Jett párttag 1918ban, és maradt az több mint fél évszázadon keresztül, maradandó nyomot hagyva századunk .filozófiai életében. De minden egyéniségét kifejező, személyes véleményét tükröző nézetével együtt is. Lukács és a párt viszo-í.'ya: a kommunista mozgalom belügye. Tartalmi értelemben — nézeteit illetően — Lukács hűsége a párthoz nem napi kötődés volt, mert itt is érvényesítette a teljesség igényét, a mindennapi élet látóhatárának meghaladását. A kommunizmus megépítésére törekvő emberek szövetségéhez maradt hűséges haláláig. Egy óriást nehéz elviselni politikai szervezetének és ideológiai környezetének egyaránt, már csak azért, is, mert tévedései is nagyok. Lukács például sokak szerint túlságosan konzervatív ízlésű volt ahhoz, hogy értse, személyiségével átélje századunk modernista művészeti irányzatait. Századunk egyébként is bővelkedik úgymond nagy egyéniségekben, akik nehezen tűrik a tőlük eltérő véleményeket, s gyakran erős vonzalmat táplálnak az erőszakos önérvényesítés iránt. Ezért is nagy fontosságú megtalálni és másoknak is megmutatni a cselekvés lehetőségeit, az önmegvalósítás másokat nem sértő formáit. Lukács erre vonatkozóan jelölte meg a demokratizálás nem szűnő folyamatát, mint a szocialista ember formálásának legjobb, történetileg igazolt útját. Vajon ismerjük-e eléggé ennek az európai és magyar gondolkodónak munkásságát? Valóban jelen van szellemi közéletünkben, s oly mértékben, ahogy ez megilleti jelentőségét? Egyáltalán, olvassuk-e műveit? Hermán n István Lukács életét leíró könyve sokaknak segíthet az ismerkedésben, érdemes elolvasni. (Corvina) TRÁSER LÁSZLÓ Döbling Baka István új verseskötetéről Ezt a vékony kis könyvecskét lapozgatva az embernek óhatatlanul eszébe jut, ugyan miért is nem teszi kötelezővé valamilyen égi vagy földi hatalom Németh László nagy tanulmányainak ismeretét, ezúttal mondjuk a magyar vers útjáról, az óriási hagyományokkal rendelkező magyar líra helyzetéről és lehetőségeiről, a versformák szellemtörténeti leg pontosan meghatározható helyéről és szerepéről. Azt hiszem, ha imponáló bőségben tenyésző fiatal és még fiatalabb honi költőink ismernék ezeket a kozmikus fényű, ragyogó elmeéllel írott eszmefuttatásokat, kellő tisztesség, tehetség és akaraterő révén érvényesíteni tudnák azt. amire népünk kultúrája különleges súllyal predesztinálná őket. S akkor tán nem kéne Baka István új verseskötetét sem bizonyos fokig revelációként, lírai eseményként üdvözölni. Hanem csupán egy igen jó költészet-termés legújabb foglalataként a sok hasonló között. Rettenetes kár, hogy nincs így. Baka István „komoran bölcs" költő. Eddig megjelent két verseskötete (Magdolna-zápor, 197.1. Túzbe vetett evangélium, 1981) és a tavaly publikált, igen érdekes és vonzó prózai müveket tartalmazó Szekszárdi mise után a Döblinget érzem leginkább letisztultnak, legvilágosabban összegző jellegűnek, eszmeiségében legkoncentráltabbnak, tehát a legérzékletesebbnek. A komoran bölcs költő jelzője egyszerre jelenthet(ne) pesszimisztikus, megszenvedetten megkeseredettnek tűnő világképet és a József Attila-i „az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél"-t idéző, józanul és konokul a reménytelenségen túli reménybe burkolózó látásmódot. Csakhogy itt egészen másról is szó van. Méghozzá örömre okot adóan intenzívebben és érzékelhetőbben, mint akár a korábbi Baka-versekben, akar a már említett, riagy létszámú költöhad sokszor nagyon is kétes formai-stilái is bűvészmutatványaiban. Az első, látszólag csak formai-technikai jellegű ismertetőjel: a zenei hatások fokozottabb versbe szervülése. Baka István komoly zenei élményeinek együttese úgy tevődik át verseibe, hogy Gustav Mahler vagy Liszt Ferenc muzsikájának képekké oldott hangulataiból a Mefisztó-keringö-ciklusuan az „én szegény hazám" eszménye fénylik föl az akkordok közül. S „a kokárda a lőlap közepe". (Liszt Ferenc éjszakája a Hnl téri hazban) Ezzel a magaslattal viszont máris a Döbling kötet második, döntő és meghatározó jelentőségű „újdonságánál" vagyunk. (Az idézőjel oka a költői én állandóságanak és fejlődőképességének dialektikája: ez a költészet nyilvánvalóan már jóval korábban tartalmazta a fenti elemeket, még akkor is, ha véleményünk szerint ilyen izzóan eklatáns formában csak most ütnek' szíven.) Elcsépeltnek látszik ismét emlékezetünkbe idézni az immáron klasszikus Veres Péler-i „népben-nemzetben gondolkodás" örök erkölcsi kategorikus imparativuszát. E jól szerkesztett, négy, önmagában is különleges ciklusokból álló könyv olvastán azonban — sokaknak intő-követendő példaként! — szükséges kijelenteni: a magyarságnak, a nemzeti lét kérdéseinek ilyen hőfokú jelenléte az a tartalmi-mondandóbéli „forrpont", ahol a legfrissebb Baka-kötet nemcsak az előzőek fölé, de jo néhány kor- és pályatárs elé is ér. Isten fűszála — a kötetnyitó versfüzér egyszerre lírai helyzetjelentés egyes és többes számban, továbbá történelmi múlt- és jelen idéző eszmény- és világkép-felmutatás. A már említett Mcfisztó-keringő a szimfóniák hömpölygő áradásával szélesítimélyiti az előbbi sorozat állal kivájt medret, maid a Halottak napja — a kötet négy egysegének különben legerőtlenebbnek tűnő darabja — a filozofikus összegzések irányába kívánna továbblépni. A kötetet záró és egyben címadó Döbling — a mai magyar irodalom „titkos Osvát Ernőjének", Ilia Mihálynak ajánlott hosszabb költemény — eszmei és lírai csúcspont. Ebben a müvében emelkedik Baka István eddig általa meg nem járt magaslatokba: a Széchenyi-élmény kozmikussá tágul, a döblingi monológok számot vetnek világgal, hazával történelemmel és persze ez a vallomásos áradás és komor bölcselet Széchenvi szinte emberfeletti gyötrődéseinek rondabugyraiból legvégül mégiscsak — jelképes és históriailag valós önmegsemmisítés árán is — apokaliptikus remény-ajtót nyit: „aludj inkább és hunyj ki jeltelen / amíg a virradat vörós csuklyás bakó / az égi vérpad grádicsára lep". Sok mindent el lehet mondani még erről a — meggyőződésem — líránk mni állapotában kifejezetten jelentősnek mondható kötetről: hogy Baka képalkotása hogyan, mennyit, miként alakult-változott-fcjlööött; hogy költői nyelvében (például a megszaporodott enjambement-okkal) mennyire nagy szerepet kapott technikailag is a zeneiség; hogy az alkalmanként felfedezhető Pilinszky-, Nagy László- és Babits-hatások mennyire érdekesen izgalmas színképét adják egy rohamosan izmosodó költői tehetség műhelytitkainak; hogy fegyelmezett komorság és látomásos áradás milyen magasrendű egységeket képes teremteni (Mefisztó-keringő, Zrínyi, Trauermarsch, A századvég költőihez) — és így tovább. Am végezetül legyen elég annyi: nem tudom ugyan, hogy Baka István ismeri-e (s ha igen, mennyire) Németh László vonatkozó nagy tanulmányait, de ez végtére is nem fontos. A fontos az, hogy a Döbling alapján erősen úgy tetszik: igen. (Szépirodalmi, 1985) DOMONKOS LASZI.Ö A látás dimenziói A képzelet hatalma Valamikor pedánsan megtanultuk a képzelet fogalmát. Ma már nem tudnám elmondani. Tény viszont, hogy a fantázia sajátságos emberi képesség. Az állatok nem képzelődnek. Hiába van némelyiküknek szárnyuk: így is „földönjáró" ösztönlények maradnak. Mi azonban „repülhetünk" térben, időben. Az ember szárnyaló lény. Emlékeznek még Zsurzs Eva remekbe sikerült Nő a barakkban című darabjára? Maga volt a fantázia apoteózisa. Más kérdés, hogy napjainkban is felemás értékrend övezi ezt a képességünket. Az egyik oldalon tudjuk, hogy technicizált., komfortos és látványteli világunkat többé-kevésbé az emberi elme hihetetlen leleményességének köszönhetjük. Megemeljük hát -a kalapunkat a képzelőerő előtt. Máskor viszont lekezeljük, netán afféle csodabogárnak tekintjük e tulajdonságunkat. Mintha korszakunkban csupán a tárgyilagos, racionális magatartás lenne az egyedül üdvözítő. Ne higgyünk azonban a józan prakticistáknak! Ha rajtuk múlna: talán rendezettebb, ám sivárabb lenne az életünk. Nekik csak a tények, az eredmények, a statisztikák a fontosak. Mindent rendszereznek, minősítenek. Csak az van, aminek neve, száma van. Holott az emberi létezés izgalma és csodája valahol ezek után kezdődik. A megfoghatatlan átmenetekben, titokszerűségekben. A művészetek egy része is ezeket a szférákat ostromolja évszázadok óta. És nem is sikertelenül. Salvador Dali méltón nagyhírű képe, A polgárháború megsejtése például egyszerre tudja megidézni a rettenet, a rombolás géniuszát. Életszerű, plasztikus testtorzókat látunk, aztán egy irreálisan összekomponált, monumentális képszerkezetet. Ám fantasztikum ide, fantasztikum oda: mélységes emberi, érzelmi realitásokat tolmácsol e műalkotás. S pontosan az érzékletes festői fantázia segédletével. A képzelet hatalmát azonban nem csupán a művészetekben méltányolhatjuk. Jóformán mindenütt jelen van, ahol valamiféle érdemleges emberi produkció születik. Téved tehát a praktikus gondolkodó, amikor önmagában a tényszerűséget, az egzaktságot összekapcsolja a köznapi és a tudományos hatékonysággal. Szó sincs erről. Bár az aprólékos, hangyaszorgalmú adatgyűjtés elengedhetetlen a kutatók munkájában, de ez csak amolyan alapozás. A feladatok érdemi részét már a képzelet, a gondolkodás fogja elvégezni. A világhírű Szentágothai János írta önmagáról, hogy szerencsés tudós volt. Nem félt a merész, irreális, fantasztikus elgondolásoktól. Sőt: „mindig dilettáns maradtam kissé, aki nem zavarva ortodox szemlélettől, kalandokra indul". De szálljunk lejjebb! És az alkotó képzelet mellett ne feledkezzünk meg a reproduktív fantáziáról sem. Annál inkább, mivel a hétköznapi életben többnyire csak erre hagyatkozunk. Szükség is van rá. Hiába „falja" valaki a könyveket, ha nem tudja megeleveníteni a szövegeket. De még a gyakorlati, matematikai tevékenységekben is ott kisért bennünket a fantázia démona. Hadnai Béla pszichológus például az iskolai matematikaversenyek helytelen példamegoldásait fogta vallatóra. Számos tanuló ugyanis egy 4,7 h!-es hordó kiürítéséhez mindössze 6,9 db 0,7 literes üveget használt volna fel. Nos, a képtelen eredmény onnan fakadt, hogy a gyerekek beleragadtak a számokba. Nem jelent meg előttük a nagy méretű, öblös hordó és a karcsú üvegpalackok képe, aránykontrasztja. Ha így történt volna, rögvest észreveszik hamis eredményeiket. A fantáziátlanság árnyai tehát legapróbb lépéseinket is beárnyékolhatják. Pedig a látáskultúra elsorvadásával párhuzamosan ez a képességünk is egyre inkább eltompul. Hogy a mai világban azért nem is könnyű eredményesen, hatékonyan képzelődni? Persze, hogy nem. Elvégre a tudományos, művészeti előrehaladás majdhogynem két vállra fektette az emberi fantáziát. Hol vagyunk már Verne álmaitól? Es mégis. Termékeny észjárása ma is megborzolja idegeinket. SZUROMI PÁL V