Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

Szombat, 1985. május í oVAM.MilwVaJ^ Művészet és kritika Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon •tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést. szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is — hiszen a kritikus a múlt s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizbnyosodhatik, hogy nem időtállók. Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra. hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — „abszolút dilettáns", kirívóan tehetségtelen .munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egv rendkívül bonyolult. válságjegyekkel terhelt értékrendszerben kell tájékozódnia — söt: tájékoztatnia. Manapság a klasszikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei. s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonal voltaképpen az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gömbölyödik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikor eldől: ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmeket forgassanak, milyen darabok s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben törtéhik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, a művészi teljesítményről. Nem csoda, hogy művészetkritikánk gyakorta — szinte „hagyományosan" — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség lejgutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, söt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfelismerő -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészetpolitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt —a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista Árpás Károly Tópart .csobogó halk hullámok hátán ringatja víz a füzek ágát küllőző fények a felhők között nem láthatod napba öltözött a part fövénnyé vénülő ladik hintázzad szél a füzek árnyait T. Lázár István Csendes térdeplés Az ég peremén elsimul az arcunk. Két fűszál összehajol, meglibben puha lehelet. Csendes térdeplés, fehér kendő a fényre tűzve, lebeg a hallgatás. A mosoly kinyújtózik. Bőrünkön a rét ruhája, a jövő szirmai. Megáll a szél. Lágy hullámok mosódnak össze, szikla jelenünk felett. Arcunkon lepke-keresés, s vigyázó érintésünkben Tisztelet. Kurdi Fehér János Végszó a csendről álmaimban nagy puszta mezőkön lovagolok lobogó hajú lányokkal egyedül én vagyok támaszuk és bánatuk is egyben lovam gyorsabb az övéknél de a fordulók előtt mindig bevárom ruhájuk illatát a vár előtt melybe nekem tilos bemennem mézeskalács-sárkányok énekelnek most is hallom hangjukat pedig éjszaka készül és süvít a szél Birtalan Ferenc Mondd jönnek jelek miket nem értek szólok nem tudom ki ért meg pernye korom száll a romból aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám-az este mondd: csillagsörényes béke lesz-e vagy indul már a nélkülem-tél s titok leszek mint te is lettél igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését." Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az 'MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: ,.A művészetkritika és a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen." E kép hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész s a kritikus egyforma felelősséggel tartozik a társadalomnak, futcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akar", hiszen majd a kritika úgyis ,,helyre teszi". A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy az efféle szereptévesztés semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap. Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk hogy ( a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapoLS sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre. a társadalomra hivatkoava. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű. produkció vonzáskörében foglal állást. s .jó e:etben is csak a hozzáértők az esztétikai ismeretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál stb. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalo"- között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben", amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvéleménykutató apparátus (ezért baj ha valaki demagóg módon s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). A,m a kritikus is része a társadalomnak, ő is szuverén befogadója a művészi alkotásoknak, tehát az a kritika, melyet megfogalmaz, bizonyára sokak — tán nem ilyen tudatos — megítélésével esik ep.vbe. KOIIATI ZSOLT A látás dimenziói Korok, képességek Csupasz, bozontos ősemberek tanakodnak Golding. Utódok cin i regényében. Elfogyott az élelem a környéken: honnan, hogyan szerezzenek. A törzs tagjainak egy fiatalember szónokol, ugy tűnik: tele vaa ötlettel, elképzelésekkel. Telik-múiik az idő, még mindig ő viszi a prímet, pedig a hallgatók figyelme egyre inkább lankad. Ekkor egy idős férfi közbeszól. Valami ilyesmit mond. Jól van, látjuk, neked sok szavad van, de most már elég volt. Hallgassuk meg most Y testvérünket. Igaz, neki kevesebb szava van, ám annál több képe, képzete. Ugye ismerős ez az őskori jelenet? Mármint az üres beszédű, szószátyár figura. Akár „korunk hőse" is lehetne. Mint ahogy Dallos Jenő karikatúrája is ezt a korbetegséget tűzi tollhegyre. Azt -mondja: betüfejűek, verbális agyúak vagyunk. És igaza van. Persze közel sem uz a baj, hogy tömérdek szavunk van n világról. Ez fontos, jó dolog. Az viszont kevésbé, hogy a történelmi- és egyéni fejlődés valamelyik stádiumában a valóságos képzetek eltávolodtak, majd leszakadtak fogalmi apparátusunkról. Hogy ez szükségszerű folyamat? Részben igen. De a pszichológusok szerint már jócskán túlléptük az átlagos mértékeket. S ezzel egészséges szellemi egyensúlyunk óhatatlanul veszélybe került. Mert szavaink hitelét, kifejező erejét csakis a megbízható valóságismeret, a gazdag képzetkincs biztosíthatja. De hát mikor, hogyan sorvadt el látóképességünk, képzeletünk? És minek tudhatjuk be a csupasz fogalmak féktelen elburjánzását tudatunkban? Sokféle magyarázat létezik. Van, aki mindenekelőtt az urbanizációval, a felgyorsult életritmussal értelmezi a szétszórt figyelmű, felületes tudású emberek szaporodását. És nem is alaptalanul. Mások viszont az iskolákra mutogatnak, s a maximalista ismeretanyagokban, a verbális módszerek túltengésében látják az igazi buktatókat. Szó se róla: ebben is lehet valami. Annál inkább, mivel a mai iskola a gondolkodtató és kreatív embereszményt tűzte zászlajára. Roppant okosan. Véleményem szerint azonban ma is sok-sok félreértés és szimplifikáció övezi ezeket a törekvéseket. Természetesen minden kornak megvan a sajátos képességkultusza. Akárcsak a vezető művészeti ágazata. A középkor főként az építészetre apellál, a képességek terén pedig a fizikai erőt, a kitartást és a hitbuzgalmat értékeli. Az újkorral kezdődően Viszont szükségszerűen átrendeződnek a viszonyok. Ahogyan a kultúrában a képzőművészeteké lesz a vezető szerep, úgy a nevelésben, a közgondolkodásban is egyre dominánsabb szerepet kap a gondolkodás, a leleményesség. S innen már jóformán egyenes út vezet napjaink hasonló eszményeihez. Csakhogy menet közben történt egy és más. Megtanultuk például Pavlov első és második jelzőrendszerét. Aztán a marxizmus klasszikusait is tanulmányozgattuk. Mindebből pedig valami olyasmit szűrtünk le, hogy a beszéd a legmagasabb rendű tevékenység, s vele együtt a verbális gondolkodás. Ne tagadjukma is általános ez a felfogás. Mind az iskolákban, mind a hétköznapi életben. Pedig Coménius korán megfogalmazta: „semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben." Sőt Pavlov is figyelmeztet bennünket: a beszéd „leszakítható az első jelzőrendszerről". Miként ez a valóságban több.é-kevésbé meg is történt. Ismétlem: megannyi oka van e jelenségnek. A fogalmi gondolkodás favorizálása csak egy a sok közül. De ez sem tanulság nélküli. Ha ugyanis szétválaszthatatlanul egységesnek tudjuk az emberi pszichikumot, akkor semmiképp sem engedhetjük meg, hogy külön utakon járjon a verbális és az érzéki, 'képszerű gondolkodás. SZUROMI PAL