Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

Hitele a szónak — Negyvenhárom éve dolgozom. de egyetlen táppénzes napért. még nem volt. Idestova egy hónapja vagyok nyugdíjban, de egy egész napot még nem töltöttem e] otthon. Az a nagy'szerencsém. hogy mindig volt rámbízva valcmi, cs én a kicsi munkát se becsültem le soha. Megjártam a „szamárlétrát", hozzászoktam a rendszeres munkához. Most is az a véleményem, ha most kezdeném. evvel az élettapasztalattal. akkor is vállalnám. Csakhogy kezdeni nem lehet mindent, amikor az ember akarja, inkább folytatom. Tele vagyok társadalmi megbízatásokkal. — Más az azért. A kényesebbek úgy szokták mondani, tthol eddig prímás voltam, ott nem leszek brácsás. Török József, aki a városi, első titkári szákból ment nyugdíjba, ezt is vállalja?— Ezért mondtam, hogy a kicsi munkát se becsülöm le, és eppen olyan komolysággal csinálom. mint annak idején az első titkári föladatokat. Azt is bátran mondhatom, nem bántam meg sommit, és nem is szégyellek belőle semmit. Minden eddigi munkahelyemre bátran és fölemelt fejjel mehetek vissza, nem kell attól tartanom, hogv valamit fölrónak utólag. Nyugodt a lelkiismeretem, törvénytelenségbe, elvtelenségbe soha nem mentem bele. Sokszor zengett az ég körülöttem, de nártfegyclmim se volt. Egy jó kollektíva a butaságoktól is meg tudja védeni az embert, ha jó a kapcsolata a munkatársaival. En erre mindig nagy gondot fordítottam. — A „szamárlétrát" említette az előbb. Amíg az első titkárságig eljutott, sok lépcsőt kellett megjárnia. Vetett-e például lóhátról búzát? — Vetettem, pedig tudtam, hogy nem az az Ideális megoldás. De azt is tudtam, hogy kenyeret muszáj termelni. Nagy hit dolgozott bennünk, láttuk az értelmét a munkának, hogy szocializmus legyen ebben az országban. — Egyszer se bicsaklott meg a gondolat? Hogy nem ezt kellene csinálnia? — Sokszor kerültem nehéz helyzetekbe,, és sok álmatlan éjszakát forgolódtam át az ágyban. Voltak olyan időszakok, amikor bizonyos dolgokat nehezen vállaltam el. Nem tudtam, hogy cl tudom-e végezni úgv, ahogy kell. Akkor szerveztük a termelőszövetkezetéket a szegedi járásban, amikor oda kerültem. Mikor lesz ilt olyan sima gazdaság. mint amilyet a szentesi járásban viszonylag könnyen létrehoztunk? Mindenki azt mondogatta, ezen a földön egyetlen nagy táblát se lehet kialakítani, mert minden lépésre más a talaj. Kitaláltuk a szakszövetkezeti formát, hogy a termelés átmenetileg se csökkenten. Erdei Ferenc is foglalkozott a gondolattal, és az akkori gahonukutatóval is tárgyaltunk. A tárgyalás természetesen azt jelentette, hogy segítséget kértünk — Soha senki nem mondta, hogy beszélni könnyű, de kaszálni nehéz? — Dehogynem. Hogy csak elrn/.u'hon tudom hirdelni az igét, mert az nem töri föl a tenyeremet. Bejött a Finn—Magyar Barátság Tsz elnöke, hogy az emberek kint ülnek a tarlón, és nem hajlandók aratni. Kimentem hozzájuk, elkezdtem magyarázni, hogv az a búza is az övék, ami a szövetkezeié marad, de ha le ••"rr. vágják, ott pusztul az egész. £rre is azt mondták, könnyű a-t mondani. Elkértem az egyiktói a kaszát, és levágtam egypár íer.det. A parasztemberben van rnr.yi tisztesség, hogy a végzett munkát akkor is elismeri, ha egyébként ellene van. Látták azt is. hogy meg is tudom fenni a kaszát, és egyszer se vágom bele a kezemet. — Erre aztán mindenki megtért, és elkezdett aratni? — Erre még semmi nem tőrlén'. ültek tovább. Föl kellett ' lem, hogy legyőztek, mert beláttam, hogy nekik is igazuk van. Igen erős alapelvem volt, i. ember szavai és teltei közelítsék meg egymást. Legyen hitele a szavamnak. — Vigyázzunk, meleg! Ilyen elv alapján azt is "állatnia kellett, amit tisztességgel nem leintett vállalni. A sokat emlegetett ötvenes évekre gondolok, — Voltak nagyon nehéz időszakok, az igaz. A politikai főiskolán voltam 52—53-ban, és Szabolcs-Szatmár megyébe küldtek politikai munkásnak. Előadásokat is tartottam, többek között egy termelőszövetkezetben is. Fölszólal egy paraszt bácsi, ne higgyük az*,, hogy ő ellenség, teljes erejéből tolja a szocializmus szekerét. Kapott is földet az új rendszertől, bejött a szövetkezetbe is, itt az, űj tehénistálló, arra is nagy sz.ükség van. de hát nem értik meg. hogy nincsen nadrágom? Olyan magamfajta, volt, szegényemberek alkották azt a szövetkezetet, és az. új rendszer nem tudott akkor nadrágot adni nekik? — Mit lehetett erre mondani? Azt, hogy most nagyobb kérdések forognak kockán? — Mondhattam volna azt is, de akkor ki kellett volna fordulnom magamból. Nem tehettem mást, én akkor egyetértettem a fölszólalóval. Igen gyorsan végiggondoltam az. összes lehetséges választ, és annál kötöttem ki, hogy engem senki nem kényszerítőit rá, hogy embertelen dolgokat csináljak vagy mondjak, mert nem is kénvsz.eríthetelt, becsületes tartással pedig más megoldás nem maradt, csak az egyetértés. Húzzam le a saját fajtámról a nadrágot? Jól emlékszem rá, több igen gyönge szövetkezet működött az l!)60-as években a szegedi járásban. Gürcölt az a sok ember a sívó homokon, de nem kapott érte szinte semmit. Biztattam őket, amennyire tőlem tellett, de be kellett látnom, így nem is lehet dolgozni. Nem volt hitele a szónak, akármit beszéltem, fedezet nélkül lepörgött róluk. Nagy fába vágtuk a fejszénket, egyesitettük az apró szövetkezeteket, és új elnököt vittünk az élére. Csak arra kértük ne ígérjen mást, de amit ígér, azt tartsa is meg. — Ne hagyjunk ki egy fontos dátumot, ötvenhatot. Nem az eseményekre volnék kíváncsi, inkább arra, hogy kimondta Kádár. János, aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkora fordulat ez a korábbi politikával szemben, ki se lehet mondani. — Tömegesen ábrándultak ki akkoriban az emberek a pártból, hogy a magunkgyártotta megfogalmazásnál maradjunk, tömegesen nem volt hitele a szónak. Mi akkor másként ítéltük meg a helyzetet, szerettük volna keményebben megfékezni az embereket. Erre előáll valaki, és azt mondja, nem lehet egy egész nemzet bűnös. Tudunk mi egyáltalán egy nyelven beszélni egymással? Megmondom őszintén, először nem hittem, hogy ez az út egészséges kibontakozáshoz vezethet. — Melléállt ménis, méghozzá vezető állásban. — Gyorsan kellett akkoriban határoznunk, és ennek a gyorsaságnak is köszönhető, hogy viszonylag rövid idő alatt rendeződött a helyzet. Sok jó felkészültségű ember nevelkedett föl azóta, és sokban másként ítéli meg ugyanazokat a dolgokat. Nem haragszom rájuk, még csak azt se mondom nekik, hogv könyvből tanulják a szocializmust, Esténként Déva vára A mai Dózsa: Csernák János mert ha jól belegondolunk, mi is könyvből tanultuk. — Kell, de csak könyvből nem lehet. A könyv könnyebben hajlik arra. hogy csak a szépet mulassa be, szükséges összevetni a közvetlen tapasztalatokkal is. Mi is tanultuk a könyvből. hogy szép a szocializmus, és önkéntes, de nem volt nadrágja az embereknek. —Furcsa ellentmondás: akkorát változott a mezőgazdaság, hogy rá se lehet ismerni. Amikor szervezték a téeszaket, elhitték, hogy ez lesz belőle? — őszintén lelkesedtünk élte, de kételyek is voltak ám bennünk. Merjük elhinni egyáltalán? Lesz ilt még igaziból is viirágzó mezőgazdasúg? Addig nagyszerűen ment minden, amíg a régit kellett elrontani, dc fölépíteni az újat? Óriási sikere a párt politikájának, hogy a mezőgazdaság a nehéz években is nagyszerűen szolgál. A legoptimistább ember-se hihette,, hogy ilyen hamar ennyire sikerül. Kimondhatatlanul örülök, hogv részese lehettem ennek a munkának. Sok társammal jó volt együtt dolgoznom, és a hajdani zsellérek unokáinak nadrágjuk is van, autójuk is, szép házuk és becsületük is. Nem volt kisebb föladat részemre a vidék iparosításában való részvétel. Szentesen a KONTAKTA, Vásárhelyen az Alföldi Porcelángyár telepítése jutott föladatul, Szegeden pedig a város általános fejlesztése, sok-sok üzemi és kulturális épület létrehozása kapcsolódik az itt eltöltött időhöz. — őszintén mondom, nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Szeged pártbizottságának első titkára lehettem. Együtt nőttem a várossal, sok szép leckét kellett megoldanom' a gazdasági, a politikai és az ideolóeiai élet területén. Szívesen emlékszem vissza arra a tizenegy esztendőre, amit ebben a városban tölthettem el, jó volt együtt dolgoznom munkatársaimmal. a pártapparátussal, a gazdasági, az állami és tömegszervezeti vezetőkkel. Sokat segítettek abban, hogy együttesen eredményesen tevékenykedhettünk a párt és a nagyon szép város javára. Ezért a városért kész vagyok a jövőben is dolgozni. HORVÁTH DEZSŐ V" /. .. y"" >' / \ 1 IÁ l m V 'Á '' \ít ' v *• ..A ... —V* CSOHANY KALMAN RAJZA KASS JANOS RAJZA „Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsöbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő, (ha fönnmarad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni..." Az idézet eléggé ismert: minden idők legnagyobb magyar poétájától származik. S mint oly sok egyéb dologban, Petőfi ebben is tisztán látott — Dózsa György, a háromszéki Dalnok szülötte, a hivatásos székely katona alakja emlékszoborként él újra meg újra — irodalmunkban is. Illyés Gyula Dózsa-drámáját éppen a mai napon mutatják be a városban, tizenöt esztendővel a Dóm téri emlékezetes premier után. Olyan formátumú történelmi személyiség esetében, aki magát Petőfi Sándort is ennyire le tudta nyűgözni, különösen fontos lehet a/, ember, aki megeleveníti. Aki elénk hozza azt a karaktert, akinek súlya távolról sem problémamentes történeti tudatunkban kivételes kell legyen. Igen fiatal, jóvágású, meglehetően kellemes orgánumú, bajuszos fiatalember ül velem szemben a Kisszinház társalgójában: Csernák Jánosnak hívják, 1980-ban végzett a színművészeti főiskolán, jelenleg a Madách Színház tagja. Es Dózsa György mcgjurmálója a ma esti szegedi bemutatón. — Nagyon szerencsés helyzetben voltam a főiskolán — kezdi. — Major Tamás és Simon Zsuzsa növendékeként tanulhattam, s két olyan tanársegéd egészítette ki mestereim sorát, mint Rabarczy László és Székely Gábor. Ok négyen jelentették nekem az alapokat, hogy őszinte legyek, ma is abból élek a színpadon, amit ettől a négy embertől tanultam. Simon Zsuzsának elsősorban azoknak a színpadi magatartásformáknak a/, ismeretét köszönhetem, amelyekot a hétköznapi ember érthető módiin hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni: például a leülés, a felállás részleteit, hogyan mozogjon az ember karddal az oldalán (úgy, mintha a kard testrésze lenne) és hasonlók. Major Tamástól az intenzív színpadi jelenlét teljességét, Székely Gábortól a játék „belemenősségél", Baraczytól a talán leglényegesebbet, a színpadon való gondolkodást tanultam meg. Belőlük, négyükből állt össze belőlem azaz egész, aminek alapján elindulni lehet, és később a színész — még minden lehet... — Például egy nevezetes Illyés-dráma fő- és címszereplője.:. — Az eddigi Dózsa-kép a magyar köztudatban valami olyasfélét mutat, hogy íme egy rendkívüli indulatú ember, aki a vadságával és a pillanat szülte kényszer hatásaival ragadja magával a tömegeket. Bnbarczy László megtanította, hogy az ember élje meg a szerepét — és gondolkodjon! Eltérni annyiban akarok ettől a Dózsa-image-tól, amennyire szerintem e gondolkodás következtében szükséges: abban, hogy nem kényszer, nem valamiféle fátum, nem egyféle eleve elrendelés „viszi" a parasztvezért, hanem egyszerűen •nem tehet mást, hívén abban, hogy tetteivel valóban az ország ügyét szolgálja. A Bakócz Tamás által átadott pápai bullában még az áll, hogy „nemes s nemtelen, megvédelmezzük édes egy hazánkat" — ez a/, ellenkezőjébe Csap át, Dózsa egyszer csak „leválik" erről a programról, mert felismeri, hogy a nemesség megrémülve • nemcsak a fegyvert, de a honvédelem jogát is el akarja venni a néptől. Es így szól: „jól tudja ő is, mi is, miért akartam előbb veletek, majd nélkületek megmenteni nektek is ezt a földet. Megméntjűk most némcsák hélkülelek; ellenetek ís!" Itt, ebben látom a lő dózsai mondandót. Heroikus küzdelmet- folytat ez az ember a tobbfelöl jövő túlerő ellen, s így törvényszerű a bukása. Azt u tragédiát szeretném eljátszani, aminek lényege ez a „honnan hová". S benne, általa felmutatni az egyén mindenkori felelősségét bizonyos határhelyzetekben. — Nem mindennapi nehézségű feladat: tart tőle? — Nem szoktam félni szerepektől, most sem tartok a Dózsától. Kihívásnak tekintem, a diploma óta eltelt üt esztendő után olyan megmérettetésnek, ami a további utamat is megjelölheti. Ezért rendkívüli fontosságú mérföldkőnek tartom a pályámon, ami visszajelez majd: hol is tartok ma szakmailag, elvesztegettem-e bármenynyit is abból a négy évből, amit a főiskola után — l'ele-fele időben — Debrecenben, majd a Madách Színházban töltöttem. — Kénytelen vagyok közbevágni, kissé talán kötözködni is: ezek szerint lehet esélye azt hinni, hogy eddigi pályáján nem elképzeléseinek megfelelően alakulhatott egy s más? — Persze, őszintén megmondom: ennyi idő alatt, négy évad során Tiem mindig találkoztam olyan feladattal, amiről azt érezhettem volna, hogy „teher alatt nő a pálma"-alapon az egyenletes fejlődést biztosította volna nekem. Nem tudom, jelenthet-e ilyen helyzet elbizonytalanodást, s nem is szánom panasznak mindezt, de kénytelen vagyok kijelenteni: ma óriási a felelőssége minden színházigazgatónak, minden rendezőnek abban, hogy hűen sáfárkodjanak a rájuk bízott „szakmai javakkal". Es a mai konstelláció, úgy érzem, azokat a tapasztalatokat erősiti meg, hogy korúntsincs mindegyikőjükben olyan „hőérzékélő", olyan jelzőrendszer, ami pontosan jelezné, hol tart egyik vagy másik rájuk bízott ember. (Vagy ha van ilyen, nem figyelnek rá kellőképpen.) Ezzel csak azt szeretném mondani: jó lenne megérteni, nemcsak a mi feladatunk, hogy a nap 24 órájából mennyit és hogyan fordítunk szakmai fejlődésünkre. A színész valójában védtelen: társaival együtt esténként fölépíti Déva várát, ami úgy fél tizenegy körül már minden alkalommal leomolva, romokban hever. Ezt újra meg újra, a halálunkig végezni akkor jó — ha jólesik. — Mit lehet tenni ezért, ebbe a helyzetbe szorítva? — Például mindig örömöt érezni, ha színpadra lép az ember... A vázolt probléma különben, meggyőződésem, jelenségértékű: az országban rengeteg a jó színész, s aki fiatal és ambiciózus, vagyis e természetes állapotban (a már említett helyzettel kombinálva) hasonló cipőben jár, mint én — annak, azt hiszem, lehet egy szubjektív és egy objektív „ellenszere": smirglipapírként „dörzsölje fel" magát, tegye igen érzékennyé — mert nem tudhatjuk, mikor jön egy olyan feladat, amiben minden felhalmozott energiánkat kamatoztatni tudjuk, egyetlen fókuszpontba sűrítve teljes önmagunkat adni. A másik? Valahogyan ünneplőbe kellene igazán öltöztetnie magát mindenkinek, aki csak a színház közelébe jön. Ez egyszerre feltételezne szemlélet- és körülményváltozást, méghozzá jócskán. Természetesen utóbbi a nehezebb, az alig elképzelhető — ezért kell az előbbit máris alkalmazni . . — Mit vár mindezek szellemében a szegedi bemutatkozástól? — Nem terheltek meg engem igazán annyira ennyi év alatt, amennyit elbírtam volna. Így hát csakis a maximumot várhatom. Mindazt, ami a fejlődés, a színészi eszközskála szélesítésében közrejátszhat. De azt sem árt hangsúlyozni: vannak bizonyos alkati predesztinációk. Ha a természetes adottságokat ostobán vezetik, akkor az. a művész, aki egy bizonyos karaktertípus, megjelenítésére hivatott elsősorban, hibát hibára halmozhat. Akad rá példa elég... Am ha az illetékesek figyelembe veszik ezeket az adottságokat és okosan „súlyozva" vezetik fel, rendkívüli energiák szabadulhatnak fel. Annál inkább fontos lenne ez, mert az a bizonyos Déva vára úgyis minden este leomlik... — Építői mégis fennmaradnak: az egyik legszebb magyar népballada őrzi őket a halhatatlanságnak ... — Vállalnunk kell, amire hivatottak vagyunk. DOMONKOS LASZLÖ