Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

14 Hétfő 1984. december 24. DM IS Kulturális mérleg A mai világ látszólag mechanikus mozgásán belül a művészet az a sziget, ahol a műélvezet segítségével az ember áttekintést nyerhet, s igy fölül is emelkedhet a mindennapok látszólag tartalmatlan rohanásán. A műélvezet tehát napjainkban az emberek számára pszichikai archimedesi pont. A ..nép művészeti közellátásában" jelentős szerep jut a fiiművészetnek, a a televíziónak. a képzőművészeteknek. Ezek a terepek, ha nem is egyetlen, de hathatós szárazföldek, ahonnan észre lehet venni, hogy a puszta magatartásra redukált életek tengeréből hol s milyen szárazföldek emelkednek ki. Ezen év végi összesítők, mérlegkészítések tán sejtetni engedik a társadalom objektív fejlődését, annak művészi tükrözését és közönségfogadtatását. Művészetekről lesz szó. melyek értékek, értékrendek és értékmodellek sokféleségét igyekeznek megjeleníteni, olyan emberi tulajdonságokat szeretnének meggyökereztetni. amelyek nélkül nincs demokratikus magatartás és gondolkodásmód sem. Szép képek, haszontalan Celluloid-ügyek összesen 33 új magyar filmalkotás került idén a mozikba. A szám önmagában még nem sokat mondana, benne foglaltatik a jóval korábban készült Bástyasétány '74 és A nagyrozsdási eset éppúgy, mijit a Misi mókus kalandjai. a gyermekfilmnek szánt és imigyen nem mindennapit bukott Boszorkányszombat, vagy akár olyan művek, mint az litván, a király, a Földi paradicsom vagy a Napló gyermekeimnek. Ráadásul egy év nemzeti filmtermését legföljebb csak annyiban szabad az elkészült alkotások számát is figyelembe véve minősíteni, amennyiben az anyagi lehetőségek és a művészi színvonal között közvetlen oksági kapcsolat állna fönn. Talán elegendő az úgynevezett „magyar dokumentarista iskola" valami tengernyi pénzt igazán nem kívánó. de annál igenyesebb. színvonalasabb műveket felmutatni képs6 vonulatára gondolni, hogy az egy évben készülő filmnek száma, meg az adott időszak szakmai minősége közötti „távon" semmiféle gazdasági természetű kifogást, magyarázatot mentségként el ne fogadhassunk. Főleg, ha tudomásunk van arról is, hogy a filmszakma av. egyébként nagyon is valóságosan létező gazdasági gondok dacára , (többnyire) megkapja a szükséges öszszegeket. s igyekszik is élni velük. Ami tehát a vizsgálódás áttekintő jellegének legfontosabb aspektusát kell jelentse — az csakis a színvonal, a teljesítmény lehet. A produktum maga. Ma már félig-meddig közismert tény. hogy az utóbbi évtized magyar filmművészetében alapvetően két, egymástól elég élesen elhatárolható tendencia érvényesül: a már említett úgynevezett dokumentarizmus az egyik, amely elsősorban a jelen, másodsorban a közelmúlt társadalmi történéseire koncentrál. A másik az úgynevezett „nagyjátékfilmek" között az a sor, melynek darabjai a magyar história váltig legneuralgikusabb pontját, az ötvenes éveket ábrázolják. Mindkettőből olyan kiváló műveket láthattunk, mint ifj. Schiffer Pál Földi paradicsom című filmje. illetve — nyugodtan mondhatni — az év legjobb magyar alkotása, a Cannes-ban is díjat nyert Napló gyermekeimnek. Mészáros Márta pályájának egyik csúcspontja. (Utóbbi nem is akármennyire keveset ígérő előzmények után született, ami csak a film nagyságrendjét növeli.) E két kiemelkedő mű alapján vélhetnénk: teljes a folytonosság a vázolt két fő vonulatban. Ez ugyan igaz. de jóval n-ugodtabü lennék, ha még legalább két-két hasonló súlyú, mélységű és alaposságú film lenne melléjük állítható. Enynyíre viszont nem felhőtlen a helyzet. Hogy miért? Mintha egy évben a filmek számához mérten is túl sok lenne a melléfogás. Bacsó Péter túlontúl is nagy port fölvert Te rongyos élet!..., vagy a Dárday—Szalai páros túl hosszúra sikeredett Átváltozás-a nem jelent ugyan egyik „vonalon" például nem teljes felzárkózást. ami még nem is lenne olyan nagy báj, ha (és máris az e sorok írója szerinti legnagyobb gondnál vagyunk) — a mai magyar élet tematikáját mondjuk — a két évvel ezelőtti, emlékezetesen nagyszerű Szívzűrhöz hasonló szatirikus vagy akár a Szurdi Miklós-féle, tavalyi Hatásvadászókra emlékeztető könnyed-játékos formában láttuk volna viszont a vásznon ebben az évben. Nem így történt. Ami vígjáték címén elénk került. — Házasság szabadnappal — azt legjobb gyorsan elfelejteni, ami koprodukcióban készült (Játszani kell), az csak egy-két fokkal jobb a lidércnyomásos emlékezetű, egy évvel korábbi Hosszú rúpiánál, olyan „köztes műfajú" filmnek pedig, mint a Mária-nap, a Szeretők vagy pláne az Eszkimó aszszony fázik — így vagy úgy több szempontból megerősíteni látszanak a már idézett megtorpanáselméletet. Igen ám. de mi van a „közönségfilmmel" — kérdezhetnénk. Ami úgy van, hogy nincs — szoktuk mondani. Csak egyetlen adat: novemberig jóval több mint egymillióan (!) látták Koltay Gábor István, a király című filmjét. Ami filmnek rossz ugyan, de a közismert István-jelenség olv sokat méltatott szociális hullámverései elképzelhetetlen magasságú „nézettségi régiókba" sodorták föl a művet, s ennek még akkor is örülni kell, ha a zene vagy akár (uram bocsa') a hosszú időre emiékezetesnek megmaradó Dóm téri produkció a filmnél sokszorosan jobbnak nevezhető. Mi volt még? Látványos, bár éppenséggel nem nagy meglepetésnek számító fiaskók (Omega, Omega. Eszkimó asszony fázik, Eszmélés. Angyali üdvözlet) — és igen tisztességes, kifejezetten jónak minősíthető ópuszok különböző műfajokban. S ha mindezt összevetjük? Javallom: ne állapodjunk meg a „jó év, rossz év" szokványos és szükségszerűen csak viszonylagosan időt álló megközelítésénél. Ha azt mondom, soha rosszabb éve ne legyen a magyar filmgyártásnak, nem mondtam eleget. mert bőven lehetne ennél jobb is. DOMONKOS LASZLÖ Az életünknek (mindenkiének) vannak olyan szakaszai, amikor úgyszólván kirekesztődünk a „hagyományos" művészetek színteveiről. Hosszabb vagy rövidebb ideig nem járhatunk színházba, ritkán jutunk el a moziba, a kiállító- vagy a koncertterembe. Azért szeretem a televíziót, mert olyan eszköznek látom. amely kárpótolhat az ilyenkor elszenvedett veszteségeinkért. És azért nem szeretem, mert. ezt ritkán tudja .megcselekdni". ritkán tudja a saját lehetőségeit megközelítő teliesséagel kihasználni. Körülbelül ugyanezért tartom igen fontosnak az önálló televíziós művészet kialakulását: művészeti tévéjátékok és tévéfilmek gyártását és bemutatását. Miközben vitatkozunk, beszélünk arról, hogyan felel meg tévénk egyéb feladatinak.' miként informál, hogyan von be (vagy rekeszt ki) a nyilvánosság áramkörébe, milyen ismereteket terjeszt, hogyan közvetít művészetet. szórakoztat, avágv sem — kétségtelenül a tévéjátékokat nézzük a legtöbben. A „szakma" meg. egyenesen ezek mennyiségeminősége alapján ítéli meg a televízió működését. Vagyis a kérdés. hogy szükség van-e tévéjátékokra már régóta amolyan — költői. Mégis, miért bukkan fel újra meg újra? Az a gyanúm, az elégedetlenség miatt. Mégis, minden áldott este több millióan ülünk a készülékeink előtt, várjuk a felvillanvQzó. testet-lelket mozdító csodát. S mi történik, ha nem kapjuk? Legföljebb mordulunk egy elégedetlent. De ígv is. úgy is — megyünk aludni. A középszerűi, a gyengét másnapra elfelejtjük. Vagy mégsem? Lehet, hogy idővel hozzászokunk? Ízlésünk ..leépül". már nem morgunk. fogyasztjuk. amit kapunk? Valahogy így. ebből a nézőpontból látszik a tévés alkotók különös művészi igényességének, felelősségérzetének a szüksége. S Szakítópróba Művészeti életünk kulcskérdése, hogy az a bizonyos ízlésolló spárgázjk-e. vagy erősödnek a közeledés mágneses erői. Tapasztalhattuk, hogy a képzőművészetben is vannak olyan törekvések, amelyek kizárólag sérteni, lenézni akarják a közízlést, s olyanok is. amelyek a fizetőképes kereslet alacsony szintjén igyekeznek tömegesiteni a kommercializálódó selejt-termelést. A kultúra iránti társadalmi igények és érdekek ügyét a művészetpolitika nem engedheti át a piaci mechanizmusok érvényesülésének. a kereslet-kínálat szeszélyes hullámzásának. Egyik példának hadd hozzam fel egy fiatal alkotói csoport nagy port kavart budapesti tárlatát. melyet Frissen festve címmel rendeztek meg. A műveket a közönség viszolyogva kérte ki magának. a szakma legtöbbet próbált öreg rókáit is kihozta a béketűrésből, csupán néhány sznob fetrengett a gyönyörűségtől. Vélem, ez a néhány ifjú titán próbára igyekezett tenni, hol is vannak a bizonyos „falak", meddia lehet elmenni polgárpukkasztásban. beveszi-e valaki ezt a megideologizált maszlagot — egyszóval megzavarható-e a művészeti közélet? < Az olló másik hegve a szemközti szélső pont legyen egy kolléga véleménye, aki e táj művészeinek közös tárlata kapcsán a képeket „a vásárhelyi festészet drámai erőteljességét olcsón hatásvadászó klisékre váltó vásznaknak" nv nősítette. De említhetek egy nagyon jellemző példát: Kovács Tamás Vilmos, a fiatal festőnemzedék jeles képviselője ebben az évben két tárlatot rendezett Szegeden. Egyiket. — a műtörténetnek, a szakmának szólót — a Bartók Béla Művelődési Központ B Galériájában. a másikat — a piaci igényeket kielégítőt. a pénzt fiadzót — a Képcsarnok Gulácsv-Termében. Szinte nem is lehetett felismerni az azonos kéz nvomát. nemhogy az azonos szellemét egvazon alkotó művészi programiáét. íme egyetlen személyben sűrűsödve mai képzőművészeti közéletünk megannyi ellentmondása. Mind többen felismerik ennek az ízlés-ollónak széttartó ágait, de azt is pontosan tudiák. mit vár a szakma, a művészettörténet. s miből leh°t meggazdagodni. Elvitathatatlan az ..é-rékvakság" s ezt méa erősíti „a művészet szabadságharcával" ellentétes folyamatként a kor szülte konvene'oná't iréoielek sokasága a reklámtól a tévén át a kénregényekig, melyek közhasználatú vizuális patronokat, sematizált tér-sík. tér-idő sablonokat egyszóval uniformizált látást sugallnak. A felelősség érzékeltetésére egv adat: évente hazánkban több mint négyezer kiállítást rendeznek — legalábbis ennyiről tud a hivatalos statisztika, ennyit engedélyeznek, zsűriznek. Hasonló nagyságrendű lehet az „illegális" tárlatok száma, amelyeket üzemi ebédlőkben, ifjúsági klubokban, vállala>ti folyosókon rendeznek. Szegeden ez a szám'évente körülbelül 100—120 — több mint két tárlat jut egy hétre. Ebből a mennyiségi szem'életből egyenesen következik hogy a jeles és visszhangot kiváltó táilatok mellett . alsóbb osztályú" rendezvények is vannak. Az arisztokratikus események mellett az összedobált. rendetlen a művészethez méltatlan tárlatokon is megfordulhattunk. A kiállítások műfaját tekintve fontos és el nem hanyagolható, a múlt értékeinek ú.i szempontú beóiutátása. eddig még --kellően 'nem e-lcrttZétt részietek feltárása. Ilyen céllal láthattuk, fehér hollóként a Fruchter-gyűjtemény Czóbel anyagát, mely inkább megerősítette, mint új színekkel gazdagította a festőről eddig kialakított képet. Kitekintő tárlat — inkább a véletlenek egybejátszása. mint a ludatos kiállitáspolitika jóvoltából — négy is volt 1984-ben: láthattuk a íurkui alkotók grafikáit, irigykedhettünk és gyönyörködhettünk a finn üvegművészet remekei között. Lodzot a testvérváros festői mutatták be. bepillanthattunk a lengyel textilipar fellegvárának művészi műhelyeibe is. Az országos kitekintésű kiállítások döntő többsége hagyományos és rendszeresen visszatérő seregszemle, némelyik alakuló-módosuló karakterrel. de alig-alig változó résztvevőkkel. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy sem a Dél-Alföldi sem a Szegedi Nyári, sem a Vásárhelyi öszi Tárlat nem képes átlépni már felismert korlátait. Oka lehet ennek hogy a kiállítók zöme 'évek óta majdnem mindenütt azonos, mintha létezne egy pusztán kiállításra berendezkedett festő-szobrász sereg; oka lehet, hogy a társadalmi fejlődés objektív szükségletei és az emberek szaporodó társadalmi igényei között a művészet még nem mindig találja meg a helvét, s visszahúzódva iokább foglalkozik partikuláris kérdésekkel, bíbelődik kommersz-témákkal. mint vállalja a „frontharcosok" nem mindig megértett és méltányolt szerepét. Szaporodóban a műkereskedelem több célú kiállításai hiszen az üzlet mellett nem hanyagolható el az ismereti erjesztő, népszerűsítő. ízlésformáló funkció sem. A szkeptikusok mégi« úgy fogalmaznak. hogv „van igény a festői közhelyek rutinos sokszorosítására", a megértőbbek . a közönséget nem lehet levél tani "-közhelyszerű sz.ólás pajzsa mögül védelmezik a kommerszebb igényeltet is kielégítő művek néha elsöprő áradatát, Tény. hogv az életmódváltozásokkal, a szokások átrendeződésével homogenizálódik a kultúra, s a falusi családi házak és a tömeges lakásépítés városi panel-dobozai ugyanolyan képeket igényelnek, s ez az igény 60X80 centiméteres, barnás tónusú alföldi tájképben testesül meg. lehetőleg düledező tanyával és néhánv szélfútta fával. Mellettük poszMmpresszioni.sta zsánerképek és hioerrealista csendéletek takarják némileg a még nrndig óriási üres négyzetmétereket. S ezen eszmefuttatása után igazán nem ünneprontás annak konstatálása. hogv ez évben jelentős erkölcsi és anyagi sikerrel rendezett képcsarnoki kiállítást Pintér József. Cs Patai Mihály. Pataki Ferenc. Zombori László. Zoltánfi István. Stéhlik János. A tárlatok között azok vállalnak úttörőmunkát. amelyeken a műhelyekben születő új elképzelések méretnek m°g A Bartók Béla Művelődési Központ B Galériájában néhány igen figyelemre méltó bemutatót tartottak — Ék Erzsébet. Kovách Albert. Gergely Nóra — az Ifjúsági Ház is kapcsolódott ehhez a munkához, mindenekelőtt Tóth Magdolna és Aranyi Sándor tárlatának megrendezésével. Az idei tapasztalatok mégis abbeli meggyőződésemet erősítik, hogy a szólással ellentétben ez esetben a kevesebb se lenne több TANDI LAJOS a kritikus felelőssége nem különben. Akinek sajnos egyik keze bőven elég. hogy elő tudja sorolni azokat a hazai tévéműveket. amelyeket szuverén alkotói gondoskodás és mesterségbeli tudás egyként formált, mélyeket igényesség. tehetség alakított, amelyekben az intellektus a képi láttatás képessége és még a befogadói mechanizmusok figyelembevétele is fölfedezhető. Bármi sainálatos ezek között egy sincs, mely kifejezetten a televízió számára íródott forgatókönyvből készült volna. S ez olyan jelenség, ami az önálló tévéművészet fejlődésére nézve nem túl biztató. Mindenképpen az év legjobbjai között a helye (ha nem ez volt a legjobb!) az Esztergályos Károly által adaptált Székely János-drámának, a Caligula helytartójának. Alighanem. mert Esztergályos merte vállalni, hogy az elsősorban az intellektust igénybe vevő. a gondolatiságával ható drámát nem zanzásítja. „képiesíti" tévére. S bebizonyította: a szó ereiében és a színész arcjátékában igenis meg lehet bízni, ha az ember, ha rendező tudja, mit akar. és miként teljesítheti be akaratát. Klasszikusok müveinek tévére fogalmazása sorolható még a sikerek közé. Fehér György szuverén Moliére-olvasata. a Nők iskolája, és egy színházi rendező munkája. Székely Gábor a lényeget tekintve aligha változtatott a Katona József színházbeli Boldogtalanokrendezésén. Füst Milán darabja a tévében is elementáris hatású volt. mégpedig szintén azon látszólag egyszerű, de (tán a színházakban is) igen ritka jelenség okán. hogy tudniillik: a rendezőnek határozott az elgondolása arról, hogy mit ..üzenjen". és hogy milyen eszközök (terek, képkompozíciók szinek. fények, hangok. szavak. hangsúlyok, gesztusok, arcok, ruhák stb.. stb.) kellenek ahhoz, hogy „az üzenet átjöjjön". E hármon kívül a középszertől mindenkeppen kiemelkedett Esztergályos Hamletje. Sütő András drámájának (Egy lócsiszár virágvasárnapja) Zsurzs Éva-rendezte változata és a sokat vitatott Jancsó-sorozat. S a többi? Nos a többségre mondja az ember, ha baráti társaságben van: semmilyen. Jellegtelen. érdektelen, se édes. se keser. Kritikusszerepben megpróbálkozik az elemzéssel. Így. év végén aztán kideríti, hogy a rendezők sokfélék ugyan, de újabban mintha egyre többüknek támadna kedve az anakronisztikus esztétizálásra. „Szép az. ami érdek nélkül tetszik" — gondolhatják. és aprólékosan berendezett enteriőröket, gondosan kivitelezett kosztümöket, korhű tárgyakat. gyönyörűen fotografált külső képeket, erdőket. ligeteket, folyókat, tág mezőket, ungot. berket. sudár termeteket, miegyéb bájakat hoznak elénk, rakásra? Hogy mivégre? Senki sem tudja, maguk a rendezők tán a legkevésbé. S talán azért időznek a kamerák oly hosszasan minden szépségeken, nyúljon az idő. hátha eltelik az az egy-másfél óra, s nem kell megmondani: mi a cél? A tartalmi bizonytalankodás természetszerűen jár együtt dramaturgiai zökkenőkkel elhibázott tálalással, rossz színészválasztással és -vezetéssel. Egyszer azt mondta valaki, a magyar tévéjátékok legtöbbjét a közepükön kellene elkezdeni. A feleslegesen hosszadalmas expozíciók (egyáltalán: a terjedelmesség) valóban jellemzőek, akárcsak jobb sorwa érdemes színészek tévés „vezérléséi". Jó ideje az unalmas középszerről beszélek (hiába, a többség), pedig közbotrány is volt ebben az évben. A ..nézhetetlen" kategóriába is került — nem U egy cUrab. sorozat! Szálka, hal nélkül. Most pedig Lindánál tartunk, s e filigrán termetű, ám kemény öklű hajadon karatecsapásainak (sokk)hatása alatt motyogjuk: maid csak vége lesz — az évnek is Ébresztő hát. televíziós rendezők. hiszen a „szerepeitekhez" képest aránytalanul sokan vannak önök között olyanok, akiknek a most véget érő esztendőben csak egvetlen. vagy egyetlenegy munkája sem került elénk! SULYOK ERiSÉBEI