Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

Hétfő, 19Í84. december WL DM Az istváni dilemma Évszázadok, évezredek peregtek le az ido malmain. Országolt archaikus félelem: öserök, szellemek, tigris és ösztönösvad. kegyetlen hatalmak képében. Csak egy-kéi évezred e tájon az írott történelemé, a korlátokkal zabolázott hatalomé, s mifelénk alig egy ezredév az embert ismét fontossá, mert megváltottá tévő, az egyetemes szeretetet hirdető kereszténységé. És az európai gondolaté, amely pragmatikus és emberközpontú filozófiai-politikai rendszereket és ereaményközponlú gazdasági gyakorlatot volt képes kialakítani. A

ugusztus volt. nyár. amikor a Dóm előtt fényfüzérek röppentek a magasba, amikor a Tragédia valahai revelációja után először, s — érthetetlenül bár, de sajnos, lehet, hogy utoljára — félelmetesen pontos zenei megfogalmazásban fölhangzott az István, a király muzsikája. Hogy ki-ki indíttatásai. képességei, tudása szerint részesülhessen egy kicsit a keresztény mítosz önmagán túlnövő hangulatából, s még inkább egy filozófiai-politológiai problémakör autonóm szintéziséből: az istváni dilemmából. Fények villóztak a Dóm előtt, tűzijáték fényei, pirosban, fehérben és zöldben. Fények villóztak. mint valaha a ,,sötét'' középkor sötét éjszakáin, amikor fáklyák csak mulató urak csarnokait, mécsesek csak szerzetesek cetiáit világították meg derengőn. Az íróállvány fölé görnyedő hátakat, a vágott lúdtoll alatt lassan születő betűket, melyekbő kódexek, majdan könyvek lettek az Ür dicsőségére és az ember dicséretére. Fények villóztak egy istenhitű ember nevében. a gondolat fényei, olykor máglyák képében, melyek füstbe borították Andalúzia vagy Párizs kék égboltját, hogy kihunyjon mindaz a gondolat, amely az embert immáron nem az eredendő bűn és megváltás szimplifikált dialektikájában értelmezi, hanem pragmatikusan a világ, ha mégoly szerény uraként. Lehet, István immár történelmi lecke sokunknak. Vagy az sem, csak szimbólum. De erről hadd ne beszéljünk. S a leckéről is csak röviden. Arról, amelyet ő kapott, s amelyet utódaira is kénytelen volt tovább hagyományozni: a választás föladatát. Mert minden népnek mindenkor választania kell múlt és jövő, elmúlás és felemelkedés között. És mindig egyszerűbb, hősibb és tán nagyszerűbb is a múltat, a lassú vagy gyors elmúlást választani, mint a jövőt, a fölemelkedéshez vezető nagyon is pragmatikus utakat. Történelemleckénkből tudjuk, hogyan választott István, hogy a keresztenységnek, a római egyháznak utat és hatalmat adva, hogyan nyerte meg népének a nemzeti léthez való jogot, azt. hogy ezt a népet, nemzetet és országot befogadta Európa. E

z volt az istváni dilemma! — mondhatnánk. Az, hogy képes-e elszakadni mindattól. ami valaha értéknek számított. új értékek nevében és új értékeket teremtve. Az, hogy képes-e az ország népét és hatalmasságait egyaránt letéríteni egy évszázadok tapasztalásai által hitelesített útról egy merőben más világba, a nemzeti fennmaradást é6 az államszervezést lehelövé tevő feudális szervezetbe. Természetesen az egyház segítségével. Ez lett volna pusztán az istváni dilemma? — kérdezhetnénk. Aligha csak ez. S a kétely nem is a Dóm téri tapasztalásokkal fogamzik meg az emberben. hanem azáltal is, hogy időnként megtanul a tények okán kctelkedni suta, történelemszemléletünkben. amely ostobábbnak tartja őseinket, mint. amilyenek lehettek. Mert Arisztotelész Politikája már szinte gyermekdednek tűnik a kora középkor politikai tapasztalatainak lényében. Például amit a frank birodalom csődje hozhatott a kor politikai gondolkodásába, amelynek nyilvánvaló letéteménvese egy évezreddel előbb csakis az egyház lehetett. Mármint a jól és szorosan szervezett központi hatalom igény- és feltételrendszere közötti ellentmondás felfedezésének. S tán ez volt az igazi istváni dilemma, amely az István, a király szövetének egyik sarkpontja ,.. „Gyarló az ember, azt lesi, hogy hol adhatja jobban el magát . — énekli a három, pártokat váltogató úr Bródy János szövegét. És miután István leverte Koppánvt: ..A hős lovag a várat védi; nem fél senkitől. A hyreban mindig élen jár, legyőzheteileniil..." — éneklik birtokot, javadalmazást, részhatalmat követelve a győztestől. És mindehhez az egyház véleménye: ..Az Ürnak adj hálát a győzelemért. a szolgát jutalmazd hűségéért. Ha támogatod a szentegyházat, Róma áldasa lesz majd rajtad ... Szentatyánk zászlós lándzsát küld és koronát néked ..." Mondhatnánk, Bródy minden sora kisebbfajta tanulmány anyagát rejti. És így is van. valahogy. Mert István tapasztalásai, képzése is föltehetően sok évszázad államszervezési sikereinek és kudarcainak elemző tapasztalásaira épültek. Azokra a gondokra, amelyekkel mindig is birkózott Európa a középkor folyamán. keleti fertályán pedig még az újkorban is. Mármint azzal, hogy erős központi hatalom nélkül szétzüllik az ország, mint a frank birodalom, később a német-római császárság, vagy a lengyel nemesi köztársaság. Szétzüllik. mert hagyományok, erős politikai összefogó erő es konszenzus híján központi hatalmat csakis úgy lehet teremteni, hogy adni is kell érte, s nem is keveset a segítőknek Birtokot, hűbért, várat, jogot és hatalmat. Vagyis mindazt, ami éppen a segítsegükkel kivívott központi hatalmat veszélyezteti és korlátozza cselekvőképességében. És tán itt kezdődik az igazi istváni dilemma, hiszen az államalapító király akár előre is láthatta, mibe kerül az országnak ós a központi hatalomnak saját megerősödése. Hogyan is vált majd át mindez szükségszerűen gyöngeségbe. Akár előre is láthatta, hogyan fogják egykor a Kőszegiek kiárulni a majdani Habsburgoknak az ország nyugati várait, hogyan fog széthullani az ország részérdekek jegyében és részhatalmak következtében. De az utat, mint egyetlen járhatót, vállalni kellett! E

urópa dilemmája volt egy évezreden át István dilemmája. Erős központi hatalom nélkül szétesik az ország, képtelen a fönnmaradásra, az erős központi hatalmat pedig csakis érdekelt emberekkel lehet fönntartani. akik viszont újabb fonásai lesznek a széthullásnak. Adjunk, vagy ne adjunk jogokat, várakat, birtokot, önállóságot és hatalmat? Ha adunk, kérdésessé válhat bármikor a központi hatalom. Ha nem. akkor tán ki sem alakulhat. Vagy ha kialakult is. szűkre szabva az érdekeltség határait? Mint például a nyugati Habsburg birodalomban, melynek uralkodója többnyire Madridban székelt, s amely birodalomban „sohasem nyugodott le a nap"?! Csak néhány évszázad kellett, s e birodalom a világ politikai térképének perifériáira került, hogy már csak múlt legyen . És ahol új világ kezdődött, olyan világ, amely gyakorlatilag közvetlen előzménye a miénknek? Németalföldön és később Britanniában ésszerű kompromisszumokat kötött a még erős központi hatalom a pragmatikus progresszióval. Ahol a hatalom nemcsak a római egyház szép külsőségeiről mondott le. hanem egy korszerűbb vallásszemlélet jegyében vállalhatta immár a haszonelvűség ..bélyegét" a feudális. római katolikus hitelvvel szemben erénnyé téve a hasznot hozó emberi cselekvést, s így erős is maradhatott a hatalom, az ország. Haszon!... Minden múlandóe világon. Minden addig és úgy él, ameddig javára szolgálhat az emberiségnek. Ameddig hasznos A középkor megvetette a kereskedőt. a bankárt, olykor még iz iparost is. Nem csupán, mert lenézte kékvérűségének magasából, hanem mert pénzből csinált pénzt, s ezt sem a nemesság. sem az egyház nem viselhette. Az előbbi gyarlóságai okán, az utóbbi: mert hát Krisztus is kiűzte a kufárokat ... És gyarlóság volt mindkettő, a javából. Mint ahogyan gyarlóság volt Kína kulturális forradalma is, amely népi kohókban láttathatta az ország csodás jövőjét. Álmok mindig is voltak e világon. Álmok. melyek kemény és egyedül igaz követelményrendszerré kövültek. az emberi nem egyetlen igaz útjává, s amelyeken rendre túllépett az idő. Nem a célokon, a módszereken. T

úllépni látszik az idő Európán is. Európán, amely a világnak a pragmatikustudományos-racionális gondolkodást adta. Amely a kereszténységet igazán sosem tudta túlterjeszteni saját határain és pontosan behatárolt hatalmi szféráin, úgy. hogy az államalkotó gondolkodásmód és eszmerendszer legyen. Európán, amelyben először született meg a kockázathaszon praktikus dialektikája, amely ma már egyre kevésbé képes és akar kockáztatni, lemondani, ha átmenetileg is. Mert ha valaha Európa a kereszténység zárt ideológiai és praktikus rendszerének, a kereskedelemnek, a haszonéi vűségnek. később a széles körű érdekeltségnek, a technológiai-természettudományos gondolkodás fejlődésének köszönhette is központi szerepét, s felfedező kedvének; manapság e tulajdonságok korszerű változatait egyre-másra a világ más tájain mutatják föl mindennapi gyakorlatként. Valahol a Csendes-óceán térségében ... És ez is az istváni pragmatikus-racionális és egyúttal az ösztöneinkre is apelláló dilemma része. Hogy a XIX—XX. századi Európa szellemi-tudományostechnológiai1 lehetőségeivel élni tudunk-e? Feloldva az istváni ellentmondást. konszenzust teremt,ve hatalom és ösztönös törekvések. hitek és valóságos követelmények, egyéni és közösségi haszon között. Vágyak és kényszerek, kívánságok és adottságok és lehetőségek kölcsönhatásaiban élünk, olyan világban, amelyben ismét döntéseket kell hoznunk. Az istváni döntéshez méltókat. Ogy, hogy egy megnyert évezred után tán újabb századokat nyerjünk. Es ehhez, úgy érzem, megvan a politikai-hatalmi akarat, amely a gyakorlatban is pontosan-racio. nálisan méri föl lehetőségeinket és követelményeinket. Ahhoz, pedig, hogy ismét jól választhassunk. ismét megnyerhessünk. ha nem is egv évezredet, de legalább a fölgyorsult idő egy-két évszázadát, nekünk is szükségünk van a valahai konszenzusra, az összefogó és rendező elvre, amely nyitott a gyakorlat racionális kényszerekkel és kompromisszumokkal tűzdelt, pragmatikus világa előtt. SZAVAY ISTVÁN %#BTT#I ~~ rnunkaerkölcs V i TA ~ munkaszokás — munkakultúra A munkásoknak sem kell az egyenlősdi A munka, a munkaerkölcs szerintem az ember lényegét leginkább kifejező fogalmak. Társadalmunk a munka társadalma, a munkán keresztül ismet'i el tagjait. Nem véletlen tehát, hogy ha ezt az elismert értékmérőt ' bármilyen mértékben megsértjük, az emberi viszonyokra rendkívül károssá, társadalmi feszültségek forrásává válhat. Tanács István kérdéshalmazában a legigényesebb olvasó is megtalálhatja azokat az ellentmondásokat, amelyek az elmúlt időszakban kifejlődtek, és társadalmi, gazdasági életünkben a szocialista alapeszméktől idegen elváltozásokat okoznak. Azon sokak közé tartozom, akik több mint két és fél évtizedet töltöttek el ipari üzemben. a munka és a munkát végző ember közvetlen szomszédságában. A munkateljesítményt, a becsületes munkásembereket mindig tiszteltem. különösen az utóbbi időben, amikor részarányuk, sajnos, csökken. A munkához való viszonyra vonatkozó kérdések többsége szerintem visszavezethető a teljesítmények elismerését, ösztönzését célzó jövedelemszabályozási formák hatékonyságára. Ezek ugyanis nem hatottak az eredményes differenciálódás irányába. Mindenki érzi. hogy amikor valamit nagyon magyarázni kell, ott valami sántít, ott valami logika- és természetellenes dolog van. Illogikus is volt a szigorú bérszintszabályozástól azt várni, hogy majd megoldja a teljesítmények differenciált elismerését. Az egyik ifjúsági parlamenten egy fiatal felvetette: ha nemcsak ő, de az egész brigád, az egész műszak elkezdene úgv dolgozni, hogy a jelenlegi teljesítmények a minőség tartása mellett 25—30 százalékkal növekedjenek, vajon kifizetnék? Azt hiszem, nem a válasz a lényeg, rég megtanultuk. hogy mindenre válaszoljunk valamit. Ezt a munkamorált két oldalról lehet megközelíteni: milyen lehetőségek közt választhat a vállalat, és milyenek közt a dolgozó? A vállalatoknak nem volt és még ma sihes valódi önállóságuk. Ahogyan a közelmúltban egy tévéműsorban elhangzott: .nem. rendelkeznek, szabadon a tőkéjükkel, egy részét elvonják, bekerítik a vezetőket, mire költhetik a pénzt, milyen kereteken belül valósíthatnak meg beruházásokat. mennyit fizethetnek a dolgozóknak. Ennek törvényszerű az a kifutási lehetősége, hogy azért, kell fölvenni a „vatta" munkaerőt, hogy meg tudják fizetni a kulcspozícióban lévőket. De a kiskeresetű, fölösleges és munkát alig végző ember jelenléte tovább rombolja a munkamorált. A dolgozó a munkahelyén hiába dolgozik kiemelkedően, nem kaphat kiemelkedő juttatást. De ha átment itt az úton tűi a bontási vállalkozóhoz, ott 120 forintos órabérért lökdöste szét a házakat, miközben nálunk 24 forint az átlagórabér. Es számtalan hasonló lehetősége van még az embereknek. A dolgozó is, a vállalat is logikusan viselkedett: a cég a szabályozás adta lehetőségeket nem léphette tűi. s ez hatott a kisebb egységekre, csoportokra és az egyénekre is. Hatottak a másutt meglevő lehetőségek is. A munkások alapos ismeretében mégis azt mondom: nem nyugadtak bele az egyenlősdibe, csak hozzászoktak. Mi volt eddig? Léteznek az üzemi demokrácia fórumai, működtetjük őket, de valóságos tartalom nélkül. Valódi önállóság nélkül ugyanis nincs értelme az üzemi demokráciának. Az lenne a kulcskérdés: a teljesítményekkel arányosak-e a jövedelmek? De mennyi hitele van a szavamnak, ha azt mondom, elvtársak, van három és fél százalék béremelési lehetö-égem. ebből másfelet tartalékolnom kell. a maradék kot százalékról döntsünk demokratikusan. Demokratizmus akkor lenne, ha odaállhatnék: emberek, ez 'és ez a feladat, ennyi az ellentétele, ki mennyivel járul hozzá, annyit kap S akkor lenne hitele a szavunknak. Szó volt a vitaindítóban az irodisták és a melósok kapcsolatáról. Ügy gondolom, az elmúlt időszakban nem sok szemrehányást tehettek egymásnak. Az irodisták munkateljesítménve két dologtól függ: a bürokráciától és a vállalati bérgazdálkodástól. Az irodai dolgozók köztudomásúan kevesebbet keresnek. mint a fizikaiak. Gvakran a bérszínvonal karbantartására kellett fölvenni fölösleges adminisztrátorokat. Ezeknek a puszta létük volt fontos, és nem az, hogy dolgoznak-e valamit. A másik ok: lehet, hogy az adminisztrátorok megszakadtak a munkában — csak éppen nem volt semmi értelme. Nálunk a bürokrácia rendkívül erős és szerteágazó. Ez talán a sokfelé ágazó központi irányítás jellegéből is következik. A lényeg, hogy az adminisztrátoroknak tömérdek papírt, jelentést, összegzést kell termelniük, s nekünk itt nincs lehetőségünk vagy jogunk követni. hogv azt esetleg egy mási hivatalban olvasatlanul dobják a szemétkosárba. Rendkívül fontosnak tartom a munkára nevelést. Az a véleményem hogy a gyerek munkája a tanulás. Sajnos, itt sok az egymásra mutogatás a család és az iskola között Az lenne a munkára nevelés szempontjából is az alapvelő. hogy amíg a gyerek tanköteles, addig végezze el a nyolc általánost. Hiába nevelnénk mi itt munkaerkölcsre, ha előbb be kell iskolázni 18 éves fiatalokat a dolgozók iskolájába, hogy elvégezzék a nyolc általánost. mert anélkül betanitottmunkás-bizonyítván.vt sem szerezhetnek. KISS MIHÁLY, a DEFAG ' b fúrészüzejűaéaei vezetője