Délmagyarország, 1984. május (74. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

12 Szombat, 1984. május 5.' Remények évszázada V

ilágszerte feltűnést keltő munka ielent meg 1909-ben egv Norman Angell nevű radikális érzelmű angol fiatalember tollából: ..A nagy illúzió". Meggyőző érveléssel bizonyította. hogy a XX. században nincs értelme a háborúknak, mert egyszerűen nem kifizetődők: a nének gazdasága és ióléte többé nem függ határaik nagvságától és hadseregük ereiétöl. egy katonai győzelem sem iárna anyagi előnnyel, hiszen erőszakkal nem lehet egv nemzet fölhalmozott anvagi értékeit elvenni, a hódító nem gazdagodhat meg az elnyomásból. A szerző ontimizmusát a feilett országok között már századunk eleién is igen erős és intenzív gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra, a tőke nemzetköziesedésének előrehaladottságára alapozta. A háború túlhaladottságát mintegy megváltoztathatatlan, objektív jelenségnek tekintette, úgv vélte, csupán széles körben föl kell ismerni ezt az igazságot, hogy a napi politika is ennek megfelelő irányt vegyen. A ma naivnak tűnő tétel a kor eszmevilágának racionális, reformista, optimista világszemléletét feiezte ki. és sokak számára valóban meggyőzőnek 1űnt. E felfogás hátteréül aktív és egyre erősödő társadalmi .mozgalmak szolgáltak. A számos országban már évtizedek óta működő békeegyesületek 1889-től rendszeres békekongresszusokat tartottak (1896-ban éppen Budapesten). s létrehozták genfi koordináló központjukat, maid 1888-ban iött létre a népek választott parlamenti képviselőit a béke és a közeledés jegyében összefogni' próbáló Interparlamentáris Unió. Ez is évente tartott kongresszusokon hirdette magasztos céljait. E kezdeményezéselvhez sorolható a norvég Alfréd Nobel alapítványa is a békéért munkálkodók jutalmazására. A későbbi fejlemények. a hamisnak bizonyuló remények ismeretében könnvü ezeket a próbálkozásokat egy kézlegyintéssel elintézni, mégis hiba lenne az első világháború előtti békemozaalmakbcn csupán széplelkek naiv álmodozását látni. Az álmok mögött az emberiség egészséges ösztöne és számos gondolkodó ember őszinte erőfeszítése volt. A mozgalmak szervezőinek többsége nem az ..örök béke" illúzióját kergette, nem hitte, hogv világunkból kiküszöbölhetők a konfliktusok, az erőszakos megoldások. Csupán olyan közhangulatot és olyan intézményeket próbált létrehozni, hoau a kormányok is — akarva-akaratlanul — alkalmazkodjanak a kormányzottak döntő többségében ,éíő békevágyhoz. Voltak biztató jelek, hogv ez az út járható. Sikerült 1899-ben és 1907ben Hágában az államokat, a felelős kormányokat képviselő békekongresszust összehívni. Ezek kézzelfogható eredményt ugvan csupán a hadviselés bizonyos szabályozása terén értek el. de a létrehozott hágai állandó választott bíróság már azzal a céllal alakult, hogv az államok közötti vitás ügyeket békés úton. döntőbíráskodással oldják meg. Ezeknek a gyakran pacifizmusnak nevezett irányzatoknak fő gven«éie az volt. hogv nem vizsgálták a háborúk okait, összefüggésüket a társadalmi rendszerekkel. Igv elsősorban meggyőzéssel. fölvilágosítással. erkölcsi erővel próbálták elérni céljaikat. A fő szervezők és még inkább a támogatók gazdag gyárosok (Nobel mellett leghíresebbé az amerikai Andrew Carnegie vált), arisztokraták (a francia d'Estournelles). lelkes és aktív amatőrök (Bertha von Suttner) voltak, a tagság pedig a polgárságból, értelmiségből került ki. Koncepciót, érőt. igazi tömegeket egv másik irányzat hozott a békemozgalomba: a szocialisták. ök nem békét akartak mindenáron, hanem a társadalom megváltoztatását, a gazdasági egyenlőségen. az igazságosságon és az önzetlen kollektivizmuson alapuló új világot. Ennek érdekében vállalták a ' harcot, a forradalmat, ha kell. az erőszakot is. bár sokan remélték, hogv fegyver nélkül békés úton is kivívható és fölépíthető az úi társadalom. Igazi, tartós békét csak ettől az úi világtól, a szocializmustól vártak, de a háborúkat előidéző erők. a nemzeti gyűlölködés ellen mindig következetesen fölléptek, a konkrét viszályok. a háborúk elkerülése érdekében pedig készek voltak együttműködni a polgári békemozgalmakkal. Látták, hogv a két imperialista szövetségi rendszerre szakadt Európában reális veszély a háború, ezért 1907-től a II. Internacionálé valamennyi kongresszusa foglalkozott a kérdéssel. 1912-ben pedig kifejezetten a háború megakadályozásához szükséges lépések megvitatására hívták össze a rendkívüli kongresszust a német—francia —svájci határon fekvő Bázelba. A leghatásosabb szóba jöhető eszköz az általános sztrájk lett volna. de 1914-ben a pártvezetők ettől visszariadtak, ehelyett tömegeik zömével együtt ..honvédő" bolsevik terminológiával szociálsoviniszta álláspontra helyezkedtek. A békemozgalom valamennyi irányzatának a csődjét jelentette az I. világháború, de, rövidesen új remények támadtak. A mérhetetlen szenvedésés áldozatvállalás után az emberek lehetetlennek tartották a régi világ visszatértét, a bölcsebbé váló emberiséget elég erősnek érezték ahhoz, hogy a békével egy jobb világot hozzon létre. Sokan, a legmesszebb látók Leninben és Szovjet-Oroszország példájában látták a kiutat, a megoldást, a polgárság és a reformista utat választó szociáldemokrácia viszont reménveit a nemzetközi rend egyetemes szabályozására hivatott. 1919-ben létrehozott Nemzetek Szövetségébe helyezte. Az ellenségeskedéseket látszólag végleg lezáró. 1925-ös locarnói konferencia és a nyugat-európai határok ott kimondott garantálása. ..a háború, mint a nemzetközi politika eszközé"-1 eltiltó 1928-as Briand —Kellog-paktum még igazolni' látszott e reménveket. de az 1932—33-as leszerelési értekezlet csődie és a fasiszta rendszerek kialakulása után az optimizmust már aligha lehetett fenntartani. Japán 1931-ben mandzsúriai és Olaszország 1935ben elkövetett cbesszíniai agressziója bebizonyította a népszövetség tehetetlenségét, de a tömegekben még egv ideig élt az illúzió, hogy engedményekkel meg lehet szelídíteni a diktátorokat, ezért még üdvrivalgással fogadták a müncheni konferenciáról ..békével" hazatérő Chamberlaint. Hitlerrel szemben azonban semmiféle békemozgalom nem volt igazolható. Megoldást a Szovjetunió kívánta kollektív biztonsági rendszer jelenthetett volna, de a veszélyeztetett polgári demokráciák elutasították az együttműködést a píoletárállammal. Az eredmény közismert. A II. világháború utáni korszak békét — de nem nyugalmat — hozott Európának, ám a világ más részein tovább dúlnak a háborúk. A hidegháború idején a háborúellenes társadalmi cselekvés lehetőségei korlátozottak voltak, de az 1960—70-es évek. az enyhülés eredményei megnövelték az emberekben a békéért érzett felelősséget, s egyúttal önbizalmat is adtak nekik. Hiszen például a Vietnamban folvó háborúval szembeni széles körű belső és külső tiltakozásnak nagv szerepe volt abban, hogy az Egvesült Államok visszavonulni kényszerült Indokínából. A nehezebb világgazdasági helyzetben és a hűvösebbé vált politikai légkörben sok múlik azon. hogv a társadalmi békemozgalom eredményesebb tud-e lenni I. világháború előtti elődeinél. A legutóbbi hónaitokban nagv erővel kibontakozó tömegtiltakozások a nvugat-eiiróoai rakétate'eoitések ellen azt a reményt keltik, hogy a háború hívei előbb-utóbb kénytelenek lesznek meghátrálni. JESZENSZKY GÉZA T. Lázár István A szél után... Érintetlen szobrok a fehér változatlanban. Ismeretlenül szikkad keményre a lepkék pihenése. Szirmok árnyéka óvja a csöndes szájakat. Az ég harang mélyén megbújnak a szabad felhők. az utolsó eső pereg le a függönyökön. Halkan oldódnak meg a homlokokon a zárt puszták. csillogó sörénnvel feszülnek a térnek a dúsj lombú fák. A levert oldalú múlt a kavicsos jelenre roskad. Szétdörzsölt kének buknak fel a sáros tengerekből: Elfordult arcok. felriadt szem a fehér változatlanban Hullám a homokra szalad Máló ég mögött homlokod oaolan-ágva. Béke függ a csillagok rojtjain; kifáradtak a harcok. Lecsukott szemünk mögé búiik a kék éj. Parttalan fészket rak a pillanat. Hullám a homokra szalad: Máló ég mögött őrizzük az álmokat. Kalandozásaink Rómában és itthon ... Trevikút. Almaim netovábbja — és most itt vagyok. Azért nem ilyennek képzeltem. Köröskörül tömeg, kosz, a hangzavar bántóan el-elnyomja a víz csobogását. Dehát ez van. Különben is, én is itt vagyok, általam is nőtt a tömeg, akkor meg minek zúgolódjam. Végre odapréseljük magunkat a medence széléhez. Az alján ott csillog a sok ezer beledobált fémpénz, a víz tetején pedig himbálódzik a beledobált sörösdobozok tömege, meg egyéb szemét. De innen legalább jól hallható a vízsugarak suhogósának semmihez sem hasonlítható zenéje. Csodálatos, elbűvölő —csak nem szabad a víz tetejére nézni! Indulás előtt mi. is bedobunk egy-egy fémpénzt. Én egy kétszázlírást. Ez itt most a legkisebb aprópénz, értéke... hát az nem sok. Szinte semmi. Mindegy, azért mégiscsak pénz és nem sörösdoboz! És egyáltalán! Csak nem fog egy magyar itt szemetet dobálni a vízbe! Sietünk hazafelé, mert vacsora után megyünk Tiroliba. A Termini-pályaudvar előtt járunk, kicsiny, fás-ligetes park mellett. A járda egyik szélén az elmaradhatatlan bazárosok, a másik oldalon, a fák alatt tenyérnyi kis fagylaltozó. Távolabb egy fa törzsénél egy magányos férfi. Ha már megláttuk — hát megláttuk, ki ne látott volna már ilyesmit, meglehetősen szokványos dolog. Vagy mégsem? Két rendőr odalép, grabancon ragadják. Két jó) megtermett, szép szál rendőr. Pontosan olyanok, mint akiket már Velencében is megcsodáltam. Csupa jóvágású, egyforma férfi 25—45 év között, elegáns, testreszabott egyenruhában, alighanem valamennyi méretre készül a legjobb úriszabónál. Bár az sem lehetetlen, hogy legyártják a sok egyforma, ideális alakra mérete' Zett egyentuhát. azután beleválogatják a férfiakat. Akire jó az egyenruha, az továbbjutott a felvételi vizsgán! Viszi a két szép rendőr a férfit a fatörzs mellől. Mi meg sietünk. Sohasem tudjuk meg, hogyan zárult a férfi ügye és a slicc a nadrágján. Bennünket viszont megnyugtatott a tudat, hogy ilyen bőrszínnel magyar aligha lehet. Tivoli. Itt is nagy a tömeg, és bizony a szemét is a buszparkoló egész területén. Lassacskán hozzáedződünk. Viszont, amikor belépünk Hadrianus császár villája területére, egyszerre minden egészen más lesz. Az Anie-folyó hatalmas vízesése csobog mindenfelől, csillog a sejtelmes megvilágításban, susog és csacsog, csobog és zuhog a víz. Csodálatos vízi varázslat! Állunk a kecses oszlopcsarnokkal keretezett körtéren, nézzük a csatornákkal övezett kis szigeten az oszlopos épületromokat, átadjuk magunkat az áhítatnak, a csendnek, a nyugalomnak. Élvezem a pillanatot. Az egyik szikla mögött azonban nagy ricsaj kerekedik hirtelen. Mivel a lárma csak erősödik, arrafelé megyünk mi is. Lovasszobor, és az ünnepélyes kivilágításban jól látni, hogy néhány fiatalember megnyergelte. Ülnek rajta vagy öten, de lehet, hogy többen is. Igen zajos népség. Körülöttük néhány rendőr. Azok a bizonyos szép szál, jóvágású, jólöltözött rendőrök, ök is zajongnak. Méghozzá csupa irodalmi nyelven. Nem a klasszikus irodalmi nyelven, hanem a modern irodalmi nyelven. Szóval egy csomó olyan szóval, kifejezéssel közlik mondandójukat a „lovagokkal", ami nélkül ma alig elképzelhető egy irodalmi alkotás. S hogy még egyértelműbb legyen közölni valójuk, a nyomaték kedvéért a karjukat is használják! Most csak úgy finoman, de látszik, hogy rutinból, és ismernek ők néhány keményebb fogást >s arra az esetre, ha valaki nehezen szelídül meg. De ezek a kétezeréves lovas szobrot megnyergelők nem tartoznak a nehéz gyerekek közé; amolyan nyápic vagányok, anyuci kedvenc fiacskái, és alighanem életükben most tapasztalják először, hogy olyan is van, amit nekik nem szabad. Nyekkenve hullanak a földre, vinynyognak, amikor a rendőrök lábbal hempergetik őket egyik oldalukról a másikra, hogy a farzsebből kivegyék az útleveleket... Azután felráncigálják őket, kis nógatás, és máris eltűnik a kis csapat. Még néhány elmarasztaló megjegyzés körülöttük: — Angolok! — Vagy tán amerikaiak? — Azt hiszik magukról, hogy a világ urai! Azt tesznek, amit akarnak... Mit bánjuk ml, hogy kik, és miért. Fő, hogy nem magyarok! * Fülledt augusztusi nap után enyhet ígérő alkonyat. Belváros. Közép-Európa egyik legszebb, legnagyobb tere hazánkban. Ápolt pázsit, tarka virágágyások, szobrok, szökőkutak, középen pedig árnyatadó öreg platánok alatt széles sétány. Tele sétáló és padokon üldögélő emberekkel. Egyszerre riadalom támad. Kismamák cibálják félre az apróságokat, bakakocsit rángatnak, fiatalok, idősek mo6t egyforma fürgeséggel ugrálnak félre. Mások megállnak a meglepetéstől ott, ahol éppen vannak. Néz mindenki, hinni nem akar a szemének: a sétányra befordult egy személyautó. Mivel a sétány teljes hosszában és szélességében 60k az ember. a jármű meg több sincs, lassacskán elbizonytalanodik a vezető. Bosszús ugyan, de már lassít, és sokkal csendesebb, mint az imént volt. Kezdi sejteni, hogy vele nincs valami rendben. Az út végén, ahol a platánsor abbamarad, már ott a két rendőr. Jelzik a vezetőnek, hogv álljon meg. Ekkor már csak lépésben halad a kocsival. A rendőrök előtt leállítja a motort, kikászálódik a kocsiból. A két rendőr odalép, tiszteleg, köszön. A vezető arcát, homlokát törölgeti, és igazolványok után kotorász. A két rendőr teszi a dolgát, közben gyűlik körülöttük a tömeg. — Szerencsétlen, nem vette észre azt a táblát az út végében. Megesik az mással is. — Azt a táblát nem is olyan könnyű észrevenni. Rossz helyre tették! — Csak nem akarják most emiatt a betétlapját elvenni? Nem olyan nagy dolog ez. — Az ilyesmit csak nálunk veszik ilyen szigorúan! Egyetlen más országban sem csinálnak az ilyesmiből ügyet. — Most örvendezhetnek! Akadt nekik egy nyomorult ürge, akivel intézkedhetnek! — Nyugaton, kérem, az ilyesmit oly egyszerűen és gyorsan elintézik. Ha nem történt senkinek semmi baja, akkor megy mindenki a dolgára. A rendőrség nem avatkozik bele. — Ott, kérem, a rendőrök is egészen mások, ezt elhihetik nekem! Finomak, udvariasak! Itt meg... Nyugaton a rendőrök fegyvertelenül járnak. Mennyivel szebb, elegánsabb! Ami az eleganciát illeti, bizony nem vághatunk föl. Fejükön az a szörnyűséges, fehér műanyagból készített tányérsapka. Mintha megannyi bevásárlószatyrot szabdaltak volna föl hozzá ... Az autós visszaül a kocsiba. A két rendőr továbbsétál, elengedve fülük mellett az itt-ott érdes megjegyzéseket. Ó, mi 'magyarok! — Hát ilyenek vagyunk. Örökké zúgolódunk, elégedetlenkedünk valami miatt, és közben, szemérmesen titkoljuk, hogy pedig nem ismerünk kellemesebb dolgot a világon, mint valahonnan megtérni haza. Érezni a hazai fák illatát; izzadni a hazai nap melegében; feleselni a hazai elárusítókkal; elhagyott, sötét utcákon tudni, hogy valahol a közelben ott posztol az a két rendőr — azzal a csúnyácska fehér műanyag sapkával a fején. F. SALLAI JÚLIA