Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

Szombat, 1984. április 21. 7 MAGAZIN Régi szegedi világ Herman Lipót emléke Amerre a sínek futnak Pósz Jenő centenáriuma Száz evvel ezelőtt 1884. április 24-én született Hermán Lipót (1884—1972) festőművész, aki bár Nagvszentmiklóson látott napvilágot, művészeti szempontból Szegedet tartotta igazi szülővárosának. ..Hiszen — jegyezte meg a mester — 1898— 1901-ben itt tettem első tétova lépéseimet a művészi alkotások élvezete, s magának a festés és rajzolás nem mindig sima útján. Szóval, ha mégis kialakulhatott egy művészi palya, úgy bizony az Szegeden szúlelett meg .. • „Szegedhez igen sok élmény fűz — vallotta Hermán LÍDÓÍ —. gyermekkoromban a szomszéd Nagyszentmiklósról gyakran jöttünk Szegedre ekhós szekéren szüleimmel, itteni rokonaink látogatására. A városháza tornyának kivilágított órája, a közeli Mars-tér a Csillag-börtönnel. a Tisza-part a Stefánia-sétánnyal, a paprikaviac a széobeszédú kofákkal, mindez csak eleje szegedi élményeimnek. Am azok a benyomások. melyeket később, 1898-tól gyűjtöttem, mikor itt jártam felső kereskedelmibe, bizony nagyobb jelentőségűek. Mert hiszen szegedi diákoskodásom három esztendeje alatt ábrándoztam az ezután meginduló művészpályámról s szerény szorgalommal készültem is rá. . Kitörölhetetlenül emlékezetemben maradtak a konfetticsatákkal egybekötött kedves újszegedi szórakozások, továbbá a Somogyi Könyvtár olvasóterme, melynek alkönyvtárosi pódiumáról Tömörkény figyelt bennünket. Itt barátkoztam össze az első művészettörténeti könyvekkel: Malonyai Munkácsyról írt életrajzával. melyből kirajzolaattam a kitűnő fejeket, majd Doré Dante-illusztrációival melyekből életre szóló élménueket merítettem. Arany János Koszorújával, ahol Székely és Barabás vitáját olvastam a fénykép rossz hatásáról a művészetre. Filozófiai, történelmi munkákkal vegyesen, a régi Borsszem Jankó és Fliegende Blätter kötetekkel, mert gyógyíthatatlan humorom következtében a karikatúra rajzolói pályára is kacsintgattam. Természetesen nagy hatással voltak rám a Kultúrpalotaban rendezett kiállitások is. Jól emlékszem a múzeum képeire: Madarász Izabella királynőjére, Munkácsy kisebb Honfoglalására, Vágó Árvízképére, de, sajnos, Margittay Párban utánjára is (akkor persze még imponált), Csók Magdolnájára, Zemplényi Érdekes levél című művére, de a Laokoon-csoport remek gipszöntvényére, s Fadrusz megható Krisztusára is. A szegedi festők közül Tóth-Molnárra, Nyilasy Sándorra és a tolsztojánus Károlyi Lajosra. De prózai dolgokra is emlékeznem kell. A Trefschütz-cukrászdára, ahol krémest, dobost s habos süteményt fogyasztottunk ünnepélyes hangulatban. A Kass Szálló előtt játszó Fehér Poldi cigányprímásra, Cserzy Mihály faágakból alakított művészi cégtáblájára (egyszer meg is borotválkoztam .nála). A Laudon utcára, ahol három évig laktam, No és tanáraimra: a közgazdaságtant tanító Reizner Jánosra, Szeged történelmének jeles írójára, a szigorú Hauzer Rezsó Sándorra, a legirgalmasabb osztályfőnökre, Reich Manóra, a jóindulatú Perjéssy igazgatóra és a kedves többiekre. Szeretettel gondolok a Szegedi Naplóra és Szegedi Híradóra, a viccforrásunk helyi tárára: a Hüvelyk Matyira is. Az Endrényi és Traub könyvkirakatokra, ahol még ma is emlékszem Leonardo rajzolt önarcképe díszítette egy nagy bonctan-könyv fedelét. No és a Városi Színházra. A karzaton szorongva hallgattam Blahánét, aki a Finum Rózsit énekelte a Falu rosszában. Vázlatkönyvem, s a festészet terén az első lépések ide tartoznak, és főleg az első ábrándok, hogy talán művésszé, festőművésszé válhatok. 1899 óta szorgalmas naplóíró vagyok (ötvenhat év alatt 131 könyv ezerhatszáz oldala a bűnjel). Nos. ebből három év: szegedi napló. A hálás utókor türelmes olvasója Március 15-ről irott pályadíjnyertes művemet, első kiállítási kritikámat, értekezésemet a művészetről (mely, sajnos, a Vörösmarty önképzőkörünkben csak enyhe dicséretet kapott), és még sok érdekes történetet olvashat majd. Egyet szeretnék még megemliteni. Hermán Ottó nagy névrokonomról olvastam nem régen, hogy ő maga választott születési helyet. Ezt én is megtenném Szegeddel, ha nem félnék, hogy a közmondás szerint: „hazájában senki sem lehet próféta". De, ha netalán mégis sikerem lenne a mostani kiállításommal — választok: Szegeden születtem legalábbis művészileg.'' * Fenti nyilatkozatát Hermán Lipót az 1955 februárjában Szegeden rendezett kiállítása alkalmából tette. SZELESI ZOLTÁN Múlnak az évek, az évtizedek, és egyre többet kellene megismernünk azokból a hatalmas erejű eseményekből is, amelyek elősegítették a jelen társadalmát Magyarországon. Sokat tudunk a második évtized eseményeiről, a történelemmé vált változásokról, személyekről, a munkásmozgalom legjobbjairól. Sokat, de nem eleget. Vannak, akikről még koránt sem teljes a kép. Nagyra kell becsülnünk mindazokat, akik mertek akkor tudatos harcot vívni, és cselekvéseikkel új életformára buzdították nemcsak társaikat, hanem egész munkásságunkat. Ezek sorában méltó hely illeti meg Pósz Jenő asztalost, szociáldemokrata politikust, a magyarországi vasutasmozgalom egyik kiemelkedő vezetőjét, aki 100 éve, 1884. április 22-én született Szegeden, a Rigó utca 16. szám alatti házban. Elemi iskolai tanulmányainak befejeztével szülei faesztergályos tanoncnak adták, és ekkorra nyúlnak vissza kezdő kapcsolatai az ifjúmunkás-mozgalommal. Az első orosz forradalom idejen Szegeden is megerősödtek a szakszervezeti csoportok. A város munkásságának 42 százaléka ekkor szervezett munkás volt. A famunkás csoport gerincét az asztalosok alkották. Ennek munkájában, valamint a megyei szociáldemokrata pártszervezetben vezető szerepet vitt. Szegeden, a Csikós-féle vendéglőben tartott (1905. dec. 25.) pártértekezleten a tizenegy tagú vezetőségbe Pósz Jenőt is beválasztották. Szegedi mozgalmi évei után. Pósz Jenő családjával együtt 1910-ben a fővárosba költözött. A szociáldemokrata vasutasmozgalomhoz Pósz Jenő 1913ban került, és az első világháború kitörésétől 1920-ig a Magyar Vasutas című lapot szerkesztette. A Szakszervezeti Tanács ellenőrző bizottságába 1917 augusztusában választották. Az őszirózsás forradalom győzelme után Landler Jenővel közösen szervezte a Magyar Vasutasok Szövetségét, amelynek központi titkárává választottók. A Tanácsköztársaság idején a Tanácsok Országos Gyűlésének küldötte. A tanácskongresszus a Szövetséges Központi Intéző Bizottság — megfelel ma a Népköztársaság Elnöki Tanácsának — tagjává választotta. A Tanácsköztársaság leverését követően, 1920. január 25-én letartóztatták, és a tiszti különítményesek a kelenföldi laktanyába hurcolták. Kiszabadulását követően a szociáldemokrata párt újjászervezésén és a vasutasszakszervezet újjáélesztésén fáradozott. Szeged II. kerületében pártja képviselőnek jelölte. de mandátumhoz sohasem juthatott. mert a Prónav-különítménvesek ismét letartóztatták. A bécsi emigrációba készülő Pósz Jenövei a kelenföldi, a Markó utcai, majd a Gyűjtőfogházban igen gorombán bántak, és az elszenvedett szenvedések aláásták egészségi állapotát. A már beteg embert 1921 őszén helyezték szabad lábra. Szenvedéseinek és a rendőri felügyeletnek 1922. március 12-én — nemrégiben múlt 62 éve — bekövetkezett halála vetett véget. A magyar munkásmozgalom kiemelkedően harcos személyiségét harmincnyolc évesen temették a Farkasréti temetőben. A Népszava korabeli száma így búcsúzott tőle: „Valamerre a sínek elfutnak a régi Magyarország határai felé, valamerre vasúti műhelyek gépei zakatolnak, ott megáll egy pillanatra a vasúti munkások dolgos keze, ha meghallják a hírt: Pósz Jenő meghalt. De nem csak a vasúti munkásokra hajol rá a gyász érzése, hanem a magyar munkásmozgalom minden harcosára is, mert Pósz Jenő nem csak egy szakszervezeti harcos volt, hanem a szociáldemokrata mozgalomé is, amíg csak szíve utolsót dobbant. Élete példás volt, elvhűsége es akaratereje szilárd. Ama kevesek közül való volt, akik mindenüket feláldozzák a munkásmozgalom oltárkövén. Szóval és tollal szolgálta a vasúti munkások mozgalmát és erejét, tehetségét odaadta a pártmozgalomnak is ..." Pósz Jenő élete és munkássága ma is elevenen ható példakép. Szülővárosa akkor tisztelgett kegyelettel ennek a tudatos küzdőszellemnek, amikor a korábbi években Tarjónvárosban utcát adott nevének. BÁTYAI JENŐ A fiatal Pósz Jenő — balról a h armadik — famunkástársai körében Dusa Lajos Füstölgő négy patával Ami nem lehet — csupa dallam. Van. de nincs. Mert megfoghatatlan. Kezdettől — s míg vagyunk — örökké hív és előttünk válik köddé. A zene is csak csodaszarvas, nincs fölötte nyerges hatalmad és ne is legyen. Hisz úgy messze, lelked mélyéig mi vezetne? Ez nyugalmad, ez velőt rázó sikolyod, jajjal gurgulázó kínod; s ha orom, álmod álma: utólag sajdul rád — hiánya. De így is, úgy is benned jajgat Nem szolgád, igy lehet hatalmad, s törvénnyé emelve a jajszót üzeni kemény mollban Bartók: — Iszonyít, hogy mozdítsa lelked, hogy pusztulásod ne szerethesd! Füstölgő négy patával jajgat sorsod mélyén a csodaszarvas. NAGY LÁSZLÓ: ÜZENETEK EGY HÁZBÖL