Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

8 W£ÜM Szombat, 1984. április 21. 8 Képek a múzeumban Ferenczy Károly: Virágcsendélet Andaxiniától Grandaxiniáig A magyar festészetben meghatározó szerepet játszik az érzelemteljes magatartás. Nagyobb súlya van a pillanatnyi felhevüléseknek, a rövid távú programoknak, mint a következetesen végigvitt alkotói feladatvállalásoknak. Ferenczy Károly viszont a kivételek közé tartozik. Egyszerre festő-lírikus és poéta doctus: nagyhatású stílus- és iskolateremtő mester. Benne csúcsosodott ki a nagybányaiak küldetése, a modern hazai piktúra megalapozása, ö is a naturalizmussal kezdte, de a maga sajátos útján nemcsak a plain-air és az impresszionizmus lett a végállomása, hanem közel került a posztimpresszionizmushoz is. Életművében a táj- és figurális témák uralkodnak. A kis méretű Virágcsendélet című olajkompoziciója tehát a rendhagyó alkotások közül való. Ám ilyenformán is jellegzetes, tanulságos mesterművei van dolgunk. Igaz, élőször csak az eleven, dekoratív színhalással és nagyvonalú tolmácsolással előadott egyszerű képelemekre figyelünk: a kékes drapériára, majd a vázára; a fehéres, zöldes virágcsokorra és az apró női szobrocskára. Látszólag statikus, bensőséges hangulatú képet látunk, aztán rájövünk: mégsem. A függőleges helyzetű főmotívum ugyanis egy átlós erővonalú környezetben helyezkedik el, így máris feszültség keletkezik. E kényes egyensúlyrendszerből azonban az ellenpontok sem hiányoznak: nézzük csak meg a virágformák ritmusát vagy a plasztikai figura kontrasztosan emelkedő lábát. De jelentésében, tartalmában sem közömbös ez a csendélet. Mert a virágváza szecessziós vonaljátéka a növényi elemek félkörös sziluettjével analóg, ahogyan a cserép díszítőelemein is visszaköszönnek a virágalakzatok. Vagyis a kép a képben szituációját érzékeljük. A női aktszobor pedig formai, gondolati asszociációt kínál ehhez a több síkú vegetatív látványhoz. Szó, ami szó: innen már csak egy kőhajításnyira van Csók István dekoratív, szimbolikus Tulipános ládája, egyáltalán, a Bernáthés Szőnyi-féle posztimpresszionizmus. SZUROMI PAL Konczek /ózsef Muzsika Vannak emberek, akikben muzsika lakik. Ezt nem lehet másképpen kifejezni, ez egyszerűen így van. A nőknek leginkább a mellükben van a muzsika. Például egyszer hallottam beszélni valakit. Ez egy lány volt, haja a földet söpörte, combjai pedig a levegőben hajladoztak, mint a fehérnyakú ludak. Ezt sem lehet mondani másként, ez egyszerűen így van. Tornászott. Nem is volt bennem semmi ámulat. Csak ahogyan beszélt közben hozzám, de akkor már hídban, hátrafeszített derékkal nevetett, és szóval tartott, ha már ilyen váratlanul jöttem a lakásba. Ugyanis délelőtt volt, és én megláttam, hogy ég a villany. A szobában cseresznyevirág-illat szállt. Ez is honnan keveredett ide? A szőnyegen meg iskolai térkép hevert kiterítve, Üj-Kaledóniánál kinyitva. Belelapoztam, de azért fel-felnéztem: a lány talpa olyan volt, mint a banán. És muzsika szólt a melléből... fogalmam sincs, termelnek-e banánt Űj-Kaledónián. Vagy Üj-Kaledoniában? De az biztos, hogy a muzsika a mellükben van, onnan jön általában. A

z öregedésnek nem az őszülő halánték, a szemzugban megbúvó szarkaláberdő o legbiztosabb jele; — az ember a Gyászközleményeket olvassa el először az újságban. A fiatalok a sportoldallal vagy a slágerlista állásának híreivel kezdik a tájékozódást, a vénebbek a tallózással: „Hány korosztályos baráttal, ismerőssel vagyunk kevesebben?" És találgatnak. Mi vitte el? Rákja volt? A szíve nem bírta már? A legtöbb ember megtanulja a gyászhírek terminus technikusait is; váratlanul, hosszú, türelemmel viselt betegség után, tragikus hirtelenséggel, tragikus körülmények között; megtanulja, mert mindegyik kifejezés mást jelent, másféle tartalom van mögötte, s azért is, mert az ember természetéből adódóan kíváncsi. Megfigyeltem: a legszélsőségesebb vélemények akkor röppennek föl, a legvadabb pletykák akkor kelnek szárnyra, amikor a fiatalabb korosztályból, a harmincasok, negyvenesek közül megy el valaki. S miután fájdalmasan sokan vannak, megfigyeltem azt is, hogy újabban sok negyvenes is a gyászközleményeknél üti fel először a lapot. Néhány hete láttam egy harminc év körüli férfit. A kórház intenzív osztályán feküdt. Mindenféle huzalok és drótok voltak rákapcsolva, oxigénmaszkkal lélegeztették. Infarktus, mondta az orvos, miközben a betegre vigyázó gépek műszereit szemlézte aggódó tekintettel. Gyermekkori barátom, P. el sem jutott a kórházig. Egyedül volt a lakásában, tévét nézett. A fotelban találták halva. A kórházi ágyon fekvő fiatalemberről semmit sem tudok. Meg sem próbáltam élete körülményei felől érdeklődni. Az orvosa, ha tudott volna valamit, sem mondhatta volna el. (Eskü kötelezi a titoktartásra.) Korán távozott barátaimról viszont tudom, hogy többségüket a hajsza vitte el; először lakás kellett, aztán bútor kellett, aztán kocsi, aztán nyaraló, aztán évente külföldi út (minden második esztendőben „ba", azaz olaszba, spanyolba, vagy bárhovába, ami éppen divatba volt abban az évben ...), és később már mindenből extra kellett. Ruhából is, cigarettából is, italból is. Apropos, ital. H. neje (Naiv tekintetű, mindig mosolygós lánynak ismertem meg, olyannak, aki kérdezés nélkül kettőt se szól. H. valamelyik faluban talált rá, ahol szelíd-szolíd tanítónőként élte napjait) alkoholista lett. Szakszóval ezt úgy mondják: luxusalkoholizmus. H.-éknál ugyanis, mint a jobb nyugati filmekben egy komódszerűségre volt kirakva tíz-tizenötféle márkás (nyugati márkás) tömény ital egy shaker társaságában, s H. neje — ha már ott van. miért ne fogyjon — addig shakelte őket. míg beshakelte magát a klinika zárt osztályára. Egyébként H., akj ezeket a körülményeket egy legális és egy illegális másodállással, valamint töménytelen maszek munkával megteremtette, maga Is túl van az első infarktusán. A vészjelre persze fütyül. Azt mondja: a hintából nem lehet kiszállni. Nem tudom. Nincs hintám. Aztán meg H.-t lüke alaknak tartom, az ő és a hozzá hasonlóak sorsa nem vált ki különösebb érzelmeket belőlem. Mindenkinek joga van a párizsi hidak alatt aludni; mindenkinek joga van az önsorsrontáshoz, és még akkor is, ha az önsorsrontást a társadalomban elérhető célok netovábbjának tartja. P

barátomat, aki szintén egy infarktus közelében jár* hat, viszont féltem. P. egyszál bugyogóban vette el az asszonyt, akit valaha Foton ne• veitek az ottani intézetben, mert a szülői ház erre nem volt hajlandó. (Hogy mi okból, azt most ne firtassuk.) P.-t özvegy anyja iskoláztatta, egyetemre járatta, s ahogy hallom, még mostanában is félre-félre tesz a gyerekeknek egy-egy százast a nyugdijából. Ennyi. Se hozomány, se stafírung, se pénz, se posztó; nemhogy szülők által vásárolt OTPlakás, nászajándékba kapott autó, de egy lyukas kanyiló sem, ha a mama havonta folyósított százasait nem számítjuk. P.-éknek persze nincs lakásuk, csak gyerekük van, egyelőre egy, de további kettőt már beterveztek, hátha előbbre jutnak a sorban. P. neje gyesen van; néhány évig, míg meg nem születik a harmadik gyerek, ott is kell maradnia. P. pedig maszekol hajnalban, géemkázik délután, s abban a néhány percben, ami szabad időként adódik, azon meditál, hogy vajon a mama miért küldte egyetemre, s ő, a mérnök, miért szereti annyira a hivatását, hogy nem cseréli fel valami másra. Lehetne például maszek, de nem lehet persze, mert az induláshoz tőke kellene. Aztán meg, és P. jól tudja ezt, belőle sose lenne virtikli falgyártó. Benedek István vélekedett úgy húsz évvel ezelőtt, hogy a felnőtt lakosság egyharmadának nincsenek rendbe az idegei. Szakember, hiszek neki. Olvastam, hogy a századforduló óta legalább négyszeresére nőtt az élet tempója, s bár ebben kierikét kételkedtem kezdetben (vajon hogyan számították ki?), mn ««»r hajlok afelé, hogy lehet a dologban valami. Bizonyítsam? A múltkoriban orvosnál jártam, megvizsgált, megállapította a diagnózist (reumatikus eredetű betegség), majd felírta a gyógyszereket. Amikor a patikában megkaptam a dobozokat. elcsodálkoztam. A kerek üveglyukon kiadott a gyógyszerésznő egy doboz Andaxint is. Miért írta fel az orvos? Idegességről, álmatlanságról, belső feszültségről nem panaszkodtam neki. Nyilván: a megszokás... A hajdani szóbeszéd szerint a katonaorvos kétféle gyógyszert adott, pirosat meg fehéret. Ha fehér kellett, piros járt hozzá, ha piros kellett, fehér. Ügy látszik, most mindenféle gyógyszerhez jár afféle kiegészítőként az Andaxin. Kezdetben. K

ésőbb a Grandaxin következik. Az ugyanis erősebb. De annak, aki éveken át nápi 10—12 órát dolgozik, kijár később az erősebbik fajta nyugtató is. Mert nem az izmok mennek tönkre a munkában (az csak jó kondícióban tartja őket), hanem az idegek. K., aki ismeri Karinthy Frigyes összes műveinek valamennyi sorát, keserű szájjal mondta néhány hete: elhidegültünk azaszszonnyal egymástól, mint a norvég regényekben. Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús! Nekem nem gyanús, ahogyan nem az K. sem. K. állandóan éjszakás. Napközben meg fusizik. Az asszony két műszakban dolgozik. Alig találkoznak, és különben is, van már két gyerekük, akikkel szintén alig találkoznak. Es ha véletlenül úgy adódik mégis? Holtfáradtak mindketten. A többiről, a hasonló helyzetek okozta zavarokról hadd ne beszéljek, megteszik helyettem a hetilapok népszerű szexológusai; dr. Bólya és dr. Veres. r riadom persze, hogy az AnI daxiniától Grandaxiniáig vezető úton tulajdonképpen többnyire valós, (csak ritkábban vélt) kényszerek mozgatnak minket; csakhát, ha hetente néhány órára is, de fel kellene szállni a mesebeli kismozdonyra, arra, aki nem hajlandó folytonfolyvást lótni-futni, hajtani, pöfögni. Tesz egy-két kerülőt közben; rácsodálkozik egy fára, bokorra, kispatakra, talán még egy jó könyvre is. Védekezésül, önvédelemből. PETRI FERENC „Rómáról jut eszembe..." 36. A katakombák Amikor az olasz idegenvezető a katakombákban a föld alatti labirintushoz magyarázatot fűzött, azt mondta, hogy Róma városát a régi rómaiak katakombákkal aláaknázták. Ezek a búvó- és temetkezési helyek a keresztény üldözések idején mind nagyobb teret foglaltak el a föld alatt, mégis a több kilométer hosszúságú katakombák fele sincsen még feltárva. Ezekben tilos egyedül bolyongani, hisz könnyen eltévedhetünk. Rómában ez az egyetlen idegenforgalmi nevezetesség, ahol kötelező a készenlétben álló idegenvezető igénybevétele. Jegyváltáskor az ember megmondja, milyen nyelvű csoporthoz akar csatlakozni. Amikor a halottak száma a keresztényüldözések idején gyarapodott, már nem volt elég hely ahhoz, hogy vízszintesen, egymás mellé temessék a holtakat, ezért több emelet magasságban üreget vájtak. Ezeket a sírkamrákat a hozzátartozók megvették, és eltemetett hozzátartozóiknak, titokban, lerótták kegyeletüket. A Colosseumban a vadállatok által összemarcangolt mártírok holttestét is kiadták, és azokat a katakombákban helyezték örök nyugalomra. A föld alalti temetkezési helyek főleg a Via Appia mellett húzódtak, de miután a halottak száma felszaporodott, más utak alatt is építettek ilyeneket. A sírüregekbe nem csupán egyszerűen beraktak a szarkofágokat, hanem a sírok falait szimbolikus rajzokkal díszítették is. A híres személyek sírjánál titokban misét mondtak. Az első keresztény köztemető felügyelője. Callixtus, a római bankár ügyvivője a későbbi Szent Callixtus pápa volt. Róla, miután szentté avatták, nevezték el az egyik leghíresebb katakombát. A koporsókba berakták az elhunyt kedvenc tárgyait, azonkívül ételeket, edényeket is betettek. A mumifikálás szertartása megkívánta penetráns illó olajok használatát. Hogy ezek miféle aromát tartalmaztak, nem tudjuk, de tény, hogy a mai napig is érződő illatukra útikalauzunk, főleg a gyermeksírok magyarázatánál, bemutatásánál külön felhívta a figyelmünket. Émelygős, orrunknak szokatlan illat terjengett a katakombák mélyén. Ügy érezte az ember, hogy itt valóban „átlépte a múlt küszöbét". Természetesen a katakombák léte nem használt a felettük levő épületeknek. Azok omladozni, repedezni kezdtek. így a föld felett a régi város megállt a fejlődésben, a töld alatt terjeszkedett. Míg a tehetősek a Via Appia mentén építtették halottaik mauzóleumait, addig a szegények szerényen, a föld alatt temetkeztek, ök voltak többen, így természetes, hogy a föld alatt egy egész halottváros keletkezett. A halálos ágyán keresztény hitre tért Nagy Konstantin császár korában már nem volt szükség a katakombákra. . Amikor szokásba jött a halottak elégetése, a szertartás — az archeológusok leírása szerint — úgy kezdődött, hogy máglyát raktak. Ezt befedték ciprusággal, azután a tetejére tették az elhunytat, kinyitották a 6zemét és megcsókolták, majd a család egyik tagja meggyújtotta a máglyát. Ezután borral leöntötték, végül az üszköket összeszedték, és azokat illatos kenőcsbe vagy mézbe rakva urnába helyezték. Horatius borzongott a katakombáktol, mert félt a kísértetektől. Maecenas felszámolta a régi temetők egy részét, és szép parkokat alakíttatott ki a helyükön. Mi, kései utódok, akik most Róma csodálatos kertjeiben vagy parkjaiban sétálunk, talán nem is gondolunk már arra, hogy az Ő6Ök megszentelt csontjai fölött lépkedünk. TIMÁRNÉ MAKKAR ERZSÉBET