Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-07 / 82. szám

76 Szombat, 1984. április 7.' MAGAZIN •• V . V^Y 10 Találkozások A színész — Hogyan lett ön színész? — A szellők szárnyán repültem a színpadra —, mondja Mentes József, aki közel három evtizede tagja a Szegedi Nemzeti Színháznak. S találó a kifejezeti, mivel- a „fényes szellők" nemzedékének Boraiból került a pályára, mint oly sokan mások. Ügy tudja, hogy családjuk valamikor az erdélyi végekről került a nyugati határvidékre. Katonák voltak, őrizték a végeket, ezért mentesítették őket az adófizetés aiób Onnan a név, hogy Mentes. — S hová lett a régi dicsöW — Elmúlt. csak az emléke maradt. Sopronkövesden születtem. Édesapám a Széchenyi-uradalomban volt summás, öten voltunk testvérek, nagyanyámmal együtt nyolcan szorongtunk egy földes szobában — Milyen emberek voltak a fülei? — Apám kemény, szfjjas, megtört és meggyötört ember volt A gyerekelt nagyon szerette, soha nem bántott bennünket. Édesanyám igen érzékeny lelkületű asszony volt, s ami a falusi napszámosok közt ritkaságnak számított, szeretett olvasgatni, minden iránt érdeklődött S ahogyan röppentek tora az érek. úgy röpültek M a fészekből a sopron követsdl gyerekek is. A plébános és a tanító mondogatta ugyan a szülőknek, hogy taníttatni kellene őket. hiszen jófejű mindegyik. Egy uradalmi napszámos annak is örült, ha valamelyiket magához vehette, marokszedőnek. Jóskának talán szerencséje volt. hogy segítséget kapott keresztapjától, aki Budapesten dolgozott Elküldte a vonatjegy árát — Édesanyám összerakta a motyómat, s átvágtunk a határon. hogy két. megállót spóroljunk az útiköltségből. Tizenöt éves voltam, s megijedtem a Keleti-pályaudvar embertömegéMí. Csak akkor mertem leszállni, amikor már mindenki elment. Keresztapám a jezsuita papoknál szerzett munkát Udvaros mindenes lettem, szállást es kosztot adtak, s kevéske fizetést. Másfél év múlva otthagytam őket mert papnak akartak nevelni. Elszegődtem egy Jómódú családhoz. később pedig, már a háború alatt, légósoknál lettem tűzöd tó, egy budai iskolában volt a Jőhadjazállásemk". Egy külön regény m ere élet, amelyet a főváros ostroma és a fölszabadulás utáni napok jelentettek Mentes József számára. Éhesen, rongyosan és betegen várta, hogy a szülőfaluja is szabad legyen Gyalog, vonaton, szekéren, de végül hazajutott, hogy édesanyja meggyógyítsa, majd megint szárnyra engedje fiát. — Csoda, hogy megmaradtam Pesten minden munkát vállaltam, mígnem egyszer azt mondja nekem Kovács János barátom, aki a Színművészeti Akadémián tanult, hogy gyere Józsi kám, te is. és tanulj. Mentem, és egyből föl is vettek. A<z első évben pótolni kellett a hiányzó iskolai éveket, szakérettségit szereztünk, és csak azután kezdtük el a színiakadémiát. í Elém tesz egy sárguló fotográfiát. Soralja az akkor ifjú társakat: Soós Imre. Horváth Teri, Kazimir Károly, Psota Irén, Szirtes Ádám. Váradi Hédi. Gera Zoltán, Kovács János, Szemes Mari, és még sokan mások. — Kik voltak a tanárai? — Lehotny Árpád, Rátkai Márton, Ladányi Ferenc, Hegedűs Géza többek között. Kemény esztendők voltak. Nem lehetett semmire sem hivatkozni. Az erő. az akarás, a szándék segített minket, mint a szivacs a nedvességet. úgy szívtuk magunkba az ismereteket. Büszke vagyok rá, s életre szóló élményt jelentett, hogy színiiskolás koromban statisztálhattam a Nemzetiben. A Szentivánéji alom ment. s Bajor Gizi játszotta a főszerepet, Kempeler vezényelte a zeneA diploma megszerzése után Miskolcra hívták. Szívesen ment. HfWnyeli"' oaÜU uWi ¡ágens; Odessza-Szeged: a szabadság fonala pét. A János vitézben az első felvonásban egy nyáját sirató gazdát alakított, de a harmadikban már egy „lüke" tábornokot. Spóroltak a létszámmal. — Másfél szezont játszottam Miskolcon. Hatalmi szó a minisztériumba rendelt, az akkoriban létrehozott Faluszínház intendánsa lettem. Nem volt kedvemre való föladat, csak nehezen szabadultam „hivatalomtól". Leszerződtem a Néphadsereg színházához, ahol Ladányi Ferenc volt az igazgató. Ott voltam addig, amíg Ladányi el nem ment a Madách Színházba. Éppen azon törtem a fejem, hogy hová menjek, amikor Keres Emil fölhívott telefonon, és azt ajánlotta, menjek hozzá Szolnokra. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Egy évadot maradtam. Keres Emil sem tovább. A Szegedi Nemzeti Színház főrendezője megnézte az egyik szolnoki előadást, s fölajánlott számomra egy szerződést Ez 1956 szeptemberében volt. Azóta itt vagyok, törzsgyökeres szegedi lettem. — Milyen volt akkor a szegedi színházi élet? — Nagyon rangosnak tartották, s joggal. Kiváló előadásokat rendeztek. Nem szeretem a szerepeimet minősíteni, de emlékezetes számomra a Tanítónő, az Éjjeli menedékhely, a Svejk és több nagy sikerű előadás. Rendezők, igazgatók nevel kerülnek eló: Szendrő József, Vaszy Viktor, Komor István, Bozóky István, Lendvai Ferenc, Giricz Mátyás. A vezetők érkezése és távozása óhatatlanul nehezíti is a munkát. A színészek közül is sokan kötődnek egy-egy igazgatóhoz, rendezőhöz, ami érthető. Nem is mindig az adott színház a meghatározó, hanem az a csoport, amely életre kelti. Az egyforma gondolkodás, a stílushoz való viszony, az előadások válogatása és még sok egyéb dolog játszik szerepet — mondja. — Milyen a mai szegedi színház? — A színházi élet olyan, hogy soha nem lehet pontosan kifejezni a milyenségét, minőségét. Nagy kár, hogy az „öreg színház" a kőművesek birodalma, és nem a színészeké, meg a közönségé. A szegedi közönség nagyon igényes. Mostanában valami megmozdult, legalábbis, én úgy érzem. Az érdeklődés újból a színházi élet felé kezd fordulni. Egy színházat eltemetni, a közönséget elidegeníteni könnyű. Újjáteremteni sokkal nehezebb. Sok jószándékot, akaratot, törekvést tapasztalok, de a nézőket újra meg kell hódítani. — Mennyire legyen a színművész közéleti ember, politikus, a társadalmi élet munkása? — Embere, színésze válogatja. Az igazán jó színész soha nem zárkózhat be a „függöny" mögé. Mondjam azt, hogy a színész is ember, polgára a hazának, a városának, tagja különböző szervezeteknek. — ön a színház párta lapszervezetének sokáig a titkára is volt. Akadtak-e emiatt konfliktusai? — Nem volt ilyen érzésem. A szerepeket nem a párttitkárnak adták, hanem a színésznek. — Szereti Szegedet? — Nagyon kötődöm Szegedhez és színházunkhoz. — Elégedett? — Soha nem voltam elégedett, ma sem vagyok az. De azért bizakodva nézek a mi színházunk Testvérvárosunk felszabadulási ünnepe nem pusztán a fasiszta megszállást véglegesen megszüntető aktusra emlékezés alkalma. Odessza neve ott ragyog a Kreml falánál, az Ismeretlen Katona sírja mellett, a Hős Városok vörös márvány borította emlékhelyén, s AZ év bármely szakában járunk is ott, legalább néhány szál friss virágot mindig lelünk rajta. A város két és fél hónapig tartó hősi védelme, melynek során jelentős ellenséges erőket kötöttek le. majd a „második Odessza", a földalatti katakombákban rejtőző partizánoknak a háború végéig tartó, s állandóan meg-megújuló rajtaütései — mindez ma már törtenelem. Es nem mesterkélt dolog közvetlen összefüggést keresni 1944, április 10-e, Odessza felszabadulása és a magyar 1944—45 között: ugyanaz a csillagos sereg ér el — Odessza szülötte. Rogyion Malinovszkij marsall vezényletével — a Tisza—Duna-tájra is, amely a fekete-tengeri várost szabaddá tette. És ezt a nagy általánosságban való azonosítást — az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán — le is szűkíthetjük, konkrétizálhatjuk, annak a megállapításával, hogy a Szegedet és megyénket fölszabadító szovjet harcosok és tisztek soraiban is sokan voltak amazok közül, és olyanok, akik maguk is odesszaiak. 1964-ben újra járt itt a felszabadulás utáni évek városparancsnoka. Mark Hajtovics. akinek egykori népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy munkásságáért a szegedi Művészek és Újságírók Otthona 1946 februárjában a Tópai Antal míves Móra-plakettjével mondott köszönetet. Azóta a testvérvárosi kapcsolatok keretében számosan -jártak még itt mások is az egykori harcosok közül — a közkatonától a tábornokig. Itt két emlékezéssel próbáljuk meghúzni a kapcsolat fonalát Odessza és a szabaddá vált Szeged között jövőjére. OAZDAUH ISTVÁN Az első szerzője Maksz Poljanovszkij állami díjas író. Magyarországi fölvételek — Odeszszaiak Szegeden címmel még 1965-ben közzétett néhány érdekes, ide vonatkozó emlékmorzsáját a testvérváros ukrán nyelvű napilapjában. „Ha 1945 tavaszán, a Magyarország fölszabadításáért folyó harcok idején — írja — valaki azt mondja nekem, hogy Szeged az én Odesszámmai fog majd barátkozni, bizisten, közelebbről is megismerkedtem volna vele." Poljanovszkij akkor a frontújság munkatársa volt, s Szegeden csupán annyi időt lehetett, amíg — teherautókon „székelő" nyomdáikon — kinyomtatták a következő számot Ám a visszafelé úton, tavasszal már több napot is tölthetett itt, ekkor készültek az itt közölt fölvételei is. És érdekes számunkra az írásnak egy olyan bekezdése, mely — mindeddig ismeretlen — odesszai felszabadítót, egy lányt mutat be: „Ha Odesszában él Olga Sztojanova, biztosan ő is csatlakozik üdvözletemhez. Az 1945. március 8-án megjelent számunk első oldalát az ö arcképe és a róla szóló írás díszítette. Olga nővérképző tanfolyamot végzett az odesszai poliklinikán. Amikor a front szülővárosához közeledett, ő belépett egy munkászászlóaljba. Fél év múlva az első vonalban sebesült meg. Amikor fölépült, a mi gárdaegységünkhöz osztották be. Egyenesen a tűzvonalból hordta ki a sebesülteket. Magyar földön ő maga is harcolt. Kitüntetést is kapott. Hol van most Olga Sztojanova? Bizonyára más neve van, a férje után. Ha Odesszában él, hadd tudják meg földijeim: Magyarország fölszabadításáért harcolt, mégpedig nemcsak a vöröskeresztes táskával az oldalán, hanem fegyverrel a kezében is." Maga Maksz Poljanovszkij is, sok sikeres könyv szerzője (köztük a Le» Kassziljjal közösen írt Vologya utcájáé) gyakran viszsza-visszatért a háború után hazánkba. Több kiadást megért a Szovjetunióban csakúgy, mint nálunk, az a könyve. A felderítő lány, amelyet a magyar kommunista emigráns szülők leányáról, a bátor belorussziai partizánról, Bauer Tatyjánáról írt. Egy másik könyve is szól rólunk, magyarokról: az Egy frontnapló nyomában tíz fejezete mintegy húsz esztendőn ível át, s a háború viharában született találkozásokat újakkal tetézi meg, olyanokkal, amelyek már a békében jöttek létre a régi ismerősökkel. Életében utoljára 13 éve járt városunkban: a tanárképző főiskola orosz szakos hallgatóinak mesélt Majakovszkijjal szövődött barátságukról. * Ezt a második emlékezést az odesszai háborús veteránbizottságtól, a Mecsnyikov Egyetem történészdocense, F j odor Sza mojlov szíves közvetítésével kaptuk. Szerzője Román loszifo-vics Liszenko. akkor közkatonaként harcolt Szegeden. Október 11-íöl van szó. „Estefelé — írja — kivontak bennünket a harcból, és a varos környéki tanyák valamelyikén helyeztek el. Mint valami ködfátyolon át, úgy rémlik föl egy paraszthoz, ahol leugráltunk a gépkocsikról, és ki hol érte. ott heveredett le, és nyomban álomba is merült... ... Reggel felé valakinek a szúrós tekintete ébresztett föl. A házigazda volt, ott állt nem messze tőlünk, a feleségével meg a hat kicsiny meg nagyocska gyermekével. Olyan volt, mintha valamire vártak volna. Legelőször az tűnt föl, hogy mindnyájan szépen föl vannak öltözve, a gyermekek gondosan megfésülve, és szorosan fogják egymás kezét. Talán valami ünnep van errefelé? — gondoltam. Am hamarosan rájöttem: valamitől félnek. Ez látszott a tekintetükből... Mikor észrevették, hogy felébredtem, az apa egy tele maroknyi nyakbavaló keresztet, valami apró kis köveket meg egyéb olcsó falusi dísztárgyakat nyújtott felém. Fejjel-kézzel mutattam: „Nem értem." Akkor az apa a gyerekek felé bólintva, elém szórta tenyere tartalmát. — Mi a csuda ez, mit gondol, kik vagyunk mi? — villant át az agyamon, és haragosan mutattam, hogy vegye csak vissza az egészet. Erre a gyerekek hangosan sírni kezdtek. Ettől már fölébredtek a bajtársaim is. De magyarul senki sem tudott: nem értettük, mi baja van a házbelieknek. Csak amikor az egyik szomszéd tanyáról előkerült egy ősz, kis öregember (mint kiderült, nálunk volt fogságban az első háború idején), ő vitt közelebb a helyzet megértéséhez. — Pán oficér — fordult felém, bár láthatta, hogy nem vagyok tiszt —, Miklós azt kérdezi (s itt a házigazda felé mutatott), igaz-e, hogy van köztetek, aki Odesszába való? — Igaz hát — mondtam —, sokan vagyunk itt arrólfelől. Én magam is ott születtem. Erre a paraszt kétségbeesetten mérte végig a családját. Az alkalmi tolmács a következő kérdést tette föl: — És igaz-e, hogy ki fogjátok végezni azoknak a magyar katonáknak a családját, akik 1941ben Odesszánál harcoltak? — Hát ezt az ostobaságot honnan veszitek? — kiáltottam föl. Csak most fogtam föl, miért is olyan kétségbeesett az egész háznépe. Valamiféle bosszútól tartanak. Kiderült, hogy nem is olyan régen, közeledtünk hírére, errefelé is jártak a hivatalos magyar propaganda emberei, és ezt az „információt" adták be a lakosságnak, hogy menekülésre bírják. A tanya gazdájának nagyobbik fia is ott harcolt Odessza alatt, (mint kiderült, ott is hagyta mind a két lábát), és most apja itthon bújtatta egy földbe ásott bunkerben, ott kuksolt egy boroshordóban. Nem tudtunk mi ekkor szépen beszélni, meg agitálni, mindnyájan kevés iskolát végeztünk ahhoz. Én a században előénekes voltam, versfaragással is foglalkoztam, meg a harmonikát is nyúzogattam. A többiek unszolására és szóltam hát hozzájuk először. Kézen fogtam az egyik idős cimborámat, a Balta faluból hadrakelt Ivan Sztyepanyenkót es odavezettem Miklóshoz. — Nézd csak meg, milyen a keze a mi katonáinknak. És mutasd meg a magadét is. Mindkettő figyelmesen hallgatott és nézegette a másik kinyújtott kezét. — Hát, mondd meg nekem, Miklós, miért kellene, hogy ellenség legyen két olyan ember, akinek ilyen kérges a keze? Aztán levettem az Ivan sapkáját és a csillagra mutattam: — Látod. Miklós, mi van ezen a csillagon? Egy sarló meg egy kalapács. Ugye volt már a kezedben ez is, meg az is? — No hát akkor, tudjad, Miklós, hogy mi, szovjet katonák, azokat védelmezzük, akik dolgoznak. Te is dolgozol, tehát téged is. Nem azért jöttünk ide, hogy rabságba hurcoljuk a családodat, tégedet meg megöljünk, hanem, hogy te is szabadon élhess és dolgozhass. Láttam, hogyan enged föl a bizalmatlanság jege a parasztok arcán, amint próbálják megemészteni a számukra ismeretlen igazságokat. Annyi minden érdekelte őket abból, ami a mi országunkban van, jóformán semmit se tudtak rólunk, és nemcsak azért, mert a tanyákra újság nem járt, rádiója pedig még mutatóban sem volt erre senkinek a vidéken .., Aztán a közelben harmonikaszó csendült föl. A Katyusa meg a többi szép dalunk meghitt hangulatban oldotta föl a kezdeti feszültség izgalmát. Előkerült egy-két kancsó must meg bor is,' s egy idő múltán azzal a közös véleménnyel oszoltunk széjjel, hogy mégiscsak jobb barátkozni, mint harcolni. Másnap mentünk tovább, Menni kellett, felszabadítani Budapestet. Még jókora idő eltelt, amíg felgyógyultam a sebesülésemből. Am, én is csak hazakerültem. Felvettek az odesszai egyetemre, és most már sok-sok éve történelmet tanítok egy esti iskolában. De mindig jó érzés fölidézni azt a régi októberi estét ott, a távolni magyar síkságon, harmonikaszó és az első barati eszmecsere mellett " * Az ember halandó. Ám, ami emlékezete rostáján az esztendőkön át fönnmarad, tanúvallomás és tanulság ma is. A múlt szálai a ntába fonódnak, a harc emlékei a közös út köveivé válnak. FENYVESI ISTVÁN Orosz ajclyri felirat a Tiszánál