Délmagyarország, 1984. február (74. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

Le(?)váltás Juhász Gyula, a színpadi szerző A meó-vezetőt leváltották. Kifáradt. Vagy révbe ért? Töpreng az igazgató. Beosztottja későn találja meg igazi élettársát, öröme' lekötötte, nem tudott a gyárral annyit törődni, mint amikor még üres lakás várta odahaza. Érthető. Az igazgató és a 'meó-vezető régi kollégák. Hősi időkre emlékezők. Az alapítás éveinek erős szálai emberileg is összefűzték őket. A gyár azóta kinőtte gyermekruháját, döntően exportra termel, amely különleges feladatokat és állandó idegfeszültséget teremt műhelyekben. irodákban egyaránt. Érdemes-e vállalni a többletmunkát és a permanenciát? Az igazgató töpreng. A kérdés ilyen megfogalmazásban még csak föl sem vetődött benne. Üzletfelet elszalasztani könnyű, megtartani viszont nehéz — de megéri: így gondolkozott. Bár nincs igazán megfizetve — mondja azután. Az érdekeltség — úgy tetszik — nemcsak forintokban mérhető. Mindenki vállalta a nagyobb iramot, a feszültebb pillanatokat, és senki sem gondolt rá, hogy lehetne könnyebben is. A meó-vezető sem. Pedig — két tűz között — neki volt talán a legkeservesebb. A készterméket nem nézte — inkább fürkészte. Amit nem talált kifogástalannak, visszaadta, „nincs apelláta" mondogatta. „Amit én nem dobok vissza, külföldről jön majd, csomagban ..." — érvelt, és sunnyogtak a háta mögött. — Kifáradt? Megunta? .Lazítani akart? — töpreng az Igazgató. Nem tudja a választ, de azt mondja, nem is érdekes. Munkatársa megtette a magáét kidolgozta a lelkét szabványok és reklamációk között pörkölődtek az idegei. Megérdemli hát a nyugalmasabb munkakört. Igen. mostanában csinált egy pár hibát, talán koncentrálni nem tudott annyira, más járt a fejében, fáradt volt, unta mindig ugyanazt az árut nézni... érthető. Nehéz döntés voTt — közli olyan hangsúllyal, mintha az egész gyár termékváltásáról vagy éppen átépítéséről lett volna szó. A meó nagyon kényes pont — magyarázza —, zsebre megy... Zakójának zsebét veregeti. Kínban van. Folytassa? Hogyan mondhatná el egv mindenre kíváncsi újságírónak, amit érez? Végül is idegen. Feje tetejére állíthatja szavait, kifordíthatja értelmüket, akár a fregolikabátot. Azt is hiheti, hogy határozatlan vagy pedig egyszerűen megbánta, amit tett. Pedig meggyőződése, hogy. helyesen cselekedett, amikor leváltotta a meó-vezetőt. Ha továbbra is beosztásában hagyja, túl nagy lett volna a kockázat: az övé, a gváré — sőt, azé is. akit elmozdított. Mert ugye: kényes pont a meóé. Az igazgató mesélni kezd. Ügy gondolja, jobban jár. ha mondandójának színhelyét valahová az üveghegyen is túlra teszi, mivel akkor — amennyiben a helyzet megkívánja — egészen hetedhétonszágig visszakozhat. Szóval van valahol egv üzem. ahol az emberek megszokták a hibák őszinte és nyílt feltárását. Nem ismertek sem kendőt, sem különböző kozmetikumokat, amelyek elrejthették volna a hiányosságokat — így aztán rendre terítékre került valamennyi. Megszüntetésükre, kijavításukra határidőket is szabtak, mégpedig zömében folyamatosakat. Ezért a hibákat — bár állandóan akadtak — minduntalan orvosolták. így ment ez jó ideig, amíg az igazgató észre nem vette. hogy a problémák a valóságban sokkal makacsabbak, mint az asztalán heverő jelentésekben. A problémák ugyan valóban eltűnnek — a jelentésekből. Néhány hónap múlva azonban ismét teljes súlyukkal visszatérnek. A hibákat szeretjük a jelenségek szintjén tárgyalni. Nagy köröket húzva, amelyek közösségeket kerítenek be — a körön belül kicsit mindenki hibásnak érezheti magát, éppen ezért nem érzi magát senki sem. A felelősségvállalás elaprózódik, a felelősségre vonás pedig csaknem lehetetlenné válik. A mesebeli igazgató azonban úgy vélte: a jelenségek behelyettesíthetők. Emberekkel. Csak éppen a művelet népszerűtlen. Nincs az a humánus vezető, aki ilyen esetben eltekinthet a konkrét büntetéstől. A valamit össze kell kapcsolni a valakivel — a bírálat így kap fullánkot. S ettől kezdve senkitől sem fogadott el panaszt pontos címzés nélkül. Rögvest el is apadtak a problémák. illetve nemigen vállalták megcímzésüket. Csakhogy a termelés olyan, akár az élő ember: nem sokáig képes takargatni bajait... A meó-vezető volt az első áldozat? — kérdem az igazgatót, elszakítva ezzel gondosan fölépített tanmeséje fonalát. Bólint, de szóban ellentmond: nem áldozat — kifáradt, megérdemelte a nyugodtabb munkakört. A fizetése változatlan. csak most nem a készárut ellenőrzi, hanem a beérkező nyersanyagokat. Nem is leváltás volt ez, inkább áthelyezés. Nincs benne semmi különös. Mindenki elismerte — elismeri a munkáját. kitüntetést is kapott eleget, szeretik, révbe ért. van meleg otthona: sikeres ember. A meóvezetésben ki lehet fulladni, főként ekkora export mellett. Két kő és két tűz egyszerre — őrlődik és közben ég is az ember. Az igazgató sem vállalná. Egy fiatal szakembert nevezett ki, aki még pályázik a babérokra. A két kő nem sebesíti annyira, a két tűz ellen van ereje védekezni — a dolgára összpontosít. Elmagyarázta ezt — vállát veregetve — a régi meó-vezetőnek, öreg barátjának is. „Ügy tűnt, megértette" — néz maga elé az igazgató. — „Persze, azért jobban örülnék — ha nyugdíjba küldhettem volna..." Nem lehet megőrizni az érdemeket alacsonyabb beosztásban? A leváltás a megbukás bélvege? Igen, az igazgatónak lelkiismeret-furdalása van. Elhatározása, hogy a vétkesek körmére néz, emberiességével ütközött össze. „Tudja, néha azt érzem, hogy az öreget nullára írta a közvélemény. mert már nem vezető ... Ha pedig ez így van. a hibám jóvátehetetlen ..." — kocogtatja tollával a kávéspoharat. Túlontúl gyakran használjuk az ..érdemei elismerése mellett' minősítést ahhoz, hogy igazán rangja legyen, és ritkán választunk el tisztségétől nyílt bírálattal olyan embert, aki érdemtelen rá. A közvélemény pedig szívesen általánosít: a leváltások sokszor összemosódnak a váltásokkal, ahelyett, hogy élesen elkülönülnének. „Azért úgy érzem, meggyőztem őt. Értett engem. A beszélgetés végeztével átölelt, ahogy szokta..." — nyugtatja magát az igazgató. Hívjuk be őt — tanácsolom. A titkárnő már keresi is. Nézem az iroda puritán bútorzatát, a mennyezet sarkában vékony szálon futó repedést, az asztalon a rengeteg iratot. Az igazgató vonásai feszültebbek, nyakkendőjét igazgatja, mintha tartana a találkozástól. Ahogy kopognak az ajtón, már ugrik, állva akarja üdvözölni munkatársát. De csak a titkárnő az. A volt meó-vezető nincs a gyárban. Betegállományba ment. A vérnj-omása .. • TAMÁS ERVIN Háromnegyed évszázada, hogy Juhász Gyula operettjét, a Talantát Nagyváradon, a Szigligeti Színházban bemutatták. A zenéjét Deésy Alfréd színész szerezte, a hangszerelés munkáját a színház karmestere. Lehel Károly végezte. A nagy pompával kiállított darab premierjére 1909. január 16-án került sor, de már március 21-én két másik szerző művével együtt Szép csöndesen című egyfelvonásosa előadásáról is olvashatunk az egykori újságokban. Juhász Gyula érdeklődése a színház iránt nem hirtelen fellobbanó láng volt, már ifjúkorában is próbálkozott drámaírással, viszont Várad érlelte és avatta színpadi szerzővé. Az a három és fél év, amit 1908 és 1911 között helyettes tanárként, újságíróként itt töltött, gazdag lehetőséget nyújtott neki, hogy színi kritikusként közelről megfigyelhesse és megismerhesse a színpad világát. Az operett megírásának a gondolata nem tőle származott, Deésy keresett a már rég kész zenéjéhez szövegírót. A témát viszont maga választotta: Pierre Louys Aphrodité című regényét dolgozta át színpadra egyéni átköltésben Atalanta címen. Hogy mi vonzotta, sodorta ehhez az ókori környezetben, a kétezer évvel ezelőtti Alexandriában lejátszódó történetihez, mely Atalanta kurtizánnak és a királynő kedvesének. Thomár szobrásznak tragikus szép szerelmét örökíti meg. nem tudjuk. „Lelkem mélyén, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csöndesen" — írja valahol Juhász a Hét hasábjain, Ernőd Tamás szerint „ez a dionizoszi életlátás íratta meg vele az Atalanta szövegkönyvét", ahogy ezt a premierről készült kritikájában megállapítja. Az Atalanta már 1908 tavaszán kész volt. Juhász maga mondja, hogy álig két hét alatt írta meg az opere.tt prózáját és a huszonkét dalbetétet. A darabot Váradon akarták előadatni, s minden reményük meg is volt rá, mert Erdélyi Miklós színigazgató műsorreformtervei ekkor voltak kialakulóban, melyek kedvezőek voltak a szerzőre nézve. A nyár végére már premierszínházzá is avatja a váradi színházat. így eléri azt. hogy Pest kikapcsolásával közvetlen a szerzőktől vásárol darabokat, nagy sikerű külföldieket és hazai újdonságokat, itt történik először említés az Atalantáról, mint az esetleg megvásárolandó darabok egyikéről, július 30-án a Nagyváradi Naplóban. Erdélyi Miklós reformakciója még tovább terjed, létre hozza a vidéki színigazgatók karteliét, eddig hatan lépnek be: a nagyváradi, a temesvári, a kassai, a debreceni, a pozsonyi, a szegedi. Céljuk: megszabadulni a fővárosi színházak béklyóitól. Ilyen előzmények után jobban megértjük az Atalanta Nagyváradon való színre kerülését, valamint azt, hogy miért éppen Debrecen. Szeged. Pozsony tűzi később műsorára. Szeptember 6-án Lehel Károly karmester lakásán egy kisebb művésztársaság előtt bemutatták a kész művet. A jelenlevők nagy sikert jósoltak neki. ahogy a Tiszántúl című lap közli. A hivatalos döntés a színház részéről azonban még mindig nem érkezett meg. Hogy a darab iránti érdeklődést tovább is felszínen tartsák, megindul a reklámozás a holnaposokkal rokonszenvező sajtó részéről. És már olvashatjuk, is: ,.Magyar darab Berlinben;" — „Fedák Sári a főszerepben;" ... „Mi az ilyen irodalmi remekek ytán már csak akkor kavkodunk — írják —, mikor külföld előtt babért és pálmát szereztek hódító kőrútjukon." (Nagyváradi Napló, 1909. szeptember 6.) Hogy hogyan merült fel Fedák Sári neve az Atalantával kapcsolatban, arra nézve az 1908. májusi újságok színházi hírközlései adnak magyarázatot; innen tudjuk, hogy az egyik berlini színházat a júniusban kezdődő operettszezonra két német színésztársával együtt Fedák Sári bérelte ki. az előadásra kerülő operettek női főszerepét — német nyelven — ő játssza, ilyen körülmények között az Atalanta főszerepében is el lehetett volna Berlinben képzelni, bár — feltehetőleg — ezt is inkább csak reklámnak szánták. 1909. december 6-án közlik az újságok, hogy az Atalantát a nagyváradi színház elfogadta, az igazgató kijelentette, hogy minél előbb elő akarja adatni, és már a szerepeket is kiosztották. A szinte nanonta megjelenő beharangozó cikkekből megtudjuk, hogv az előadásra teljesen új díszleteket készítenek, a fősze.jrepet F. Károlyi Leona, a színház primadonnája játssza. aki . szerepéről nyilatkozva kijelensjtette, hogy „Juhász Gyula olyan gyönyörű prózában és versekben írta meg ezt a librettót, hogy ilyen nyelvezetű operett nincs még egy." A bemutató 1909. január 16-án volt. A fényesen kiállított, látványos darab általában tetszett a közönségnek. Mivel színre kerülését részben holnapos sikernek könyvelték el, így érthetők a kritikák túlzó dicséretei az érdekelt lapokban; „a boldog szerzőknek babérkoszorúkkal való elárasztását" a „minduntalan felharsanó tapsorkánt", „a sorozatos kitapsolást" innen jobban megértjük, és le tudjuk mérni a súlyát. Kritika szempontjából a legmérvadóbbnak a konzervatív Tiszántúlét kell vennünk. A Tiszántúl elég szűkszavúan, de elismeri, hogy „az előadás minden tekintetben sikerült", t.... a szövea Juhász Gyula munkája, a zenének megfelelő keretet nuújtott. Humora lehetne frissebb is, de egyébként kivált a verses részek sikerültek.'' A színészekre vonatkozóan — ami minket különösen érdekel — az epizódisták közt megemlíti, hogy a ,.Sárvári Nusi nem tudta a szerepét, de szerencsérc az első felvonásban kiküszöbölték". ugyanakkor a Nagyvárad, ahol Juhász is dolgozik — megdicséri .,fejedelmi szépségű sugár Lédáját". A Nagyváradi Napló szerint is „szépen játszott". Az Atalanta hatszor egymás után színre került. Ha a kritikákat egybe vetjük, látjuk, hogy egyöntetűen megdicsérik a darab költői nyelvét, a gazdagon áradó meleg líraiasságot. drámaiságáról, felépítéséről nem beszélnek. Az Atalanta azonban mégse volt maradandó színpadi alkotás. A látványosság, a külső színpadszerűség csak első látásra vonzott. Tabéry Géza visszaemlékezve rá középszerű darabnak, középszerű sikernek ítélte meg, a többit a baráti kritikák túlzásaival és az üzleti érdek irányította reklámmal magyarázta. E mellett szól, hogy a legnagyobb igyekezet (reklámozás, új szereposztás, megerősített zenekar stb ...) mellett sem tudott 1909. július 2-án a nyári színkörben újra sikert aratni, amikor Szatmáry Árpád vendégművész jutalomjátékául választva ismét előadásra került, ahogy a kritikák írják, „a tántorgóan üres nézőtér előtt Szatmáry kitűnő képességei nem tudtak érvényesülni". És: „•••a. kiváló művész jobb szerepet is választhatott volna ki magának vendégfelléptéül, akkor a közönség is jobban érdeklődött volna iránta." Az Atalantát a kartelbe lépett színházak közül elsőnek a debreceni vette át, és 1909. április 1-én sikerrel be is mutatta. Majd sorra műsorra tűzte 1909. november 21-én Szeged, ahól szintén sikert aratott, és 1912-ben Pozsony. A kantélén kívüliek közül Arad is megszerezte az előadás jogát, a Nagyválád, 1910. december 10-i számából erről értesülhevünk. Még az Atalanta előkészületei folynak. Juhász már három holnapos egyfelvonásos dráma bemutatásáról beszél az igazgatóval. Erdélyinek tetszik az elgondolás, és jóváhagyja. Az első erre vonatkozó értesítést az 1908. december 25-i újságokban olvashatjuk. Juhász Gyula Szanatórium című bohózatával szerepelne Babits Mihály Simáné háza és Marton Manó A gyerek című egyfelvonásosaival együtt Ö konferálna, az előadásra még 1909. január folyamán sor kerülne. Közben megváltozik a program. Juhász Szép csöndesen című .szögedi idill"-jét tűzi műsorra. Babits helyébe Mohácsi Jenő kerül Hamu című egyfelvonásosával és Marton Manó Nyílt pályán címmel új darabot ír. Az időpont március 21-re tolódik ki, a konferálás elmarad. Juhász Gyula a bemutató napján adott nyilatkozatában azt mondja, hogy ebben a darabjában a nincstelen, de becsületes kispolgári népség mindennapi életét szeretné bemutatni, lélekábrázolásra törekszik, népdalbetétet nem alkalmaz, mellőzi a népszínműi fogásokat, drámája afféle „intimdráma" volna — ahogy mondja, „intimszínpad. intimlelkek közössége kell hozzá". Ahogy a kritikákból kivehetjük, egészen közepes, irodalmi est jellegű sikert értek csak el. A Nagyváradi Napló megállapítja, hogy Juhász darabja voltaképpen nem színjáték. „A Szép csöndesemben is benne rezeg a költő végtelenül finom, mély és nemes lírája." Dicséretnek szánja, 6 egyben mintegy mentségül is. A Szabadság nem Ilyen belátó, szerinte mindvégig unalmas és vontatott volt az előadás. A holnapos drámákat egy hét múlva még egyszer előadják. aztán végleg leveszik műsorról. ' Juhász Gyula nem alkotott maradandót a színpad számára. Mindez azonban mit sem von le nagyságából: költő volt, aki örök szépségű verseivel lett halhatatlan. Ami színműveiben érték, az magának a költőnek a dicsérete. f. DIÖSSZILAGYI IBOLYA