Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

! I Szombat, 1983. szeptember 10. Közös (?) sorsérzet A józan egyetértés reménye Belga újságíróval beszélgettem nemrég. Agybafőbe dicsért bennünket. Dicséreteinek viszonyítási pontja: az a nyugat-európai világ, amelyből jött. Háborús neurózis, gazdasági bajok, politikai nyugtalanság — rossz közérzet. Magyarország pedig még mindig a nyugalom szigete. Fura helyzet volt, nekem kellett az ő dicséreteit tompítani. Nem tudtam meggyőzni, és most sem akarom, csak szeretnék eltűnődni azon a valóban nehezen körvonalazható jelenségen, amit ő köznyugalomnak nevezett. És amit mi társadalmi közmegegyezésnek is, nemzeti egyetértésnek is hívunk — kinek hogy tetszik. Hogyan is állunk ezzel? Mi, magyarok, egyetértünk-e — például — saját történelmünk megítélésében? Nyilvánvaló ogvanis. hogy az ideális egység elképzelhetetlen az együtt átélt múlt azonos értékelése nélkül. Közös sorsélmény — közös sorsnézet. Van-e ilyen? Jó volna pontosan tudni. Hogy létezik, azt persze érzékeljük. De kérdés: jó-e, hogy karakteresen csak végleteiben érzékeljük. Az egyik végleten egy büszkeség dagasztotta sorsérzet, a „dicső múlt" érzete. Valódi dicsőség keveredik benne túlértékelt dicsőséggel, hogy példát is mondjak rá: a 49-es tavaszi hadjárat sikere a londoni hat-hármas győzelmével. A másik végleten egy keserűség színezte sorsérzet, a „tragikus múlt" érzete. A magyar fátumé.' A vereségeké, a magunkra maradottságé, szétszórattatásunké, értékeink önpusztító elherdálásáé. Hogv erre is mondjak példát. Hankiss Elemér vizsgálatára utalok: a nemzetek himnuszainak szövegében sokféle sorsérzet fogalmazódik meg, de csak a magyar himnusz panaszkodik „balsorsról" és emleget „bűnhődést". Ez a két véglet azonban nem feszül egymásnak, tulajdonképpen ugvanannak az éremnek két oldaláról van /szó, mindkét végletes sorsérzetet a tizenkilencedik századtól örököltük, s miként akkor megfért, most is megfér egymással ugvanabban a hazánkfiában. Nyilvánvalónak látszik. hogy olyan egyetértésre volna szükségünk, amely a két véglet közötti történelmi önismeretben gyökerezik. De hogyan állunk ezzel a józanabb egyetértéssel? Ezt is jó volna pontosan tudni. Hogy létezik, azt inkább csak reményeinkben érzékeljük. És nem azért, mintha mi különlegesen zavart történelmi tudatú nemzet volnánk. Hanem azért, mert bármiféle közös sorsérzethez közös sorsélmények kellenek. És a mi sorsélményeink nem közösek (mellesleg sehol sem azok. bár vannak szerencsés nemzetek, amelyeket a többiekénél nagyobb sorsközösségélmény kapcsol egybe). Megéltünk egy történelmet. de csoportonként, vidékenként, sőt személyenként másképp éltük meg. És itt már nem elég egy példát mondanom. Hármat mondok. Az egyik példa, amiről most már nyíltan beszélünk egy idő óta: 44—45-ös sorsforduló. Három évtized kellett ahhoz, nemcsak a szóhasználatban, hanem talán a gondolkodásban is. hogy az időpontmegjelölő „bevonulást" vagy „ostromot" a „felszabadulás" váltsa fel a közbeszédben. Mert ezt a sorsfordulót másképp és másképp éltük meg. Ki nemzeti vereségként, ki természeti jelenségként, mint egy szélvihart, ki pedig valóban felszabadulásként. Ez lappangva évtizedekig megosztott bennünket, és most sem tudható még, hogy a szóhasználatbeli egyetértés mennyi érzetbeli áthangolódást jelez, vagy ellenkezőleg: mennyire kopott ki a szóból az érzéstartalom, és mennyire nem egyéb tárgyszerű időpont-megjelölésnél. A másik példát a Krónika című televíziós sorozat országos fogadtatása kínálja. Hiszen pontosabb volna, ha országos felbolydulásról, vagy higgadtabban országos vitáról beszélnék. Részvételünket a második világháborúban másképp és másképp éltük meg. Egyszerűen szó sem lehetett közös sorsélményről. Másképp a közbaka, másképp a gyors karrierben reménykedő tiszt, másképp a keretlegénv, másképp a munkaszolgálatos, és másképp — ennek megfelelően — a civil hátország. A hetilap szerkesztőségéhez, amelyben dolgozom, özönlöttek az írásos reflexiók, amelyek legalábbis két póluson helyezkednek el, s csak abban azonosak, hogy e tárgyszerű dokumentálásra törekvő filmsorozatnak a maguk sorsélménye szerinti szándékot tulajdonítják. Az egyik pólushoz tartozó reflexiók megfogalmazói szerint e filmsorozat tárgyszerűsége túlságosan is hűvös, tehát nem politikai elítélést sugalmaz, hanem politikai rehabilitálást. A másik pólushoz tartozó reflexiók megfogalmazói szerint e filmsorozat tárgyszerűsége imponálóan igazságosztó, tehát végre nem sugalmaz politikai elítélést, hanem igenis rehabilitál. Nem csodálkoztam, hogv az egyik leVélfaita aláírói közt büntetőszázadi áldozat özvegyére bukkantam, a másik levélfajta aláírói közt volt hivatásos tisztre. A harmadik példa: az úgynevezett ötvenes évek. Az akkori deklarációk nem győzték hangsúlvozni, hogy „Népünk egységesebb, mint valaha." Holott egyszerűen nem lehetett egységes. A mai •kabarétémák szerint ugyan egységesek voltunk a fogvatkozó meggyőződésű ütemes tapsokban, a jólétnek álcázott szegénységben és a lódenviseletben, de hát ez gyermeteg leegyszerűsítése egy egészen még meg nem fejtett bonyolultságú időszaknak. A másképpen és másképpen való megélése e történelmi szakasznak az egyes személvek tudathasadásáig differenciálódott. Egvszerre voltam híve és protestálója egv vallássá emelt (vagv süllyesztett?) politikai programnak, és máig sem tudok megbékélni sem továbbélő ro.ssz örökségével, sem azzal, hogv bárki és sommásan elítélie. Képtelen vagyok bűneit megbocsátani és erényei* letagadni. Hányan vagyunk ígv? Ki tudja? És hányan voltak-vannak másképp? Csakhogy erre, a történelemértékelés sokféleségére is az érvénves. ami a pillanatnyi helyzetértékelés sokféleségére Ugyanúgy nincs benne kárhoztatnivaló. sőt csodálkoznivaló sem. mint abban. Csoda az idilli egvetértés volna, amelvnek követelése nem is utópia lenne, hanem badarság. Hogy ezt a sokféle, egymásnak ellentmondó (sőt önmagunkban is ellentmondásos) történelmi sorsélményt el nem mossa, de egvszer majd „békévé oldja az emléke/és?" Hát az lehet. És amennyire lehet, anynyira kívánatos is. FARAGÓ VILMOS Eleteszmények legújabb prózánkban ..Míg írtam, jó volt. fí őseim khzé, / mert bennük látok, vakon is eltalálnék. / Róluk, magamról ezt-azt megtanultam, / csak azt nem tudom, miről szól e játék" — vall bensőségesen irodalmi hős és megteremtőjének különös viszonyáról Spiró György a Kőszegők című (Jurisirs Miklós és kora történelmi gyötrelmeit megelevenítő) drámájának prológusában. Pontos és izgalmas ez a néhány sor. Kifejezi, hogy a hős, a kigondolt (bár így vagy úgy mindig az életből ellesett) alak valamiképpen az író szócsöve, ám gyakran szinte önállósodik, meglepi létrehozóját cselekedeteinek váratlan fordulataival, s majdhogynem eltávolítja őt eredeti szándékaitól. A mű ilyenkor legyűri alkotóját. Alkat kérdése, hogy ki, mennyire engedi maga fölé nőni saját hőseit, figuráit. Remeklés, fércmű egyaránt születhetik az alapgondolat következetes. egyenes vonalú kifejtéséből. s hasonlóképpen: az alkotó munka során bekövetkezett jelentékeny változások eredményekent is. . Egy adott korra fölöttébb jellemzők irodalmi hősei, még akkor is, ha a szerepeltetett figurákat nem azonosíthatjuk közvetlenül az író eszményeivel (előfordul például, hogy több hősben elosztva tárja föl saját nézeteit az iró.) Kortárs magyar prózánkban — általános kritikai tapasztalat szerint _ csökkent a mozdulni, változni-változtatm akaró hősök száma. Ezért érdemel figyelmet — például — Kertész Ákos Családi haz manzárddal című regényének hőse. Burián Károly főművezető. Negyvenes évei végét tapossa, állandó cselekvésvágy űzi. forradalmartipus, akioe.x a régi nevelés pozitív eszményei kaptak új tartalmat. Magához vesz egy cigánynak vélt fiatalembert, a munkatársát, s amikor ebből családi bonyodalmak végtelen sora. szerelmi három-, sőt négyszög támad, azzal altatja magát, hogy a 21. század embereként, egy eljövendő erkölcsiség jegyében él és cselekszik. Kertész Ákos pompás szatírája korántsem pusztán görbe tükröt tart elénk. Percig sem kétséges. hogy szereti tiszta szívű, jószándékú hősét (mintha Makra mai változatát festené). csak hát dogmatikus és merev, az élet eleven mozgásaitól elszakadó gondolkodásmódot tulajdonít neki, s emiatt leckézteti meg. Hogyan él egy zsarnokölő — békeidőben? Frről, tehát nagyon nagy kérdésről szól ez a regény, a filozofikus hajlandóság, a stílus szándékos -csavaraival, túlzásaival, kiélezéseivel. Ugyanez a gondolat van Moldova György Napló című könyvének hátterében, Manapság, nosztalgiák idején, hatvanas éveink nagyra becsült, bár sokat vitatott hősét. Che Guevarát idézi meg. Mégpedig oly módon, hogy a legendás partizánvezér bolíviai naplóiából merít, megőrizve a naplóformát. S ebből számos művészi-eszmei probléma származik. Moldova dokumei tűmként fogadtatja el anyagát, mely valamiféle furcsa leleplezéssé, mítoszrombolássá, legendaoszlatássá válik az ő kezében. Kiderül: ez a Guevara hibázott a partizánharc, a forradalmi ideológia, magatartás alapkérdéseiben. Csakhogy az eredeti Guevara ennél jóval több. s mindenkeppen: más v lt. Értjük persze MoMovát: ő ezzel a könyvével az aprólékosat.o, kevésbe látványos snunx.a Iránti készséget, nagy türelmet, szakértelmet követelő mai forradalmiság jelentősegére, társadalmi igényére hívja föl a figyelmet. Csakhogy ez a módszer: több, mint vitatható. Vannak aztán más hősök is. Teles Elek, Vámos Miklós teremtménye (az Emily néni szakálla című kisregényben) riadt, csetlö-botló, szerencsétlen figura, aki aztán egy rövid, bentlakásos angoltanfolyamon, mint Arthur Farker azonosul nyelvleckebeli szerepével. Balázs József új novelláinak állandó hőse Hamala Henrik, a festő. Kallódó tehetség (bár tehetségének fokáról nem győződhetünk meg), mindenesetre: fölöttébb zavarosan gondolkodik. Elvis Presley nyomorúságos pusztulása őt a halál az öngyilkosság magasrendűségére döbbenti rá: örökösen a nagy mű létrehozásának igézetében él, de az csak nem akar megszületni, s helyette megrendelt gicscsek, dobozdíszítmények kerülnek ki a keze alól. Hős továbbá Esterházy Péter Fuharosok (nem tévedés, így!) című kisregényének egyes szám első személyben veretesen, irodalmiasan beszélővisszaemlékező hőse (hősnője?), aki egy kissé Weöres Sándor Psychéjére emlékeztet. Hogy ezek közül melyik is korunk igazi hőse? Az olvasó ne felejtse egybevetni az irodalom hőseit, szereplőit, figuráit azokkal, akik a valóságos életben, a társadalom legkülönfélébb szféráiban mozognak, léteznek: hiszen művészi képmásuk is ilyen egybevetés eredményeképpen született meg az írók tollán, képzeletében. kahati /aOLT Zelei Miklós Hármas oltár L ragyogó rothadó idő dérrel derített hajnalok szüret ideje döglöt fecskék pókok harangja nyárvég nyárvég de nem sziget emberesedni ordasodni II. zúgó cserebogárzivatar rajzottak lelkeim jöttem vadludak ingébén ifjúságom utcáiból zászlók szőnyegén jövök III. eltemetetlen alkonyat továbbcsírázó kamrazug várakozni megháborodni szó színhelyén üresen állni önarekéő kabátban önarckép vasúton mezítelenül Benke László Látvány egy kiránduláson Legelt a ló s fölnézett néha Fölnézett és gondolkodott. — Vajon honnan s hóVá buszózriák erre ezek a boldogok? Köröskörül magas hegyek koszorúztak lovat s mezőt. Ló és mező, mező s hegyek egyek voltak már idő előtt. S zúgtak a buszok; a ló legelt. Gazdátlan hullt arcába haja. Azóta a hó is hányszor lehullt, de ott az a ló a fájdalom maga. Botár Attila Az élet isrreretlene Ahol a Nap. ahol az álom. talán a homlokomnál kezdene — A vonat hozta? Pókfonálon lendült ide? akácló szélben, életem ismeretlene? ' Átengedem a rezdüléseim, bogozzon gondot, száitátiságot, törjön* dühömből a vékony levesbe, proli cigarettám füstje is ölelje, esti sörhabnál legyen áldott. Legven áldott. Még megtörténhet itt derűs esthajnal, iánosbogárnvi béke. — A kockakövön századvég kopog s egv pelenkaszél szaggatott verdesése az állomásig kísér valakit.