Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

\ újdonságok Ismét gazdagodott az Öpusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark népi épületegyüttese. Átadták azt a házat, amelyben három mesterség emlékei kaptak helyet: a kovács, a bognár és a szíjgyártó az alföldi parasztsáa életének legjellegzetesebb iparos mesterei voltak. A nyitott fészerben régi kocsikat. szekereket, hintókat. szánkókat gyűjtöttek egybe. Ez az újabb épület nemcsak az ópusztaszeri látványosságokat gazdagítja, de bővíti ismereteinket. bepillantást enged az évtizedekkel ezelőtti iparosmühelyek világába, bemutatja szerszámaikat. mesterremekeiket. Somogyi Károlyné képein megörökítette az épület külső homlokzatát, a kocsiszínt. a kovács- és a szíjgyártó műhely egy-egy részletét. Kaiona Judit Aratók dicsérete Nap ragyog. Ékes borona.fénylő és rézmívű csoda, alatta áradó sereg. A tanvák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen víg. milv csodaünnep. Hozzák az úi kenveret a pirosló földmeleaet. izzadság evöngve raituk. Illés lovai gvorsak. szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül iönnek. telt csűrök közül iönnek elébed. Magvarország. Tamási Lc/os Dai az aratóknak — Ha verset írsz. egy olyant, ha irnál ahogv az ember térdig harmaton jár. S ha így gondolod, jó dolog a toll is., pedig lehetnél nálunk arató is. — Mikor az ember térdig harmatosan jár! Mint egy varázslat megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az ember. ízét keresi a dalnak. S már hallom is hogv árad föl az ének. kél hangja már sz élet örömének, düh és harag még rontja, visszarántja de fönn lobog már sólvom-szárnvcsaoása. — Mikor az ember térdig harmaton iár bizonv dalolni lenne kedve mindiárt s mindenről szól, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrián feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le — háborúkat, s az ágyúk hangja dermed holtraváltan, nag" az erő az aratók dalában! — Összetörném szívemet s a tollat ha nem mondanék dalt az aratóknak. Ópusztaszeri Ha szülőfalujáról, városáról hall, odavalósi ismerős-ismeretlennel találkozik, a legtöbb embernek megdobban legalább egy picinykét a szíve. A földinkkel ösztönszerűen közös élményeket kezdünk idézni, mindkettőnk számára ismert személyek, dolgok felől érdeklődünk, azokról cserélünk információkat. Egy tájba, községbe, városba, famíliába, korosztályba fogó közös gyöke?einket bogozzuk — az odatartozás jóleső érzésével. Bárhol járjunk is, úgy érezzük ilyenkor, mintha e találkozás, beszélgetés idején hazatalálnánk, újra otthon lennénk. Ott, ahol gyerekek voltunk, nyiladozó értelmünkkel az első, embert formáló, meghatározó élményeket és tanításokat szereztük. Hol mire felnőttünk, ismerős volt számunkra minden szál fű, fa, virág, gödör a járdán vagjy a kocsiúton, rozoga ház tetején csálén álló kémény vagy vadonatúj léckerítés, a szomszédék jószágja, vagy a pár utcával messzebbről kóborló kutyák . .. Höl megtanultuk azt, hogy messziről előre köszönjünk az idősebbeknek, apró csínytevésekkel bosszantsuk, de egyszersmind becsüljük, tiszteljük tanítóinkat... Törekedtünk arra, hogy ismerjünk mindent — s mindenkit — a mi házunkban, utcánkban, falunkban, városunkban — a hazánkban. Amihez aztán éppen azért kötődünk, mert ismerjük. Tudjuk értékeit és hiányosságait. Gyarapítanánk benne a becsülendőt, s szívesen tennénk azért, hogy kevesebb legyen a hibája. Mert az otthont, a szülőföldet — s általa nyilvánvalóan a mások szülőhelyét, egész hazánkat — szeretjük. S ha onnan később más vidékre el-elsodor is a sors, véglegesen sohasem tudunk elszakadni tőle — oda tartozunk. Vállaljuk, vállalnunk kell ezt az oda (ide) tartozást, bár tudjuk, érezzük, hogy az ember, kinek a kötődés eltéphetetlen szálakkal átmeg átfonja érzelmi életét, egyszersmind szüntelenül szabadulni is akar. Feledni a rossz emlékeket, maga mögött hagyni a gondokat, kitörni az ősöknek az ő számára már elfogadhatatlannak tűnő. hagyományvilágából ... Valahogy mindig egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és taszítását, a megtartás és elszakadás kettősségét. Mert — például —, ha a girbe-gurba kis köz helyén, min hajdan naponta az iskolába, boltba, baráthoz trappoltunk, mostanra egyenes, modern házsoros utca lesz, benne sétálván, feléled bennünk a nosztalgia, a vonzódás a régihez — s eleinte taszít az új. Ám. ezekben az új utcákban egykori játszótársaink laknak, modern házakban, korszerű és éppen ezért vonzó körülmények között. S az általuk teremtett értékek a közösség értékei is, hiszen. szép házaikkal a falu — város, a szülőföld: a hazánk — szépül, épül és gazdagodik, ami pedig ugye. mindannyiunkat büszkeséggel tölt el. S mert a közös gyarapodása vonzó, kevésbé taszító talán, hogy a múlt emlékei lassan, de biztosan fogyatkoznak — elsöpri őket a gyorsuló idő. Az a kor, amiben élünk, amiben akarva-akaratlanul meg kell tanulnunk egyszerre érezni múltat, jelent és jövőt. Hiszen az évezredek között embernyi életünk jelene csak egy pillanat. Ám kötődi^einkkel meg elvágyódásainkkal az emberöltőkkel. nemzedékek sokaságával mért emberi történelem múltjának, jelenének és jövendőjének részesei vagyunk. Kiknek kötelességük megtartani az előző nemzedékek által létrehozott értékeket, haladó hagyományokat, sőt hozzájuk kötődve, rájuk éDÍtve. úgy tenni a dolgunkat itt és most, hogy méltók legyünk a folytatásra. Kiérdemeljük azt, hogy az általunk teremtett értékeket — széllemi és anvagi javainkat egyaránt — akarják majd gyarapítani, a mi hagyományainkat kívánják folytatni utódaink. Kötődjenek ahhoz, amit mi nyújtunk nekik — szülőföldként. Amihez vonzódni lehet — s ahonnan elvágyódni a még több, szebb, gazdagabb, nagyobb emberségű érték felé kötelesség. Sőt mondhatnánk (ha riem vádolnának meg érte „patetizmussal"). történelmi küldetés Ami mindenkire és mindig érvényes. Ha kimondjuk, ha nem, ha tudatosul bennünk, ha nem. Többnyire — megszokott, rohanó ritmusú hétköznapjainkon — eszünkbe sem jut. Csak ha emlékeztetnek rá. Ha találkozunk például egy földinkkel az „idegenben", más faluban vagv városban; ha évek múltán hazamegyünk a szülőföldünkre, ami első látásra már idegen. Vagy ha történelmi emlékhelyeinken járunk, ha skanzenekben „felfedezzük" közelmúltunk tárgyi emlékeit. S hogyha nemzeti ünnepeink idején a mapvar sorsfordulókról és hozzájuk kapcsolódóan a szülőföld, a haza szeretetéről hallunk, olvasunk. Hallunk, olvasunk. De vajon átérezzük-e? Például mire gondolunk, ha mostanában elvetődünk Ópusztaszcrre, hol Árpád vezér népünknek hont foglalván főombereivel először rendezte el az országnak minden szokástörvényét: hol 1945. március 29-én „második honfoglalásaként megkezdődött a földosztás; hol a kettős történelmi nevezetességre való tekintettel, évek óta szorgosan építik a Nemzeti Történeti Emlékparkot, benne a falumúzeumot, mibe az alföldi népélet emlékeit gyűjtik? S mi jut eszünkbe ugyanezen a helyen augusztus 20-án. amikor az államalapító István királvt. a kenyérünnepet és az alkotmány napiát ünnepeljük? Patetikus hangulat fog tán el? Nosztalgikus merengés? Hazafias büszkeség? Magyarságtudat? Történelmi küldetés? Nem tudom. Nekem valahogy egvszerűen csak otthonosságérzetem támad ezen a helyen és ezeken az ünneneken. S meg vaavok gvőződve róla, hogy ez az otthonosság az igazi hazát jelenti — valamennyiünk számára. SZABÓ MAGDOLNA 133 Csütörtök, 1983. augusztus 25. Otthon — a hazában