Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

Szombat, 1983. augusztus 20.' SZEGEDI ÜNNEPI HETEK Háry János daljáték — előadás a Dóm tcren, este fél 9-től. L Országos Táblakép-festészeti Biennále. Kiállítása Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában, és az Ifjúsági HázVári Márton szobrászművész alkotásai a Móra Ferenc Múzeum Kupolagalériájában, augusztus SO-ig. Tankóné Dndás Juli népművész kiállítása a Juhász Gyula Művelődési Központban. augusztus 20-ig. Féner Tamás Balázs Béla-dijas fotóművész és Kürti Mihály fotókiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, szeptember 4ie. „Tudománnyal a népért", az akvarista szakkör jubileumi kiállítása a SZOTE Dóm téri Oktatási Intézetében, augusztus 21-ig. Szeged múltja, jelene, jövője — várostörténeti kiállítás a várkertben. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításai: Ember és környezete; Rippl-Rónai József alkotásai; Lucs-kcpgyüjtemény; Hunok, avarok. magyarok; Buday György-szoba; Csongrád megyei parasztbútorok és -viseletek; Csongrád megye gyógyszerészeténck múltjából. IfJ. Lele József néprajzi gyűjteménye, Szeged-Tápé, Vártó út 4. Háry bátyó visszatért így látták Két előadás kritikai visszhangja A hagyományok szellemében A jövő nyári műsorterv (Folytatás az 1. oldalról.) Jóval biztatnak. Különösen a rádió tett ki magáért, a Tragédia színreállításáról, a néptáncleszüválról és az ifjúsági napokról készült televíziós anyagokat később sugározzák. Több kiadványt jelentettek meg az évfordulóra, a szegedi művészek alkotásait tartalmazó grafikai mappa azonban nem készült ed határidőre. A kiállításokat ezúttal is sokszínűség jellemezte. A népi iparművészettől a formatervezésig 14 helyszínen 24 időszaki és állandó kiállítást láthatott a közönség. Először jelentkezett a táblakép-festészeti biefinalé, de a 170 alkotó 200 műve között viszonylag kevés kiemelkedő alkotást találná. Jól rendezett. színvonalas anyagokat mutattak be a Bartók, a Juhász Gyula művelődési központokban, illetve a múzeumban. Szilvitszky Margit textiljei. Ország Lili szűkebb életművét felöleló emlékkiállítása. Váró Márton kisplasztikái és Schéner Mihály rajzai, faplasztikái egyaránt elismerést arattak. Tizennyolc év után szakadt meg a fotószalon-sorozat — megfelelő színvonal hiányában. A zenei rendezvények közül sikeresnek mondható a Szegedi Kisopera föllépése.' valamiint az esztergomi gitárfesztivál résztvevőinek bemutatkozása a Muzsikáló udvarban. Az pedig már szinte természetes, hogy a dóm orgonakoncertjei — ezúttal az angol Roger Fisheré és Lehotka Gáboré — telt házakat vonzottak. A tudományos programokat idén is a két nyári egyetem köré szervezték. A pedagógiai témaválasztása — neveléstudományunk helyzete és feladatai — a hallgatók viszonylag szűkebb körét mozgósította,. előadói viszont 8 legkiválóbb szakemberek voltak. 274-en vettek részt, az ország valamennyi vidékiéről, a művelődéselméleti nyári egyetemen ahol a közművelődés és a politikai •műveltség összefüggéseiről volt szó. A nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztiválon három hazai együttes mellett 9 külföldi ország képviseltette magát, s a bemutatónak 0—700 résztvevőjét osztatlan közönségsiker fogadta. A Tisza-parti megnyitó, a barátsági estek, a múzeum lépcsőjén és a Nagyáruház előtti nemzeti napok színes kavalkádja általános megelégedést váltottak ki, igazán fesztivál hangulat ban zajlottak, A hagyományőrző népi együttesek bevált fórumait jelentették idén is az algyői búcsú és a dorozsmai népzenei találkozó. Népszerű volt a Szőke Tisza nemzetközi társastánc verseny. a boszorkánybál és a vár udvarán tartott diaporáma bemutató. A 17. szegedi ifjúsági napokat a régi szisztéma szerint szervezték, s a tapasztalatok is nagyjából hasonlóak. Az első napi program például az Express-csoportok mellett sok vadkempingező fiatalt is idecsábított, akik az éjszakát a Móra parkban és az újszegedi ligetben töltötték, jóllehet komolyabb rendbontásról nem érkezett információ. Az ifjúsági karnevált több mint negyvenezer néző figyelte, sikeres kezdeményezésnek bizonyult a tombola, a Dugonics téri country, a Klauzál téri nosztalgia zene, az újszegedi show. A Szegedi Ünnepi Heteken közel félmillióan fordultak. meg a városban, a korábbi évek gyakorlatának megfelelően. Vendégeink kivált az olcsóbb szállásokat keresték, a kollégiumokat, a sátras kempingeket. Amennyivel kevesebb külföldi érkezett Szegedre (körülbelül 15—20 százalékkal) annyival több belföldi. Valamennyiök ellátását szolgálták az új vendéglátóipari egységek is. * Végleges döntés ugyan nincs, a fesztivál intéző bizottságának tegnapi ülésén azonban szóba .került a szabadtéri játékok jövő évi programjának tervezete is. E szerint megint öt bemutatót tartanának, s az idei műsorból Erkel operáját, a Hunyadi Lászlót őrzik repertoáron. Államközi egyezmény keretében látogat hozzánk a grúz népi együttes; szeretnék ismét színre vinni Gounod Faust című operáját, Mefistó szerepében nem kisebb művésszel, mint az Ivan Szuszanyin címszerepiében korábban már hallott Jevgenyij Nyesz. tycrenkóval. Újítani szeretnének a daljáték műfajában, líacsóh Pongrác ' Rákóczijának bemutatását készítik elő. 11a minden igaz, jövőre Szegeden is bemutatkozik a lassan világhírűvé izmosodott gyári balélt. Művészeti vezetője. Markó Iván és Nóvák Ferenc — a honvéd művészegyüttes közreműködésével — új táncjátékot komponálna a dóm elé Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú cimú művel alapján. N. L Igen kérem, lehet örülni, lelkesedni és boldog szívvel üdvözölni egy év után ismét a Dóm téren Háry bátyót. Ki után változatlanul epekedve „veszkődnek a já. nvok", magyarok és külhoniak egyaránt, de aki persze csak egyetlen örzséjét szereti, s aki — úgyis mint Nagyabony község nagy szülöttje — csupán megvillantja kardját, s a francia ármádia „Jézus Mária, hiszen ez. Háry" közfelkiáltással máris a porba rogy. — S aki igazán és mindenekfölött: a magyar néplélek tökéletes megtestesülése, a népmesék humorával, józan bölcsességével, egyben könnycsordítóan „pótcselekvéses" parttalan heroizmusával legyözhetetlenségében. Háry bátyó eredeti szülőatyja, Garay János a múlt század első felében még teljesen realisztikus figurát ragadott üstökön: az obsitos vén harcoshoz illő méltósággal és nem csekély fantáziával mesélgethette még tán a valóságot is hihetetlen meseként hallgatott kalandjait havas, farkasvonításos téli estéken a csárdákban. A kérdés az: vajon mára mitől őrződött meg (sőt, csak tovább növekedett) a legendás füllentő népszerűsége? Miért a feltétlen rajongás érte ma, amikor a katonai szolgálat ugyebár nem 8—14 évig tart, a kiszolgált katonák legföljebb ha éjszakai riadókról meg nagy kollektív „sunnyogásokról" mesélnek két Tuborg között a sörbárban, fantáziájuk pedig legföllébb ha odáig merészkedik, hány nőszemélyt tettek magukévá eltávon vagy kimaradáson, elvált asszonyok-és gyakran utazó férjekkel rendelkezők előnyben. A mai Háryk nem Háryk igazán. Viszont amivé Garay obsitosa napjainkra változott. Kodály 1926ban Paulini Béla és Harsányt Zsolt szövegére írott daljátékának bemutatója után már teljes magyarázatot ad Háry bátyónak a Dóm téren feltétlen tett házat vonzó alakjára. A titok — ha van — Kodály Zoltánnak Bartók Béla igézetében fogant, köztudottan korszakos jelentőségű munkásságában rejlik. Bartók ezt írta róla: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt tökéletesebben testet a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. „Igen, mert a mester kifejezetten nevelő szándékkal írta e művét (is): rá kívánta ébreszteni nemzetét arra, hogy vérzivataros történelmének egyik legfontosabb tanulsága megtalálni az életben maradás módozatait Ide az út pedig a realitások mindenkori számbavételével vezet: tanuljunk meg a földön járni, a nagyotmondás helyett élni, a totális és értelmetlen önimádat helyett tisztában lenni saját magunkkal. Háry János ellenpontként ad súlyt és erőt ennek a koncepciónak, andalítóan szép zenei élményt és mosolyra fakasztó, tündérien játékos-naiv színpadi hatást. Ám nincsen Háry Melis nélkül. Legalábbis Szegeden. E tény már a tavalyi előadáson nyilvánvaló volt, hiszen nemcsak a produkció azonos (bár összességében valamivel pergőbb tempójú, „összerázottabb", mint egy évvel ezelőtt), de a főszereplő minden, garantáltan közönségsikert arató megnyilvánulása is. Melis György, hál' istennek, éppúgy változatlan, mint a mű maga, teljes klasszikus p>ompájában. Hanganyagánaak gazdagsága és — nem elhanyagolandó szempiont! — kimondottan élvezetes színészi játékának érettsége, énekeseknél bizony nem túl gyakran tapasztal, ható színessége, ötletgazdag frissesége nem csekély mértékben biztosítéka a visszatért Háry bátyó immáron hagyományos nagy közönségsikerének. Békés András rendezése most is azzal él, amivel végső soron lehet: ahol és amikor ennyire kézenfekvő a szabadtéri színpad monumentalitásához . igazítható, látványos mű, a dekorativitást szinte ad absurdum vivő ötletparádé, igazi lovak vontatta konflissal, dörgő ágyúkkal, szintúgy igazi tüzekkel, fergeteges táncjelenetekkel és a régi időket idéző statisztériahaddal — ott és akkor Háry bátyó kalandjai tökéletes színpadi kereteket kapnak. Fehér Miklós nak a dómra fölfutó diszletfalán Majland éppúgy előttünk áll harminchét tornyával, mint Nagyabony a maga kettőjével (természetesen az ország közepén), vagy akár Burkusország, az örzse kukoricáját szaporán kapkodó óriási osztrák kétfejű sas-pipik sora és a háború kitörésére körbeszaladni kezdő sok-sok óra. S mivel a szereposztás is változatlan, élvezhetjük Mészöly Katalin temperamentumos, Melis nem mindennapi színészi karakteréhez jól alkalmazkodó Örzséjét, Szalma Ferencnek szegedi nyelvjárásban beszélő Marci kocsisát, Moldován Stefánia Császárnéját, kicsit most is bosszankodhatunk Kovács Erzsébet (Mária Lujza) énekhangjával a szinkronban álló színészi játékán és derülhetünk Kalocsay Miklós versben beszélő, finoman kidolgozott Ebelasztin lovagján. És nem utolsósorban ismét élvezhetjük a jól ismert, Korody András által dirigált melódiákat — vagyis összességében hatásos, a szabadtéri játékok (egyik) aiapjellegének igen jól megfelelő produkció tér vissza Szegedre, zárván az idei programot. S midőn beláttuk, hogy csakugyan nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátyó volt, újfent csak köszönthetjük őt a dóm előtt. És mindezek hiteléül, miként a furfangos diák is: hapci! Domonkos László Megszokhattuk már, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásaival mostohán bánik a kritika. Szivesebben ülnek be a kollégák az ország megannyi helyén felfelbukkanó új, nyári színházak nézőterére, ahol csábít az újdonság varázsa, a szokatLan miliő, a kísérletezési lehetőség. A Szegedi Szabadtéri Játékoknak jószerével csak a prózai bemutatói kerülnek az országos kritika mérlegére. Ott aztáji össze is csapnak a vélemények. Nem volt ez másként az idén sem, különösen nem, hisz a kettős jubileumot ünneplő szabadtéri Madách múlhatatlan remekével, Az ember tragédiájával nyitott. Érdekes megfigyelni, hogy sokan még mindig, immár huszonöt éve „fölfedezik" a tér sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható közegét, az óriási méreteket, a technikai fogyatékosságok gátló tényezőit. Rögtön közbevethetné bárki, hogy kit érdekel, hány kiskatona forgatja a kördíszletet, ki figyel oda a hangosítás hullámzásaira, kinek fontos, alkalmazkodik-e a díszlet vagy éppen tagadja a környező architektúrát: ha jó az előadás, a mű köti le a nézőt! Az a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erő, amit a színház varázsának szoktak nevezni. Csakhát... A mérce mégis csak más kell hogy legyen egy hatezer személyes színi stadionban, mint egy kőszínház zárt színpadán. Az intimitás elvesztését pótolhatja a látvány többlete, a parányi gesztusokat fölnagyíthatja a szcenika. De. ha minden évben ugyanezeket a kétségtelenül meglevő ellentmondásokat rójuk fel. vajon közelebb jutunk-e a megoldáshoz annál, mintha ennek a miszsziónak lényegére figyelnénk, arra tudniillik, hogy ezen a téren estiénként hatezer fős, meglehetősen heterogén közönség találkozik — többségük először — színházzal, drámai művel, operával, balettel: Ennek a találkozásnak is lehetnek elemzésre méltó jellegzetességei. Sőt... A jubileumi Tragédia rendezője, Vámos László azt nyilatkozta a Stúdió '83 kamerája előtt, hogy ő tulajdonképpen a szegedi előadást amolyan főpróbának szánta, készülve a szeptember végi, nemzeti színházbeli centenáriumi premierre. Érthetetlen álláspont, hisz a Játékok bábái mindig is azt hangoztatták az elmúlt negyedszázad alatt, hogy a Dóm előtti színpad nem kísérleti fórum, nem próbálkozási lehetőség, hanem népszínház, ennek minden feltételével és felelősségével. Csoda-e, ha ezután a Népszabadság kritikusa, Zappe László imígyen summázza véleményét: „Se eszme, se látnivaló." Kemény szavak, talán így igaztalanok is. Érdekes azonban, hogy a kritikák jó része — mentségül vagy éppen bírálatul — épp ezt a félkészséget hangsúMelLs Gvörarv és Moldován Stefánia a Háry ban lyozza. A Magyar Nemzetben Barta András így fogalmaz: „Minthogy ez az előadás valójában az őszi centenáriumi nemzeti színházi bemutató előjátéka — a rendezőnek érdemes lenne eltűnődnie azon... Minél előbb és minél jobban kerüljön közel korunkhoz. Mert ez benne van ebben az előadásban, és reményem szerint kőszínházi, intimebb körülmények között ki is fejlik belőle." Bányai Gábor a Népszavában: Előtanulmány a Tragédiához — Szegeden című írásában máris utal véleményére: „Ez a mai előadás tehát egyszerre a konklúziók levonása és kísérlet is, előkészület egy újabb szintézisre... Sok részletszépséget, még több megoldatlanságot mutató előtanulmányt láttam. Ígérem, megnézem a beérést is!" A Film Színház Muzsika kritikusa még szigorúbb: „Egészében ez a Dóm téri előadás. mint színházi esemény, csak impresszióiban idézhető fel. Valódi dimenzióit remélhetőleg ősszel adja meg, amikor a Nemzeti Színház színpadán — további próbasorozattal — Vámos László elgondolásának mélysége is megmutatkozhat." Az előadás, de az egész Dóm téri prózajátszás konfliktushelyzetét az Élet és Irodalom Varjas Endre meglehetősen tiszta képlettel rajzolja föl: mindenki tudja, szereplők és közönség, műszak és statisztéria, hogy ennek a produkciónak csupán néhány hétig, hetenként egy-egy előadást kell kibírnia. Az őszön átköltözik majd a Nemzeti Színház épületébe, ahol a zárt térben megmarad a hang, a forgószinpadot nem húsz díszletmunkás forgatja, hanem gép, egy-egy orvul jött szélroham nem kapja fel, nem sodorja el a szavakat. a jelmezt, a díszlet könnyebb elemeit. A közönség is kényelmes zsöllyékben foglal majd helyet, alighanem jobban túri a csak két részre tört négyórás előadást, itt, Szegeden részt vesz a produkcióban a Dóm tér körüli lacikonyhák, büfék és italmérések sokasága is. Itt a „circenses" van túlsúlyban, Pesten, a Nemzetiben majd a ,.panem" lesz, legalábbis szellemi értelemben." * A Hunyadi László — Mikó András rendezésében, Varga Mátyás díszletei között — ünnepélyességével, látványcentrikusságával az ötvenkilences premierre is utalt. Az előadásról még kevés értékelő írás jelent meg, de ezek közül mindenképpen figyelmet érdemel Albert István cikke a Film Színház Muzsikában. Elismeri, hogy a szegedi szabadtéri a bemutatóval példát ad a tradíciókhoz való hűségről, s azt is. hogy a Hunyadi valóban magyar operai remekmű, s mégis arra a kérdésre teszi kritikusi hangsúlyát, hogy „elég-e a sokszor játszott opera (s egy daljátékrepríz) a többszörös jubileumát ülő fesztivál zenei műsorához?" Azt sürgeti, hogy szélesedjen az operai repertoár, „Szegeden a népszínházi elvet eddig sem tévesztették szem elöl, a jövőben bátrabb és tágabb perspektívája műsorral még hangsúlyosabbá tehetik." A Magyar Nemzet Gábor István kritikáját közli. A rendező Mikó Andrásról megállapítja, hogy „Pontosan tudja, hogy erre a szélesvásznú színpadra, amelyen az előadást egyegy alkalommal hatezernél több néző láthatja, ez a nagyhatású látványosság illik. Néhány jelenete most is megkapó, a tömeg mozgatása, a szereplőit elhelyezése a hatalmas térben nagy szakmai biztonságról tanúskodik .,. Külön tanulmányt érdemel, hogy Varga Mátyás színpadképe miképpen teremti meg a nagyság és az intimitás hatását, megfelelő alkc.lmat biztosítva a nagy bevonulásokra, és a bensőséges játékra is." X. L. \