Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

Krúdy kedves helyei Ké| évszázada 1933. május 12-én hrlt meg Krúdy Gyula. Az alábbi írást, leányának tollából, az ö emlékezetének szenteljük. A

mikor Krúdy sugárzó fiatalon. tele életkedvvel, reménnyel. mérhetetlen ambícióval a fővárosba érkezett, Pest még tomboló ifjúkorát élte. Az ifjú az é.jszakázók világába cseppent bele. s örökre eljegyezte magát vele. A józan nappal azonban a munkáé! Olyan lendülettel indult harcba a sikerert. érvényesülésért, hogy hamarosan tudomásul kellett venni legifijabb Krúdy Gyula ittlétét. Először a Józsefvárosban, az fcrók, művészek, bohémek oly kedvelt városrészében üt tanyát. A szakmabeliek legnevezetesebb „gyűldéje" a József utcai Ivkoff-féle vendéglő volt. A jóravaló bolgár, fekete szakállú borkimérő kocsmája két szobából állott. Látogatói a szomszédos urasági cselédekből, kocsisokból és „elszerencsétlenedett" írókból jöttek össze, akiket messze került a siker, elismerés. Kiemelkedő törzsvendégei Gáspár Imre, a Marseillaise első magyar fordítója és Benedek Aladár költők voltak. Május elsejétől a Ligetbe járt a pesti nép, ahol verkli mellett mulatott. Víg élet folyt a Zöld vadásznál, a Kéményseprőnél, a Gregorits-nál és a fiákeresek kocsmájában, a Víztorony melletti Drusehkánál. Cipész nagybátyja, Radics Pepi, a belvárosi korcsmákkal ismerteti meg. Sok kedves órát töltenek együtt a Régi Zenélő Órában. Tőle hall először Podmaniczky Frigyesről, kinek igen sokat köszönhet a város. Novellákban elbeszélt élete Budapest vőlegénye címmel jelent meg. Üjságíró barátaival. igy Cholnoky Viktorral, gyakorta jár az Üllői úti Arabs Szürkébe. Emlékét már csak néhány Krúdy írás őrzi. Ady és Krúdy szerették egymás társaságát. Találkozásaikat Révész Bélú író — Ady őszinte híve — készítette elő. Igazi tanyájuk az Opera melletti Három Holló volt, de kedvelték a Meteor kávéházat is. Ebben a táRas, üvegtetős helyiségben a rokonszenves Glaser bácsi mérte a fröccsöt. Éjfélig nem volt ideálisabb hely ennél, de éjfélkor megindult az invázió: megérkeztek a város különböző pontjain dolgozó zenészek, artisták és egyéb éjszakai emberek. Ilyenkor más helyet kerestek. Leggyakrabban a Nagymező utcai Télikertet, amely éjfélkor nyitott. Bársony és damaszt drapériák, faliszőnyegek, függönyök, malomkerék nagyságú csillárok, pálmák, piros plüssdíványok tették otthonossá a mulatót. Nem kevésbé népszerű a Caféde Paris. Itt a szakállas, nagytekintélyű Munczy Lajos a prímás, Parádi Józsi a másodhegedűs. ö mesélte, hogy gyakran húzta Krúdynak egyik kedvencét: ..Nincsen olyan lyány. mint a cigánylyány ..." Ezekről az estékről szól Somlyó Zoltán szép verse, amelyben (gy ír önmagáról és Krúdyról: Kijárogatott az orfeumokba, italos nőket tág szemmel csodált. Krúdy Gyulát is sűrűn látta itten, ki éjjelente szólóban iddogált. A magyar úrnak elszalajtott kedvét, sötét szobrát lehetett látni ott. Ahogy naponta, talpig feketében durcás ajkával konokul ivott. Meg akkor talán ö maga se tudta, hogy a magyar Sindbád, ki ott iszik. Néha egy bókot hullajtott a nőknek és egyhelyben ült reggeli tízig. A régi Bécsi Serházban (Boldogult urfikoromban című regényének helyszíne) a gazda unokaöccse, Weisz Nándi főszakács készítette a különleges ételeket, az Erdélyi Borozóban pedig Spiegel Róza. (Ö, azok a körmös bablevesek, virslis káposztalevesek, rezgő marhahúsok, pájslik és a káposzták, minden formában.) Krúdy igen kedvelte Bródy Sándort, aki kitűnő szakács is volt. Még a margitszigeti Kisszálló szerény szobájában, a vas „dobkályhán" is tudott főzni, nálunk fjedig időnként halpaprikást remekelt. Lágymányoson túl, a Kamara-erdőtől nem messzire álldogált egymagában egy romantikus halászcsárda, a Kutyavilla. Kertjében eperfák, akácok, füzek; csónakjának ládájában eleven halak várták a vendégeket. Krúdy és Bródy szívesen kirándultak ide. Másik közös kedvencük a tabáni Mélypince volt. A Mély Pincében mindig zeng a húr, ablakok alatt peng a mandolin, egy kocsma felé ballag Krúdy úr — írja később Bóka László. A Mélypince a Fehérsas és Görög utca sarkán szerénykedett, két meszelt szobájával, tarka abroszaival. Kocsmárosa a derék, piros arcú, nagy bajúszú Krausz Poldi, kitűnő bort tartott. Itt játszott Joczó, a kövér, pihegő cigány, akinek hegedűjén tisztán és cikornya néljcül csendültek fel a dalok. Poldi bácsi mesélte, hogyan találkozott először Krúdyval. 1 „Még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, amikor arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, s úgy, ahogy voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő holdvilág fénye egy gyönyörű szál barna férfit és egy alacsonyabbat világított meg előttem, akinek ezüstös fürtjei a homlokába hullottak. Egy barátom társaságában érkeztek, ő odasúgta nekem: a magas úr Krúdy Gyula. a másik Bródy Sándor. Egyszercsak Krúdy szelíden végignézett rajtam, és igy szólt Bródyhoz: Sándor, ide fogunk járni mindig. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord madzaggal." Ez 1918ban történt, és 1931-ben Krúdy a következő „bizonyítványt" adta írásban: „Ezennel igazolom, hogy Krausz Poldi Mélypincéhez címzetti vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula." A Mélypince „Családi asztal" feliratú törzshelyén Várkonyi Titusz. Herczeg Elemér, Kállay Pista, Hargittay Pista. Ábrányi Kornél, Bródy Bandi és Kellér Andor újságírók voltak társai. Kellér írja: „Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett ... A danászást utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek ... A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincérváltozást jelentettek valamelyik vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha .iható' bor érkezett a Kéhlihez, Peyerlihez, vagy esetleg egy pesti kocsmába. Krúdy ritkán szólt... Sohasem csodálkozott, viszont nem is unatkozott... Tűnődve ült, ám amikor végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre. megszólalt, és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol . . . Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott, ott sohasem irt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazatért és íróasztalhoz ült. már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra." Hosszú évek múlva így emlékezik Várkonyi Titusz, a hűséges, jó barát: „Talán nem álom s nem mese Hogy nem enyész el semmise És így igaz a nagy talány: Hogy Krúdy él és áll Tabán..." A Berlini téri (ma Marx tér) London szálló sörözőjében többnyire jobbra, a harmadik asztalnál ült. és érdeklődéssel figyelte a vendégeket, a Nyugatiból érkező vidékieket. Ide néha magával vitt ebédelni a Margitszigetről, ahol laktunk. Márai, a „London"-ra emlékezve, így ir: „Szindbádnak különös sajátossága volt, hogy vendéglőben, kocsmában, kávéházban, fogadóban, mindenhói, ahová csak belépett, a személyzet abban a szempillantásban kényszerült vele foglalkozni. Egy szót sem szólt a hajós, s ha éppen szólt, halkan, udvariasan beszélt. . . Mindenki szolgált Szindbádnak. mert úgy érezte a személyzet, hogy végre megérkezett a vendég . . ." Unnepszámba ment, ha elvitt ebédelni a városligeti Gundelhez. Ha pénze volt, konflissal mentünk. Itt a főnök, a kitűnő, rokonszenves Gundel Károly (aki oéldaképe lehetne a világ valanennyi vendéglősének) fogadott bennünket. Krúdy szerette és nagyrabecsülte őt. A számtalan jobbnál jobb étel közül én kedvencemre, a „Bohóc krémre" emlékszem. Nemrégen elmondtam ezt Gundel Imrének, a Vendéglátóipari Múzeum lelkes szakemberének. Nem ismerte ezt az édességet, de megígérte, hogy megkérdezi apja egykori főcukrászát. Lehet, hogy mi adtuk ennek a sok színben játszó, tejszínhabos, pompás, felejthetetlen krémnek a ..Bohóc" nevet? Utolsó éveiben, Óbudán. esténként eliár a Raábhoz. a Bródy kávéházba, de legtöbbet a Mókus utcai Kéhlihez. Ide jártak ki hozzá leghűségesebb jó emberei. akik ieen szerették, tisztelték, és azt állították, hogv ..Gvula bácsi" mindent tud. Akkoriban pedig még csendesebb, halgatagabb volt. mint valaha. Kéhli néni mesélte, hogy egyszer. télen, meg akarta melegiteni borát, de ö ígv válaszolt: ..a bort hidegen, a menyecskét melegen szeretem". KRÚDY ZSUZSA Fogadjuk tisztelettel i / ' í "f y ^ m ÍV i r wmÁt i • V' V. I ** í l" VÁ-! J Újra megnyílik M Etnal Múzeum. Képünkön: Műnk icsy egyik eiso vázlata a Honfoglalás-hoz az Ernst gyűjteményben. A

vita akkor rokonszenves, ha kemény. Ha röpködnek az érvek, és vannak ellenérvek is. Azt mondja valaki kemény vitában, nem érti, miért kínlódunk mi annyit a demokráciával. Hogyhogy kínlódunk? Ügy, hogy amióta ő az eszét tudja. mást se hall, csak azt, hogy fejlesztjük a demokratizmust. Ha mindig csak egy kicsit fejlesztettünk volna rajta, amikor mondtuk, már régen a torony tetején lehetnénk. Az volt a nagyágyúja, hogy sorsdöntő fordulatokat igen rövid idő alatt vittünk véghez. Fölosztottuk a földet, szinte egycsapásra; államosítottunk gyárakat, bankokat, iskolákat, lakóházakat — villámgyorsan ment az is; átszerveztük az egész mezőgazdaságot, igaz, nem egyszeri nekirugaszkodásra, de mégiscsak sikerült — miért nem tudjuk ilyen lendülettel elfújni az útból a demokrácia előtt gátat építőket? Honnan van azoknak mindig erejük újra meg újra föltámadni? Biztosan vannak emberek, akik néhány okos szóval tudnak rá felelni, nekem kerülnöm kell egy kicsit. Hadd maradjak abban a viszonylag szűk körben, amelyben mozgok, az ólombetűk házatáján. Évekkel ezelőtt többször is előfordult, hogy egy-egy igazgató akarta mindenáron elmondani, hogyan érzi magát a gyárban a munkás, a tanácselnök a falu közhangulatáról akart egyszemélyben nyilatkozni, a téeszelnök pedig a szövetkezetiek minden gondját-baját „áttekintve" mondott volna cáfolhatatlan tételeket. Ma már avval se nagyon kísértenek bennünket, hogy jól van, ha mindenáron Jani bácsival akarsz beszélni, behívatjuk. itt az iroda, ennél jobb helyet úgyse találsz. Van helyette más. Csak a legközelebbi napok példájából hozok elő egyetkettőt. Belenyúltunk a darázsfészekbe, amikor szóvá lettük, hogy szövetkezeti közgyűlésen falszöveggel biankó csekkeket aláíratva szavaztatják meg a vezetők prémiumát. Arra az álláspontra helyezkedtünk, elővéve józan eszünket, ha szükség van a köz szavazatára, akkor tudja meg szavakból is. számokból is. mekkora pénzről van szó. Egyetlen sanda mondatot nem szúrtunk mellé, sőt erősítettük, hogy aki jól dolgozik, attól a nagy pénzt se sajnáljuk. A legegyszerűbb számítás végén is az jön ki, hogy jobb fizetnünk a jó munkáért, mint elviselni a veszteséget a rosszért. De mert fölemeltük a szavunkat valami ellen, a másik oldalon is fölemelték — ellenünk. Az ő mondókájuk végén az a mondat állt, hogy próbálná meg az újságíró, majd nem lenne akkorá szája. Az örök igazságosztó szerepében soha nem akartunk tetszelegni. hálás köszönettel tartozunk azért is. ha valaki elolvassa sorainkat, és gondolatok támadnak a fejében. Azt a szempontot követve azonban még a záptojás ellen se szólhatnánk, mert mi még olyat se tudunk csinálni. Akkora ellenszél támadt, szélmalmot el lehetne vele hajtani. A szelet nem a szövetkezeti tagok fújták. Hallottam, egyik érdemes testületünkben szót emelt valaki a kiszolgáltatottság ellen. Az volt a lényeg, hogv közgyűlésen általában ott az újságíró, és kibeszéli a szövetkezet belső ügyeit is. Csatlakoztak hozzá többen is. Azt hiszem, elfelejtették, hogy a szövetkezetek létrehozása menynyi kínnal és keservvel járt. és hogy a közvéleménynek történelmi jussa van rá, hogy pontosan tudia. hol tartunk most. Persze. a tiltakozók is értik az idők szavát, most tehát gazdasági szempontokra hivatkoznak. Ha kibeszéljük például, hogy ennyire sikerült egyszerű takarékossági intézkedésekkel csökkenteni a termelési költségeket, a fölvásárló is megtudja, és mindiárt kevesebbet akar adni. Mi természetesen ütjük a magunk vasát: sok költséget kellene és lehetne még csökkenteni igen egyszerű figyelemmel, és ha példát találunk rá, töltetlenül meg is írjuk. Gazdasági érdekeinkre hivatkozva. írogatunk falvainkról szombati számainkban. Nem először állítjuk sorba őket, és bizonyára nem is utoljára. Eljátszott lemezeket nem vehetünk elő, amit tíz éve elmondtunk, azt nem mondhatjuk megint. Éreznünk is kell az idők szelét: falvaink népességmegtartó erejéről, az ott élők közérzetének javításáról országos fórumok halaszthatatlan követelményként beszélnek. Tudakoljuk tehát, ki, miért marad, vagy miért nem marad. Aki marad, milyen otthont teremt magának, és hogyan tud lépést tartani a világgal. Minden faluból mást akarunk „kicsipíni", hogy ne egy körben forogjunk. Megkérdezzük tehát az ott lakókat, és elismerve őket teljes jogú állampolgárnak — miért ne ismernénk el, ha egyszer azok, az alkotmány értelmében! — és leírjuk, ami több embernek a javát szolgálja. Abból a faluból jött a legnagyobb támadás, amelyikről eddigi pályafutásom során szinte mindig jót írtam. Nagy kört bejárva keltették híremet, hogy hazudok. Azzal az idétlen váddal is illettek, hogy akikről írtam, nem is abba a faluba valók. Aki a vádat terjeszti, az ajánlotta őket. Mielőtt valaki fejében az a gondolat kattanna, hogy saját panaszaimmal állok elő megint, újra mondom, hogy a demokratizmusról beszélek most is. Azért kell újra meg újra nekirugaszkodnunk, azért kell hadakoznunk érte, mert a hivatalok által rendnek hitt bürokratizmus áll a másik oldalon, és naponta újabb hadifogásokat talál ki. Az én emberem éppen azt kifogásolta, miért nem tudunk egy nagy rohammal megszabadulni tőle? Azt csak a gyanútlan fiatal hiheti, hogy a fejekben ki lehet csavarozni néhány rossz gondolatot, és helyébe azonnal beszerelhető a jó. Az idősebbek tudják. hogy az úgynevezett személyi kultusz is a demokrácia jegyében történt nálunk, noha a kettő ősellensége egymásnak. Meg azt is, hogy a lépten-nyomon lazsálok, a más munkájának tisztes eredményeit munka nélkül elszívók is azt mondják, nekik ne dirigáljon se művezető, se igazgató, csak fizessen. Minden lépcsőt njeg kell járnunk, most kezd még csak általánossá válni az a meggyőződés, hogy nem is dirigálni kell az embereknek, csak munka szerint fizetni őket. Aki nem képes tisztességesen dolgozni, az ne kaphasson tisztességtelen bért. É» most kezd általánossá válni az a meggyőződés is, hogy aki a nevünkben beszél, az a mi véleményünket mondja. Vagy legalább ismerje. Olyan formulákkal semmire nem megyünk, hogy nézetem szerint Tóth Pistának ez a jó. Kérdezzük meg Tóth Pistától is. és ha azt mondja, köszöni szépen, nem kéri. akkor várjunk türelemmel. Most kezdjük szebben hangsúlyozva. erősebben mondani, hogy embereket saját akaratuk ellenében nem lehet boldoggá tenni. Nincsen boldogítóhivatal. és nem is lesz. Hagyni kell az embereket, hogy minden erejüket beleadják boldogulásukba. és segíteni őket nagyon nagy figyelemmel, hogv ez az igyekezetük célba is találjon. Ha közben olyasmit hallunk, ami eddig elkerülte figvelmünket. ne háborogjunk, hanem fogadjuk tisztelettel. Azt is megtanultuk, hogv hatalommal és rohammal még demokratizmust se lehel g' lemre vinni, de látjuk, hogs merre kell hadakoznunk. Aki jót akarja, azzal csak szövet só get kereshetünk. Hétköznap példáim után hadd kérjem kö1 csön az ideológiai konferenci' egyik záró mondatát: „Minden alkotni, teremteni, dolgozni vágyó embert meg kell nyernünk mindenkit. aki a szocia1'zm>n előrehaladását gátló akadályokra. hibákra haragszik." Szabar léhát haragudnunk a hibákra' Nemcsak szabad, de kötelességünk is. Csak azt nem szabad elfelejtenünk. hogv nekünk kell kijavítanunk azokat. HORVÁTH DEZÜO k