Délmagyarország, 1983. április (73. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

WLDM 60 Szombat, 1983. április 23. m m jt A. <fW V ^Y IVI ÁX ÍIA 7 1 N xu/lvril^lli !vS Átrium Mortis A

kik csak ritkán betegszenek meg, akik nem „t-rzsvendegek" a kórházakban, gyógyintézetekben és rendelőkben, azok talán jobban tudják, mint a fáradt közönynyel kezelésre járók, hogy az orvosi rendelők előcsarnoka, váróterme mennyire átrium Mortis, azaz mennyire a Halál előszobája. A fogadásra szóló meghívót a mindenkor nagy Ür küldöncével, a Betegséggel kézbesitteti. Olyan ez a megíratlan levél, mint a térüvevenyes küldemény. A rtáj üt rá pecsétet, s ha fáj, akkor menni kell. Dolet. ergo *um: Fáj, tehát vagyok. Ez a vagyok megint csak nagy úr. Olyan, akmek a szolgái vagyunk még akkor is, ha zsarnokká válik, még ilyenkor is ragaszkodunk Hozzá. Ha mindezek után eljutunk a fogadás heiyére, ott a nagy Ür ünnepi íeherbe öltözött, komor szolgálói, ellenfelei az orvosok. Figyelmesen szemügyre veszik ezt a testünkbe írt partycédulát, bölcselkedő arccal igyekeznek eldönteni. hogy az aláírás valóban eredeti-e, hogy mennyire tisztán látszik a kórképien a Mors, azaz a Halál keze nyoma. Aztán nekisyürkőznek, és kemikáliákkal, késsel, sugarakkal, jó és szép szóval megpróbálják kivakarni, elhalványítani ezt az aláírást. A kemikáliákról, a késről es a sugarakról semmi mondanivalóm. Aki többet akar megtudni róluk, az vegyen kezébe orvosi szakkönyveket. A szép szó, a jó szó elnevezésű gyógyszerről azonban szívesen elmondanék egy nemrég történt esetet. Szeged 1. számú Tüdőgondozójának előcsarnokában álltam, és arra vártam, hogy átvilágítsák a mellkasomat, amiből aztán megtudhatom, hogy maradt-e vissza valami szövődmény az influenzából- A felvételi abiaknál készségesen elfogadták az önkéntes jelentkezést, s aztán már nem ia volt más aolgom, minthogy a többi be-' teggel együtt várjak a soromra. Egyszercsak szólítottak: — Kérjük a fiúkat! (Ez azt jelentette, hogy a női betegek után most a lérfiak kerülnek sorra.) Tucatnyi férfitársammal együtt vonultam a vizsgálati helyisegbe, ahol magas, erős testalkatú, szőke asszisztensnő fogadott bennünket. Kérte, hogy a vizsgálathoz tegyük szabaddá a felső testrészünket, aztán nekilátott, hogy elrendezze a kórlapokat, a vizsgálati iratokat. Mi, akiket az a bizonyos küldönc kényszerített erre a találkára, némán és félve tettünk eleget ennek a felszólításnak. Még akkor sem mert megszólalni senki, amikor már mindannyian elkészültünk a vetkőzessek s a kicsiny térben fizikailag is szorongva álldogált várakozóan a félmeztelen férfisere,.;. És akkor kezdődött a csoda. — Pistikém, maga már megint itt van? — kérdezte valakitől a kedves szavú, barátságos asszisztens. „Pistike" nyugdíjkorban levő. jó hetvenes lehetett. Néhány ősz hajszál és a feje búbján fénylő csupasz bőr jelezte, hogy nem sokat kell bajlódnia hajmosással. A kérdésre Pistike csak elmosolyodott, aztán legényesen visszakérdezett. Valami olyasmit, hogy már hol is lenne ő. Talán a templomban? ö bizony csak két nelyre jár. Az egyik a kocsma, a másik a tüdőgondozó. — Hát maga. Bárány bácsi? Miért van itt megint? — fordul akkor az asszisztens egy másik beteghez, miközben a keze fürgén rendezte az előtte heverő iratcsomókat. Bárány bácsi elmondta, hogy még mindig alig kap luftot, ha egy kicsit többet szalad. Villamos és nő után nem érdemes szaladni — tanácsolta cinkos mosollyal az asszisztensnő. Bárány bácsinak éppen ekkor segített valaki kikecmeregni a hózentrógerjéből. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem orvosi rendelőben járok. hanem valami meghitt baráti körbe csöppentem, amikor az asszisztensnő egy másik beteget is jó ismerősként üdvözölt, és azt kérdezte tőle. miért öltözött ilyen n-.elegen ezen a szép, tavaszi napcn, és hogy vannak a lovai. A szinte nyári melegben rákpirossá hevült parasztember hálás mosoilsai es néhány szabatosan takarékos tőmondattal köszönte meg az érdeklődést. De hogv a hol itt, hol ott kibontakozo beszélgetés abba ne maradjon. az asszisztensnő azzal folytatta, hogy tegnap látta azokat a lovukat, amelyekkel a kórházból hordják el a moslékot. Azok aztán a lovak! Olyan gyönyörűek. kövérek, sima és fényes a szőrük hogy csak na! De ami a legszebb, azok. képzelje, állandóan csókolgatják egymást, mindig odanyújtja az egyik a másik pofájához a maga száját. és csak úgy nyalják, falják egymást, hogy öröm nézni. Nem is tudja, hogy bírja el egyik a másikát, amikor egymásra mennek. olyan nehéz állat mind a kettő... A tucatnyi félmeztelen beteg már fülig húzta a száját, amikor az öreg lótulajdonos mindentudó mosollyal megnyugtatta: — Erős azoknak a lábuk ... — Hát én mindig csodálkozom, hogy tudnak annyi terhet rakni azokra a szegény szamarakra is — folytatta az asszisztensnő. Amikor Bulgáriában voltam, tudja, odavaló a férjem, biztattak, egyre mondták, hogy üljek csak föl nyugodtan a csacsira, elbír az engem. De csak nem mertem fölülni rá, sajnáltam azt a szegény állatot. Nem bírt volna az el engem. Ahogy elrendezte a hivatalos iratokat, körülnézett: van-e még •valami tennivalója. Az asztalán Updike Gyere hozzám feleségül című regénye hevert. Felvette, és belecsúsztatta a fogason függő szatyorba. Közben kinyílt a gépterem ajtaja, és beszólítottak bennünket a gyér fényű, majd koromsötétté váló terembe. Az asszisztensnő egyenként kézen fogott bennünket, és kedves hangon, biztatgatva bevezette a vizsgálóernyő mögé a soron következő beteget. És a másutt nem emberi hanghoz szoktatott betegekkel folytatódott a csoda. A vizsgáló orvosnő, akit alig látunk a sötétben. de akinek annál jobban kivehető belső, emberi vonásai vannak, keresztnevén szólít néhány beteget. Közvetlen, meleg, emberi tónusban kérdezgeti őket fájdalmakról, köhögésről, szúrásról, elfúló es kihagyó lélegzetről. Ez a hang nem leereszkedő, éppen ezért ntm i.s megalázó. Egyforma kedvességgel, nyugalmat, biztonságot árasztó hangszínnel szólít meg régi és új betegeket. Figyelmeztet, megmosolyogtat, korhol; ha kell simogat is ez a hang. Míg a kezével és szemével a kór gócpontjait' keresi, a betegséget, amely a tüdőn verte föl táborát, hangjával a lélek ráncait simftja, a félelem ólomgörcseit oldja. Átvilágítás után visszamegyünk a másik szobába. Rövidesen utánunk jön az orvosnő is. Föltolja szeme elől a piros védőszemüveget, köpenyén ott a kek keretű sugárzásmérő. A szobában most sziporkázik a napfény. A nyitott ablakon át érezni a beáradó tavasz friss lélegzetét. Az orvosnő sorban elmondja, hogy kinek milyen gyógyszert kell szednie, kinek mire kell vigyáznia. Aztán biztató mosollyal egyenként útra bocsátja betegeit. E betegek nagy része érzi, hogy az itt dolgozó két ember nemcsak az ő testi bajával törődött. Talán az orvosnő ismeri azt a közmondást, mely így szól, mens sana in corpore sano, ép testben ép lélek. De az a gyanúm, hogy tudja ő ennek a fordítottját is. És éppen ezért a Mors aláírást nemcsak a papírlap egyik < Idaiáról (a test felőliről). hanem a másikról (a lélek felől) is közelítve próbálja meg kitörölni. Csak ezután enged vissza a tavaszi ragyogásba. TÉGLÁST IMRE Konczek József Búsongó Ezt a verset, ezt a ritmust ízlelgetem, dúdolgatom. Égen-földön, ki hatalom, hasonlítom hozzá egyre. Lombosán nyíl', nyilatkozik, mind aki van, aki lehel. Tudhatom magam eleget, ha nincs, amit — mondatianul kevesebbnek. Dudorászást, két karom víg himbálásét. Bánatnak is inkább társát, mintsem néha elvesztőjét. Nagy óhaját völgynek-dombnak, akkor is, ha csak itt bennem. Míg ha nem is — nem felejtem, kitanulom, próbálgatom. Van-e bokor, van-e felhő fényes, aki testet ölthet. Tudni mának a megöltet. Petőfit is, Attilát is. Keresztury Dezső Ajánlás szerelmeseknek Aki a Hangra nem süket hallja, ami a habban csobban, sejti, hogy lelkes lendület kereng a messze csillagokban, s tudja, hogy akik lelküket egymásnak adják egyre jobban, úgy élnek e bús csillagon, ahogy egét új végtelenbe mélyíti lengőn tükröztetve a Balaton. Weöres Sándor Kontraszt Erdő sűrűsége, mező szép vidéke, hegvek kopár teteje! Akármerre járok, jókedvre találok, én is vidulok vele. Mindenütt a kék ég. ölelő mindenség, a teremtés ereje. Erőszakos csörgés, kegyetlen dübörgés, motorok dühöngése, ősvilágból támadt sok rég kihalt állat ordítása, hörgése, köztük jár az ember, tiltakozni nem mer, várja, mikor lesz vége. Kornélka A

kis téren együtt volt a tavasz minden kelléke: langyos levegő, felhőkön átszűrt napsütés; a teret szegélyező, apró leveleikkel büszkélkedő fák alatti padokon fiatal mamák kötögettek, olvasgattak. A homokozóban 8—10 gyermek játszott- Néhány lépésnyire ivókút. A kicsinyek színes kis vödreikkel odatipegtek, egy csavarintással magasabbra kényszerítették a vízsugarat, a vödröket odatartották, közben fröccsen a víz ruhájukra, arcukra, de csak kacagtak nagyokat Keverték, gyúrták önfeledten a vizes homokot édes csacsogással magyarázták egymásnak tr készülő művek étdekesSégfur "' kölöMégé:/ skéfWégei ti -"melyeket csak és egyedül ők tudnak előállítani. Leültem egy üres padra és nézegettem az idilli képet. Néhány perc múlva futva érkezett egy kisfiú a homokozóhoz. Barna kordbársony öltönyt viselt. Egy percig figyelte a munkálkodó sereget, aztán beugrott közéjük és sarkával módszeresen széttiporta a váracskákat, a homokpogácsákat. Visítás, sivalkodás, eírás űzte el az iménti békét. A mamák csitító szavakat kiáltoztak, egyikük oda is sétált és ujjával megfenyegette a fiút. Az építőmunka ismét megindult. A kisfiú tevékenysége most arra irányult, hogy kiüsse a teli vödröt az apró kezekből, közben vigyorogva zsebelte be a te marha!, te hülye! minősítéseket.. A következő fordulóban hátulról cibálta meg a lányok haját. A homokozó pereménél úgy meglökött egy apróságot, hogy az kalimpálva zuhant a homokra. Az edzett mamák csak lanyhán szóltak oda egy-egy felcsattanó bőgésre: — Gyerekek! Szépen játszszatok! Érdeklődve figyeltem a kialakult helyzetet. A nyugodt játék itt véget ért. A fiú, aki ebben a csoportban a legidősebb lehetett, minden alkalmat megragadott, hogy gyötörje, bosszantsa a többit; váratlan rúgásokkal, egy nyaklevessel, felkapott és messze hajított játékkal. A többiek még ebben a „veszélyes" helyzetben is építgettek, nemegyszer testükkel védték munkájuk eredményét a támadó lábaktól. Egy különösen kegyetlen pofon utón az erőszak iránti undorom cselekvésre kényszerített; odaszóltam a kis Vandáinak. — Gvere ide, fiacskám egy percre! Fejét felém fordította. — Nekem pofázol? Alig hittem a fülemnek. — Gyere hát ide, nem bántalak. Elém állt. — Hogy hívnak? — Kornélka! Most jobb neked? Szegény kisgyermek! — vérzett a szívem. — Micsoda csalódások érhették máris, hogy ennyire szélsőségesen elidegenedett. Mondanom kell neki valami szépet, ami némi melegséget lop a szívébe, talán még nem késő. RE1CH KAROLY BAJZA — Figyelsz rám, Kornélka? Meg kellett kérdezzem, mert nem tudtam megállapítani. Csak kapkodtam jobbra-balra a fejem, ugyan kire, mire bámul ez a gyerek? Aztán jöttem rá. hogy iszonyúan kancsalít. Még inkább megsajnáltam, igyekeztem elfogni a pillantását, de ez a kísérlet maga volt a kudarc. Mikor magamhoz hívtam, önző módon sikerélményre vágytam; úgy képzeltem, hogy Kornélka értelmes tekintete rém szegeződik, én meg. szépen elmondogatom, hogy ilyen rondaságokat csinálni azért nem lehet, ilyen durván nem viselkedhet egy kisfiú stb. Hát ez a szembenézés nem sikerült. No de itt a szó meggyőző ereje! Sajnos, a „mit szólna drága anyukád" kezdetű szövegem sem vitt közelebb Kornélka, bonyolult lelkivilágához. — Nékem nfncs anyukám! — húzta, csavarta, kínozta melankólikuhsan és nyálasan a szavakat. hogy a hátam lúdbőrözött belé. Közben a bal vállamat fixírozta. — Akkor apukád . ,. kaptam a remény szalmaszála utón. — Apukám sincs! — jött a letaglózott válasz. Almatagon tekintett egyik szemével a hátam mögé. másikkal a homokozó irányába. Váratlanul felkiáltott. — Na látod? — vette célba bal szemével a tévéantennát a szemközti ház tetején, másikkal a horizontot — csak Alice nénim van! Alice néni fürge léptekkel közeledett. Hatalmas felső testére seszínű szűk dzsekit kényszerített, óriási mellei előremeredtek, tekintélyes alfelén vonaglott a feszes nadrág járása közben. Az ember alig tudott uralkodni a kikényszerített izgalmas várakozáson: jaj! most reped ki! A dundi vörös arcból aprócska, vidám szemek fürkészték a világot. Lefékezett előttem és azonnal kérdezett, mely kérdés egyben állítás is volt. — Hazudott, ugye?! Nincs apja, anyja?! Kornélka álmatagon bámulta a bárányfelhőket, de azért pontosan telibe találta a hölgy lábfejét toppantó lábával. A vaskos Alice néni sziszegve, jajgatva rogyott mellém: a pad megrándult. minden erejét kifejtette az összerogyás elhárítására. Kornélka tekintélyes kezdősebességgel elrobogott. — A büdös kölyök! — szűrte fogai résein — a szüleivel él. én csak vigyázok rá de mar én sem bírom sokáig. Folyton csak verekszik, meg hazudik Kornélka jövőjét illetően betonkemény, konok optimizmusom felszínén ugyan alattomos repedések támadtak, de azért védtem őt, mintha fizetett ügyvédje lettem volna. Legfőbb érvem, hogy hiszen még gyermek, Alice néninél nem talált megértésre, ö, aki közben nyögdécselve lehúzta cipőjét és harisnyáját, fájdalmas képpel nyomogatta meggyötört lábfejét, egyértelműen nvilatkozott. — Akasztófán végzi! Én viszxjnt, újságolvasó lévén, jól tudom, létezik közbenső megoldás is. - BANKJ MM ALT ,