Délmagyarország, 1983. április (73. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

61 Szombat, 1983. április 23. BÚCSÚ a számadótól Szóból kötünk koszorút a gondolat emberének, mert elment tőlünk. Nyájajuhász ősök számadó unokájának, mert nem néz már szemünkbe vigyázó szemével. A puszta gyermekének, a puszták népe fiának, nemzetünk költőjének, az Európába is bevilágító koponyának, az európai magyarnak, mert elakadt benne a szó. Kötjük koszorúnkat, mert nagy a mi gyászunk. A Hajszálgyökerek szálegyenes fatörzsének kötjük, a Tiszták példaIdézőjének, a Konok kikelet énekesének, a Táviratok föladójának, mert adósai vagyunk. És örökösei. Elkezdhetjük újraolvasni, amit ránk hagyott, mert tudjuk, másként kondul a mondat, ha koppan a végén a pont, ha nincsen folytatása. Mások szájából jött szavakban sokféleképpen állt elénk, össze kell raknunk most az igazit, saját szavaiból. Kemény vizsga előtt áll, mert hideg fejjel leltároz az utókor minden örökséget, és kihányja az irodalom szentegyházából könyörület nélkül, ami nem oda való. Marad-e oltára benne? Maradma kell. mert ennek a századnak a lelkétől fogant minden sora talán. Eddigi élő klasszikusunk stá' ) megváltozott, most kopogtat a halhatatlanok kapuján. Vigyázott ránk. számadónk volt. Pörölt ertünk és terelt bennünket. A számadói poszttal vele járt, hogv a kis „ihászokkal" is pörölnie kellett, bújnia is előlük, mert vizslatva keresték. Az is hozzá tartozik ehhez a hivatalhoz, hogy számon kérik tőle, mit végzett. Mit mondott ki, es mit nem? Kimondta-e, amit az ö korában, a mi korunkban ki kelleti mondania? Mert nem arra született az ember, hogy elje csupán korát, hanem arra, hogy magaht- igazítsa. Hiú ábránd, mondhatnánk, mert a torténe lem, amióta írjuk, szinte mast se ts s*,, mint szájon csap bennünket. Tüzes trónt kínált legjobbjainknak, később embervágóhidat válogatás nelkuj, sorozás szerint. Mit ért ebben az áradatban a kimondás? Emberségünket, megmaradásunkat jelentette. A kimondás parancs, mert „belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen!" Képernyő hozta elénk arcát, amikor arról beszélt, hogy meghalni nem lehet iszonyat, olyan kínt átélt már az ember. Hosszú ideje készült az útra. emlegette, túlélte kortársait. Az élet ilyen adományáért fizetni kell, tehát dolgozott. Akkori üzenete úgy hangzott, hogy dolgozzunk értelmesen, mert az élet vigasza, az élet értelme csak ez lehet. Azt is mondta, nem olyan naiv, nem vigasztalja magát vele, hogy műve az örökkévalónak hitt nemzetben benne lesz, és ott folytatódik. Bízunk benne, ezt a szavát megcáfolja az idő. Ahogy újra beleolvasunk könyveibe, majdnem mindenütt érezzük, bőven tett el gondolatokat utódainknak is, hogy benne maradhasson a nemzetben. Meg kell őriznünk szavait, hogy később is magyarázatot adhassanak. A langyosat kiköpi az Isten — mondta a genfi emlékmű előtt. Vagy ez. vagy az, de megalkuvás nincsen. Konok számadó volt. Elment tőlünk, meghalt, az élet törvénye szerint. Mi pedig gyászoljuk, hogy közöttünk maradhasson. HORVÁTH DEZSŐ volt hajlandó elhinni, hogy sülylyedne. Az életben tartó sugallatok nagvmestere volt: ort'os egy meggyötört nemzet előtt. Tudta, hogy az élet népközösségek esetében is végső soron éppúgy halhatatlan, mintha egyénekről beszélünk, ha tisztaság, erő. bölcs józanság és szívós alkotómunka áll mögötte, aranyfedezetként. ..Akire adhatnék: nincsenek itt" — írta utolsó éveinek egyik versében. Am a nemzet-ragasztó sohasem magányos lény: láthatatlan erő- és erkölcshálóval veszik körül szorosan, nagyon szorosan. f„S a Szcmlöhegy alatt ott van a varos, az egész magyar nép ...") Már említett interjújában mondta: „Én azt érzem, hogy ma Magyarország szélárnyékban van. Áldhatjuk a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni... Meg kellene vizsgálni, hogy a legrégibb értelemben van-e magyar nép? Jó alkatú, de semmi nemzeti tudata nincs. Amíg fel nem pofozzák, addig azt sem tudja, hogy van . ,. óriási tennivalók vannak . . . Nekünk pontosan ki kellene mutatnunk, hogy \hol tart ez a nép... Akik nem törekednek népünk megismerésére, hanem szétbomlasztottsagát a maguk egyéni érvényesüléséhez használják fel. saját létüket is veszélyeztetik ezáltal." Gyémántmondatok. Azt a fényképet nézegetve, homályosan éreztem: ezekről lenne jó beszélgetni Vele. S noha a személyes találkozás nagy varázsa pótolhatatlan. de ma már látom, menynyire lényegtelen, hogy nem próbáltám. nem próbáltuk elmondani Illyésnek — mit is? Hiszen Q ezerszer jobban és szebben, egv iszonyatosan sokat szenvedett nemzetet cementtel ragasztva elmondott szinte mindent. Harcolt és programot adott. ,;ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja". Értjük. És folytatjuk. A folyosón a fénykép pedig. — ha jobban megnézzük — mintha mosolyogna. DOMONKOS LÁSZLÖ Teremteni XIII. Halandó szemmel fölfedezni a teendőmet, az épp rám várakozó dolgot, amiért valahol kapálva egv paraszt ide küldte ezt a pohár bort, egy munkás forrasztólámpát szögezve szobámba fényt ereszlett, halandó szemmel fölfedezni az örök végezni valót: megszólaltatni a jövendőt, mely már a halállal vitáz, ügyesen és értelmesen, babrálón és parancsolón. Elvégezni egy munkát kedvünkre, egészségesen: igen, akár egy jó szeretkezést. Arcon simogatni szinte érte.. Ügy hagyni ott, úgy nézni hátra nem is egyszer a kielégítetten heverőre: vagyonom őrzi: megfoganva, a jövendőmet; ertelmét. tán örökre, annak, hogy erre jártam halandóként is múlhatatlan. A nemzet-ragasztó „-Akárhogyan is — meg most sem beszélt — szabadok leszünk- ez suhant talán a szivébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a ment s a menetből egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át Európába." (Illyés Gyula: Árpad) 1902H983 Fegyver és csoda (A CSODAFEGYVEREK KORÁBAN) A Tiszatáj hűségeseinek Se ország, se had, se pap. se király. Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta ősz fürtjei fölé emelt Kodály. Csak ahogy elhagyván a partot lépett s nem süllyedt a híg, tengernyi sárba » kriszlustiszta lábú Bartók. S mind, aki bírta még, utána. Szerkesztőségünk folyosojan van egy fénykép. Illyés Gyulát ábrázol ja, szegedi íróemberekkel beszélgetve, itt a Délmagyarországnál. Amikor a kép készült, nekem alighanem még az általános iskola felső tagozatában nem lehetett fogalmam kortársaimmal egyetemben például arról, hogy Magyarország határain kívül hány milliónyi magyar él, hogy mennyi nálunk az öngyilkos, és hogy nacionalista az, aki jogot sért, patrióta pedig, aki jogot véd. Igen. nem volt, nem lehetett mindezekről sokunknak tudomásunk — még később sem, jó darabig. Eddig is gyakran elnézegettem azt a fotót a folyosón. Azon a pénteki napon, április 15-én, akkor jutott eszembe, amikor egyik barátom, megtudván a hírt, vagy egy percnyi csönd után ennyit suttogott: hát most már nem beszélhetek Vele. Hányszor elképzeltem én is, talán gyerekes-romantikusan. milyen is lenne, ha egyszer valahogyan beszélhetnék (Illyés Gyulával. Nem. a szó durva, fizikai értelmében valóban többé már nem lehet beszélni Vele. Ám az emberi kapcsolatok már csak olyanok. hogv a testi valóság tényein túl mindenkoron többletet biztosítanak másfajta. ha úgy tetszik, igazibb és főként örök beszélgetésekre. Es legfőképpen olyan embcrrel-müvészszel, mint Ö volt. A nagy barát es pályatars, S'émeth László szava: nemzetragasztó. Mindkettejükre e fogalmat érzem kulcsfontosságúnak. Cementtel — eszmék, gondolatok cementjevel — nemzetet egybekapcsoló, féltő és védő — a kifejezes így értendő. Illyés Gyula minden müve e nép sorsának sziklafalai között visszhangzik. Jószerével egyidős lévén e szörnyűséges-izgalmas évszázaddal. melyben a magyarsággal amúgy is iszonyú történelmének legnagyobb megrázkódtatásai történtek, pontosan tudta, mi a föladata: nemzet-ragasztóként bátorítani, tanítani, ápolni és védeni azt az emberi közösséget. amelyhez tartozott. Az utolsó nagv magyar írónak, irodalmunk patriárkájanak, az Utolsó Mohikánnak tartották, tartottuk már jó néhány éve. Bertha Bulcsu emlékezetes Uylyés-interjújában írta: „olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg mint egy kalózhajó kapitánya ... Ééös, határozott vonalú arcé van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból... Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és mozdulatok értékét.. . Rend van a házban. S a Szemlőhegy alatt ott van a város, az egész magyar nép, akikkel már írói indulásának pillanatában sorsközösséget vállalt. Nem ordíthatja el magát, nem lehet szertelen, meggondolatlan. Emberek sorsáért felel. Az embereket már nem is nézik, csak Öt... Illyés mit csinál? .. . Illyés mit gondol? ... Illyés mit álmodik? ... így aztán úgy él. mint egy katona. Rangjelzés nélkül, de a vezérkarnál . . . Illyés kezét, poharát nézem. Nehezen szólalok meg" S a rím e szép bemutatásra: az a közismert fényképe, amely tengerészsapkában, kapitányként Is ábrázolja. Igen, most a rettenetes veszteség első napjaiban úgy tűnik, talán tényleg az utolsó nagy szálfa dőlt ki a nemzetragasztók magyar muszáj-Herkules-i erdejéből. Veres Pétert még ő búcsúztatta, azután elment Németh László is, s korábban vagy később, mind-mind a többi nagyok — Ö pedig utolsónak maradt, kapitányként egy olyan hajón, amelyről sohasem